Daniel Pennac francia író, a neve nálunk főleg gyermek- és ifjúsági regényei révén ismert. A Testnapló azonban merőben más vállalkozás.

testnaplóSzerzőként egyik ismerősének apját jelöli meg, aki tizenkét éves korától élete végéig titkos naplót vezetett saját testén végzett megfigyeléseiről, majd halála után mindezt a lányára, Lisonra hagyta, rábízva, hogy tegyen vele, amit jónak lát. A fiktív szerző egy ízben visszaemlékszik Gabriel García Márquez Száz év magány című művének részletére, ahol egy fiatal nő az apjától érkező, karácsonyi ajándékokat rejtő ládában egy alkalommal apja holttestét kapja meg. A férfi maga von párhuzamot a jelenet és saját esete között: „Mondd csak, Lison, nem ugyanezt a tréfát játszom el most veled? Esküszöm, nem fogok forogni a síromban, ha tűzbe vágod ezt az egészet”. (411.) És valóban, Lison apja szintén a saját testét küldi az ügyvéddel hagyaték gyanánt – szöveg formájában. Az írás, a történet szerint, a Testnapló képében végül napvilágot lát.

Egy első világháborús, traumatizált veterán gyermekéről van szó, aki szülei széthulló házasságának összetartására tett kísérletként kezdi életét. Anyja őt (is) okolja boldogtalanságáért, kegyetlenül bánik vele, apja viszont szereti és tanítja. Az apa háborús sérüléseinek és élményeinek következményeképpen rohamos leépülésen megy keresztül, naplóírónk már legkorábbi emlékeit felidézve is szellemalakhoz, élő halotthoz hasonlítja. Kiskorában gyógyíthatatlan apja erőtlen beszédét és jámborságnak tetsző gyöngeségét tanulja el, teste pedig ennek megfelelően fejletlen marad.

Roppant hátrányos helyzetből indul, aki egy haldoklótól tanul élni. Apja halála után, újabb traumáknak köszönhetően rádöbben, hogy semmit sem tud önmagáról mint test és tudat egységéről, olyannyira, hogy saját testének látványát sem tudja elviselni, még a tükörtől is fél. Anyja egy alkalommal odarángatja, s a tiltakozó gyermeket tükörképe helyett végül a lehető legmegsemmisítőbb és leglesújtóbb véleménnyel szembesíti:

„Szerinted hogy nézel ki? Na, hogy nézel ki? Akarod, hogy elmondjam? Hát sehogy! Nem nézel ki abszolút sehogy!” (22–23.)

A fiú ezután kezd írni, ahogy ő fogalmaz, saját „testet öltését” igyekszik vele megteremteni. Úgy ír a testről, mint „az útitársunkról, az élet-gépezetünkről” (8.). „[V]alahányszor a tudatom ráébredt a testemre, mindig tollat ragadtam, hogy lejegyezzem a nap felfedezését” (9.), írja, ugyanis, az ő szavaival, „[a]mikor gyerek voltam, nekem nem volt konzisztenciám” (183.). A „lárvaszerű” gyermek sajátos módon, két testképhez viszonyítva próbálja meghatározni a sajátját. Az egyik egy enciklopédiából származó izommodell, a követendő példa, amelyhez a kidolgozott emberi testnek hasonlítania kell. A másik egy képzeletbeli kisöcs, Dodó, aki mindig egy lépéssel bátyja mögött jár, éretlenebb, tapasztalatlanabb, és az utolsó percig az ő tanácsaira szorul.

A napló is afféle segédeszközként kíséri végig írója életét, csakúgy, mint Dodó és az izommodell, a segítségével igyekszik szem előtt tartani és minél inkább irányítása alá vonni testét az eredményes önmegismerés és önfejlesztés érdekében. A fiú azonban soha sem épül fel teljesen a gyermekkori traumáiból. Tükörképéhez például felnőttként is idegenkedve viszonyul

„[é]n a tükröket mindig funkciójuk függvényében használtam. […] az egységes látvány nem érdekel. Nem lépek be a tükörbe. […] A testem az elemeiből épül fel, de nem engem jellemez. Egyszóval: soha nem néztem meg igazán egy tükörben önmagam” (155.)

– írja az ekkor már huszonhét éves elbeszélő.

A bejegyzésekben az önészlelés és a társas észlelés folyamatait sajátosan gyakorló naplóíró végtelen naivitással konstatálja saját és mások testének mindennapos meglepetéseit, egészen nyolcvanhét éves koráig, amikor végül eljön az ideje, hogy beavassa Dodót a halál gyakorlatába. Elmondása szerint teste fizikai állapotának, reakcióinak és változásainak lejegyzésére szorítkozik, a szokásos naplóbeli gondolatoktól és élményleírásoktól távol tartja magát. Milyen élmény gyermekként kedvenc szőlőlekvárját enni? Milyen a szex? Milyen megtanulni együtt élni a fülzúgással? Ilyesmikről hosszas leírásokat kapunk, nem tudjuk azonban a naplóíró nevét, nem derül ki, hogy mi a munkája, hagyományos értelemben véve nem ismerjük meg sem őt, sem ismerőseit, sem a kort, amelyben élt. A férfi második világháborúban való részvételéről például mindössze annyit tudunk meg, hogy egy repesz megsebesítette: testi tapasztalatokat tekintve ott nem történt más jelentős esemény.

A testre javarészt nem új megvilágítások miatt terelődik több figyelem, hanem mert szinte minden más szempont elmarad. A naplóba minden az író teste révén kerül be, és minden ahhoz képest nyer értelmet. Ezáltal az írás esetenként elképesztően izgalmas lételméleti kérdésekbe torkollik. Ilyen Violette, a házvezetőnő (pót)anyai testével való azonosulás gondolata: „Violette illatában alszom el. Violette az én házam. Viasz-, zöldség-, faszén-, padlóolaj-, hipó-, óbor-, dohány- és almaillata van. Amikor a vállkendője alá vesz, belépek a házamba. […] Violette illata mintha a második bőröm lenne. […] A saját testünk egyben a mások teste is” (38–39.). Harminchat évesen a gyermekeit figyelve a test állagáról gondolkodik az életkor függvényében: „[a]z ember a hiperrealizmusban születik, majd lassacskán veszít a feszességéből, egészen addig, amíg egy nagyon is hevenyészett pointilizmuson át végül porrá omlik az absztrakcióban” (183.). És természetesen előkerül a reneszánsz filozófiából örökölt, a posztmodernben is népszerű párhuzam az emberi test és a világ között, amikor a naplóíró idős korában szociális problémák orvoslásába fog: „fütyülünk a csontvázunkra és a világ beteg teste fölé hajolunk” (389.).

A napló, írójának minden igyekezete ellenére, nem pusztán a testről feljegyzett adatok összessége, hanem egy élettörténet. A férfinak nem sikerül távol tartania magát az „intim naplótól”, lelki és érzelmi életét sokkal gyakrabban szövi bele a bejegyzéseibe, mint ahányszor arra reflektál. Ezt azonban csak akkor érzi hibának az olvasó, ha nem tartja szem előtt, hogy a naplóíró nem szerző, hanem szereplő: az ő céltévesztése nem teszi sikertelenné a Testnaplót. Pennac egy kísérletet tár elénk, melyet szerencsére többé-kevésbé félresikerültnek érzünk, hiszen a test fizikai állapotairól írott katalógus inkább hasonlít egy rendhagyó önéletrajzra.

Naplóírónk szeretetteljes és bensőséges hangnemben vall testéről, de az idegenkedő-rácsodálkozó nézőpont mellett is mindvégig kitart. Az írás alátámasztja, hogy az orvostudomány, a művészet és a filozófia több ezer éves, a testet vizsgáló és magyarázó hagyományai mellett a test meghibásodásainak, „szeszélyeinek”, de még mindennapos, egészséges működésének megértésébe is lépten-nyomon beletörik a hétköznapi (nyugati) ember bicskája. Számtalan filozofikus vagy épp humoros mozzanattal mutat rá, hogy – a napló szerzőjének meggyőződése ellenére – a test soha sem pusztán az ember tartozéka, a test történetét nem lehet leválasztani az élet történetéről: a test már mindig is ember.

Szerkezetileg is izgalmas, hibrid szöveg a Testnapló. Időről időre utólagosan betoldott, Lisonnak szánt magyarázatok kísérik a bejegyzéseket, amelyek már eleve átszerkesztett formában tárulnak elénk, mi több, a regény egy szakirodalmakra jellemző Tárgymutatóval is el van látva. Egy önéletrajzba hajló fiktív testnapló fiktíven megszerkesztett és kiegészített változata válik így végül regénnyé.

Noha évtizedek óta nagyon népszerűek a test tematizálásai és reprezentációi szépirodalmi berkekben, akadnak még különleges ötletek és egyedi szempontok a testet illetően – például Daniel Pennac regénye. Többféle hangnemet és műfajt vegyítve vezet végig egy élettörténeten, az adott élet „gépezetének” szempontjából, így számtalan értelmezésnek és teoretikus olvasatoknak is lehetőséget ad. Elgondolkodtató, mégis könnyen olvasható szöveg, amelynek fiktív szerzője emberséges és szórakoztató, valódi szerzője pedig emberséges, szórakoztató és jól is ír.

Daniel Pennac: Testnapló, Magvető Kiadó, Budapest, 2014