Büdös vagy, állott vagy. Hogy mindig a szomszédok jöttek át, mondod. Azok füstöltek tele. Köhögsz, mélyről. Egy szobában ülsz. Hozzád beszélek. Hozzám beszélsz. Hozzám beszélek. Hozzád beszélsz. Hozzánk beszélünk.

Az öreg kezedet nézem. Hová tűnt róla a szám? Mintha soha ott se lett volna. A bal alkarodon, a csuklód és a könyököd között félúton, széthúzod a ráncokat remegő jobboddal. Halvány. Nagyon halvány. Az első számjegyet ki se tudom olvasni. Hogy az egy nyolcas? Gyönyörű volt, mondod. De most nem látszik. Elrántod, mikor nyúlok a kezedért. Újratetoválnám, ha hagynád.

Az a cigi tényleg véletlen volt. Hogy csak egy szál volt, tényleg. Attól nem lenne ilyen szag, a szag tényleg a szomszédok miatt. Higgyem már el.

Nem ülhetsz itt, mondom. Sajnálom. Megnéztem a dokumentumot, negyvennyolc utáni, nincs benne származásról adat, nem igazol semmit. Elhiszem, persze emiatt tanult olyan szorgosan a nagyanyád, és hogy a neved eredetileg. Nem vonom kétségbe. Meg hogy ezért vagy frászban utazás előtt, és ezért nem iszol csapvizet. Az analitikusod szerint. De sajnos ezt nem tudom elfogadni. Nem bizonyítja hivatalosan. Menj ki, kérlek.

Hogy lehet, nem csak egy szál volt. De hogy kényszer volt. Ha nem szívott az ember néha-néha egyet-egyet, akkor mi lett volna. Hogy fenyegető volt a helyzet.

Mutogatsz a földre. Hogy itt volt. Hogy Hamburgban volt. Egy hatalmas oszlop volt. Tizenkét méter magas. Hogy te ráírtad a neved. És hol van most, kérdezem. Hogy elsüllyedt, mondod, hét év alatt. Ki süllyesztené el. Kétlem. Hogy az a hetvenezer név, ami rákerült, az nyomta a földbe.

Hogy talán mégse csak a fenyegetés miatt. De hát mindenki cigizett. Könnyű csábítás. Jött az első, meg a második, aztán a harmadik. Hogy észre se veszi az ember. Láncdohány. Előfordul mindenkivel. Senki se írta a dobozokra, hogy ez mivel jár. Ki tudta akkoriban, mi lesz egy szálból.

A cigarettázás vagyunk. A tetovált sorszám vagyunk. A bizonyíthatatlan származás vagyunk. Az elsüllyedt hamburgi emlékmű vagyunk. Az elszívott cigaretta vagyunk. A tetovált bácsi vagyunk. A származás vagyunk. A hamburgi emlékmű emlékezete vagyunk. Egy szobában ülünk. Egy cigiszagú szobában ülünk. Kívülről össze van ragasztva a bal oldali fal a jobb oldalival. Az előttünk lévő a mögöttünk lévővel. A plafon a padlóval. A szoba közepén ülünk. Balra nézünk. A jobb oldalunkat látjuk. Előre nézünk. A saját hátunkat látjuk. Lenézünk. A saját fejünk búbját látjuk. Elkezdünk felfele mászni. Kapaszkodunk. Taposunk. Egyszercsak alul bukkan fel a fejünk. A testünk többi része még a plafon felé tart. Átevickélünk teljesen. Visszaülünk. Ezért nem hittem neked az emlékműnél. Mert ami elsüllyed, az utána agyonnyom. Mérges leszel. A hátam látod. Nekiiramodsz. El akarsz kapni. De ahogy mozdulsz, én is mozdulok. Amekkorát lépsz, akkorát lépek én is. Amint odaérsz, én már ott vagyok, ahol voltál. Kifulladsz. Visszaülsz.

Egy szobába vagy zárva velem. Ennek örülsz. Ettől rettegsz. Innen nehéz menekülni.