47

Közben beköszöntött az éjszaka, és Eugen nem akart hazamenni, mert úgysem tudott volna elaludni, holott nagyon fáradt volt. Hiába volt már csak négy márka húsz pfennigje, szíve szerint beült volna a Schelling Moziba, hátha éppen a Tom Mixet adják, azt a vadnyugati hőst, akinek minden sikerül. Amikor Eugen legutóbb látta, lovával éppen leelőzött egy expresszvonatot, a nyeregből a mozdonyra ugrott, kiszabadította a menyasszonyát a hálókocsiból, ahol éppen egy álnok briganti erőszakoskodott vele, tíz másik brigantit leterített, húszat megfutamított, és a következő állomáson már várt rá hűséges lova és egy pap, aki azonnal megeskette az ifjú párt.

Eugen ugyanis szereti az állatokat, a lovakat pedig különösen. Emiatt a lószeretet miatt kis híján hadbíróság előtt végezte a háborúban, miután egy lovacskát, akinek két patáját letépte egy repesz, kegyelemlövésben részesített, és ezzel az egész századára szörnyű kereszttüzet szabadított. Még egy vezérkari tiszt is elesett akkor.

A Schelling Moziban nem a Tom Mix-et adták, hanem egy társadalmi drámát, egy szép, ifjú hölgy tragédiáját. Egy milliomosnő volt a főszereplő, aki egyszerre volt egy milliomos lánya és egy másik milliomos neje. Mindkét milliomos teljesítette minden kívánságát, ám ő mégis boldogtalan volt. A néző láthatta, ahogyan órák hosszat boldogtalanul öltözködik, manikűröztet és pedikűröztet, ahogyan boldogtalanul Indiába utazik az első osztályon, a Riviérán andalog, Baden-Badenben ebédel, Kaliforniában alszik el és Párizsban ébred, ahogyan boldogtalanul ül páholyában az operában, táncol a karneválon, és megveti a pezsgőt. És még ennél is boldogtalanabb lett, miután egy milliomos fiának, aki decens érzékiséggel csodálta őt, nem akarta odaadni magát. Nem maradt más választása, mint hogy vízbe ölje magát, amit a Ligur-tengerben véghez is vitt. Boldogtalan holttestét Genovában hantolták el, és valamennyi szobalánya, lakája és sofőrje nagyon boldogtalan volt.

A film nagyon szomorú, csak egy mulatságos jelenetet tettek bele: volt ugyanis ennek a milliomosnőnek egy szobalánya, és ez a szobalány egyszer felvette az űrnője egyik estélyi ruháját, és az egyik sofőrrel mulatni ment. De a sofőr nem tudta, hogy az előkelő világ hogyan bánik késsel és villával, így aztán lelepleződött, hogy valójában alkalmazottak, és repültek az előkelő lokálból. A sofőr egy jókora pofont is kapott az egyik előkelő vendégtől, a szobalányt pedig azonnali hatállyal elbocsátotta a boldogtalan milliomosnő. A szobalány nagyon sírt, és a sofőr sem vágott éppen túl intelligens képet. Nagyon mulatságos volt.

48

Egyre későbbre járt az idő.

Eugen átvágott a Lenbachplatzon, ahol csodálatos autók álltak a nagy hotelek előtt. A kerthelyiségekben csupa előkelő ember ült, és nem is sejtették, milyen kihívóan nevetségesnek hatnak, amint ilyen sokukat látni egy rakáson.

A pincérek is nagyon előkelőek voltak, és nem ez volt az első alkalom, hogy Eugen megvetést érzett a szakmájával szemben.

Már háromnegyed hét óta megszakítás nélkül járkált, és kívül-belül csupa por volt. Azt mondta magában: „Ha összedől a világ, akkor is veszek egy sört harminc pfennigért, mert már nagyon rám fér, hogy leüljek.”

A világ nem dőlt össze, és Eugen a Sendlingertorplatz közelében bement egy kis kávézóba. Ma művészkoncert! – állt az ajtón, és amikor Eugen leült, a zongorista játszani kezdett, mivel Eugen volt az egyetlen vendég.

Ült még ugyan bent egy hölgy is egy limonádé fölött, de úgy tűnt, ő a kávézóhoz tartozik, és egy magazint bújt.

A zongorista egy Rajna-vidéki egyveleget játszott, és Eugen azt olvasta a Sonntagspost-ban, hogy a munkanélkülieknek túl jó dolguk van, mert még egy pohár sört is megengedhetnek maguknak. És a viccsarokban egy munkanélküli családot látott, amelynek tagjai egy óriási hordóban laktak az Isar-parton, ott napoztak, fürdőztek – és hallgatták a rádiójukat.

A limonádés hölgy nem is hallotta, hogy Eugen bejött, annyira belemerült a magazinjába. Máskülönben felfigyelt volna, mert prostituált volt, csakhogy a magazin túlontúl lenyűgözte. Egyre csak olvasta:

Többhetes hajóút egy komfortos luxusjachton a délszaki ég alatt – ki ne álmodott volna róla? Az abszolút semmittevés hetei várnak Rád, napsütéses nappalok és világos éjszakák, nincs telefon, nincsenek megbeszélések, nincsenek társadalmi kötelezettségek. Az olyan kifejezések, mint idő, munka, pénz úgy tűnnek semmivé a horizonton, mint elpárolgó felhőcskék. A napozóterasz alatt hívogató nyugszékek, a dohányzóban hűvös klubfotelek várnak, rádió és könyvtár áll rendelkezésedre, a biztonságodat harminc rátermett matróz szavatolja, míg az ellátásodról első osztályú bármixer gondoskodik. Étkezés után a gramofon muzsikáját vagy egy hölgy zongorajátékát élvezheted. Táncolhatsz Phyllisszel vagy Dorothyval, vagy whistezhetsz egy kicsit, hogy az idősebb hölgyek körében is népszerű legyél, a játékteremben pedig lesz rá lehetőséged, hogy pókeren vagy bakkarán veszíts. Vagy a holdfényben, a hajókorlátnak dőlve egy szőke flappernek csaphatod a szelet, míg a kedves papa egy csodálatosan kényelmes nyugágyban fekszik, Henry Clay-e füstjét a csillagok felé fújja, és gondolataiba merülve már a következő tranzakciót tervezi. – A világon semmi sem adja meg Számodra ilyen mértékben azt az érzést, hogy kiléptél a mindennapokból.

49

Eugen fásultan itta a sörét, és közben fásultan lapozgatta az újságot. „A szónok briliáns beszédet tartott” – olvasta az újságban. „Örömmel vehettük tudomásul, hogy a materializmus felett újfent győzelmet arattak” – ekkor Eugen megérezte, hogy valaki bámulja.

A prostituált volt az.

Elolvasta a magazinját, és észrevette Eugent.

„Jó estét, Reithofer úr!” – mondta a prostituált. „Nem emlékszik rám? De hát én vagyok az, a – na de hát tudja maga azt, hogy ki vagyok én, Reithofer úr!”

Egyáltalán nem tudta, de mivel a nő láthatóan ismerte, nyilvánvalóan Eugennek is ismernie kellett őt. A prostituált odaült az asztalához, és azt mondta: ez aztán a véletlen, hogy éppen itt találkoznak, és egy ilyen véletlenről egy egész regényt lehetne írni. Egy folytatásos regényt.

A prostituáltnak ugyanis valóságos szenvedélye volt az olvasás.

Margarethe Swobodának hívták, és házasságon kívüli gyermek volt. A születését követően majdnem meghalt.

Ha arra vetemednénk, hogy az Úr tetteit a logika törvényei alapján próbáljuk megérteni, akkor arról kellene meggyőznünk magunkat, hogy annakidején a jóságos Úristen nagyon megszerethette a csecsemő Margarethe Swobodát, mivel mindjárt magához akarta szólítani. Ám a rátermett bába, a bécsújhelyi Wohlmut asszony rákoppintott az isteni ujjakra, amelyek a kis Margarethét megfojtani készültek. „Aú” – szisszent fel a Jóisten, és menten visszahúzta a karmait, mire az istentelen bábaasszony azt mondta: „Ha a Jóisten is úgy akarja, megmarad a kis kukac!”

És az igazságos Isten ettől egészen szentimentális lett, és felsóhajtott: „Úristen, hogy az emberek milyen buták! Mintha bizony a házasságon kívül született gyermekeknek olyan jó dolguk volna ebben a polgári korban! Na szervusz!”

50

Margarethe Swoboda egykor, ahogyan a Kastner anyja is, egy cukrászdában volt eladó.

Ebbe a cukrászdába gimnazisták, reáliskolai tanulók, reálgimnazisták és kispolgári családok magasabb leányiskolába járó sarjai, valamint gonosz vénasszonyok jártak, akik folyton ugráltatták, froclizták és szidalmazták, mert még fiatal volt.

Egy gimnazista fiú, egy zsugori kormánytanácsos gyermeke viszont beleszeretett Margarethébe, és minden délután négykor öt pfennigért csokoládét vásárolt nála, csak hogy félszegen követhesse a mozdulatait. Aztán egyszer földrajzórán a Malajziai-félsziget térképének szélére firkálta, hogy mi mindent csinálna vele, ha volna hozzá bátorsága, hogy szerelmet valljon neki. Azonban a tanára elcsípte, és elkobozta az atlaszt, és miután egy csapatnyi tanerő egy klerikális félnótás elnöklete alatt alaposan megvizsgálta, az atlasz erkölcstelennek találtatott. A fiú repült az iskolából, és az apja parancsára, aki egy bürokratikus házizsarnok volt, javítóintézetben végezte.

Egyszer, röviddel karácsony előtt megszökött onnan, de Cézár, a Schmittenhöhe-i rendőrkutya egy havas krumpliföldön az útját állta, és ezután meg kellett gyónnia és áldoznia kellett, hogy aztán három őr nadrágszíjjal kékre-zöldre verje, egy szőke, katonafrizurás katekéta pedig nőies kezeivel majd’ letépte a füleit.

Margarethe Swoboda hallotta, mi történt, és jóllehet nem tehetett az egészről, minthogy egyáltalán nem tűnt fel neki, hogy a fiú szereti, mert még csak tizenhét éves volt, és nemileg alulfejlett, mégis bűntudatot érzett, mintha legalábbis maga idomította volna be azt a Schmittenhöhe-i Cézárt. El akart menni.

El a cukrászdából.

Ezt mondta magában: „Ó, bárcsak ne lenne csokoládé, bárcsak ne lennének gimnazisták, nincs a földön igazság!” És megvette a Gyorsírástanulás autodidaktáknak című könyvet. Éjjelente, a napi tizennégy órás munkaideje után titokban megtanulta a Gabelsberger-féle rendszert. Ezután Ausztria legolvasottabb újságjában feladott egy hirdetést arról, hogy magántitkárnői állást vállal. Három nap elteltével a következő levelet kapta:

Tisztelt Kisasszony!

Bővebb tájékoztatást kérek a melleivel, valamint általában az alakjával kapcsolatosan. Ha szép és főképpen feszes mellekkel rendelkezik, azonnal rendkívül kellemes állásokat tudok Kegyednek kiközvetíteni, kivétel nélkül disztingvált urakhoz. Érdeklődöm továbbá, hogy érti-e a tréfát, és képes-e azt megfelelően viszonozni is.

Maradok tisztelettel

Az aláírás olvashatatlan volt, alatta ez állt:

Kitűnő referenciákkal rendelkező közvetítő. A leveleket a 8472. sz. kódra kérjük küldeni. Számíthat diszkréciónkra.

Ez a „számíthat diszkréciónkra” a prostitúció címerének mottója.

Amióta istenek és emberek, császárok és alattvalók, urak és szolgák, gyóntatóatyák és bűnösök, nemesek és polgárok, felügyelőbizottsági tagok és munkások, részlegvezetők és eladónők, családapák és cselédek, igazgatók és magántitkárnők – röviden: amióta uralkodók és alávetettek vannak, azóta igaz a mondás: kezdetben vala a prostitúció.

És azóta, hogy az uralmon lévők felismerték, hogy egy bizonyos megfeszített idealizmusának az álarca mögött sokkal felemelőbb, nemesebb és mulatságosabb rabolni, gyilkolni és csalni – mióta tehát ez a megfeszített arról prédikált, hogy a nőknek is a férfiakkal egyenértékű lelkük van, azóta folyton ezt sutyorogják: „számíthat diszkréciónkra.”

Ki meri tehát a manapság uralmon lévő burzsoáziának felróni, hogy nemcsak a munkát, hanem a férfi és nő közötti viszonyt is megszabadítja az azt övező hazugságoktól és vaskos öncsalástól, azáltal, hogy egyszerűen felteszi a kérdést: „Na és a szerelem mennyibe kerül?”

Talán szemrehányás illeti azért, mert gazdasági hatalmának tudatában, az olcsóbb könyvvitel végett tesz így? Nem, ezért igazán nem illetheti szemrehányás.

A burzsoázia ugyanis szerfelett becsületes.

Nyíltan kimondja felismerését, hogy a kizsákmányolók és kizsákmányoltak közötti igaz szerelem: prostitúció. Hogy a kizsákmányoltak prostitúció nélkül is szerethetnék egymást, azt a burzsoázia nem vonja kétségbe, mivel a kizsákmányoltakat ennél butábbnak tartja, máskülönben nem hagynák magukat kizsákmányolni.

A burzsoázia ugyanis szerfelett intelligens.

Még azt is felismerte, hogy a kizsákmányolók is kizsákmányolják egymást. Tudniillik, hogy az egész szerelem csak üzleti intelligencia kérdése.

Hibáztathatjuk-e tehát a burzsoáziát azért, mert mindent a vagyoni helyzetre vezet vissza?

Nem, ezért igazán nem hibáztathatjuk.

Mindennek megfelelően a 8472. sz. kód is csak a kapitalista Vénusz-templom kupolájának egyik apró mozaikkövét képezte.

Margarethe Swobodának azt súgta egy hang a cukrászdában: „Te sem menekülhetsz!”

Hogyhogy?” – kérdezte Margarethe Swoboda, majd leejtette a levelet, és eltöprengve dadogta: „Nem, ez nem lehet, nem, ez egyszerűen nem lehet –” és a hang kárörvendően susogta: „Ha szerencséd van, talán! Ha szerencséd van!”

Fordította: Balogh Virág Katalin

522px-Ödön_von_Horváth

Ödön von Horváth, Sechsunddreißig Stunden, 47-50. fejezet. Az előző három rész itt olvasható.

Folytatás hamarosan!

Az eredeti szöveg forrása