Amikor szó bennszakad, hang fennakad, mert valaminek ennyire örül az egyszeri kritikus, akkor jön valami kritikán túli. A hiperkarma új albumáról egyfelől nem lehet sokat mondani, másfelől viszont nagyon is sokat lehet. Erről szól ez a kísérlet.

hiperkarma

A hiperkarma új lemezére – és egyáltalán a zenekar újabb aktív létezésére – annyit vártunk, hogy most nehezen jönnek a szavak. Dömötör Endre a Recordernél nem is sokat küzdött velük, kritikájában azt javasolta a legmélyebb tisztelettel, hogy a konyharegényt „most csak hallgassuk annak, aminek kapásból hallatszik.” Egyfelől teljes mértékben egyetértek vele, és némileg engem is csábít az album hallgatásakor és vizsgálatakor a kevesebb néha több-elv, másfelől viszont megkockáztatom, lenne némi lelkifurdalásom, ha eddigi munkáim után ezúttal csak ennyit „böknék” az olvasók elé. Ezek fényében tehát, ami most itt következik, az csakis egy Dömötör Endre-plusz lehet, az általa megfogalmazott elvből kiinduló gondolat. Az alapvető kérdés tehát az, hogy nálam kapásból milyennek hallatszik a konyharegény. Ezt csak annyiban módosítom, hogy a „kapásból” szót kiszedem a mondatból, tekintettel arra az időszakra, ami eltelt a lassan másfél hónapja bekövetkezett megjelenés óta. Továbbá úgy döntöttem, hogy a teljes konyharegény van annyira fontos, hogy minden egyes dala megérdemel egy pár mondatot. Következzék tehát az új hiperkarma-album, Stermeczky-szűrőn, dalról dalra. Figyelem, nyomokban rébuszokat tartalmazhat!

KONYHAREGÉNY: in medias res. egyetlen erős, odabaszós dobhang az elején. valaki nagyon magára csapta. aztán az introban minden egyes hasonló dobhang egy jelentőségteljes dübörgés. valaki nagyon kopog, pont ugyanazzal az intenzitással. „te magad nélkül mire mennél? […] az egészet érted […] érted az egész egy”. de csak majd miután lassan vége lesz. odáig még hosszú út vezet. egyelőre jóról és rosszról beszélhetünk.

ÚJ: tiszta önvizsgálat vaskos paradoxonokkal, egyébként bibliai gondolatokkal. különösen érdekes ez a záró sorokat figyelembe véve: mintha a Biblia mindig is alkalmas lenne az aktuálpolitikára való reagálásra. Lovasi már sokszor csinálta, most Bérczesi megint, másképp, kétoldalúan, kiegyensúlyozottan. „jaj neked ország gyerek a királyod / az uraid reggel már lakmároznak / de jó neked ország ott időben kelnek / marad mit enni a királyuk szabad.” mérhetetlen önbizalom és tudatosság árad ebből a dalból, ami aztán folytatódik a

LÁTOGATÓKban. a bibliai érzet, a képek megmaradnak. pásztor, jel, ég. és a bónusz-kulcs-zárószó: égkék.

TESSÉKLÁSSÉK: az album legbonyolultabb, egyúttal legszebb dala. megszólal benne a jó, ami annyira jó, hogy csak egy kevés kellene ahhoz, hogy rossz legyen, és elbizakodott. de jó marad. az önbizalom itt is pont a helyén. fokozottan felszabadító. pozitív giccsveszély: gyerekzsivaj a háttérben a tempóváltós fináléban. én befogadtam. mint egy teljesen üres, kicsit talán romos, mégis jó levegőjű hatalmas ház egyetlen lakóval, akihez a végén megérkeznek a vendégek.

VAGY/VAGY: „a vállaimon ül aki nem tűnt el mikor én”, mondja a jó, és ezt a vállán ülőt – aki talán azonos az előző dalban majdnem túlzottan bizakodóval – csitítgatja, tanítgatja, felszólítja, meg még kérdezi is: „mondd te kibe néznél ha látnál / ha sorsot húzhatnál kit kívánnál? […] miért félsz? millió csillag vigyáz”.

SZERINTED: gyerekkorba-visszatekintős koncertkedvenc. egyfelől be-becsúszó erőszakosabb sorok, amik mind ugyanazt az egy dolgot jelentik az ártatlan gyermeki szájból: amikor azt mondjátok, hogy figyeltek rám, tényleg rám figyeljetek, ne pedig magatokra! hogy ezek a felkiáltások jogosak-e? „nincs olyan aki vissza ne merne kérdezni / elege ne lenne abból mikor a szemeken már látszik / mennyire szeretik nézni az arcod amikor felkelsz és azt mondod[…]ne vigyenek innen sehova téged hagyjanak csak az életben”. másfelől végtelen bölcsesség, ami azt sugallja, hogy a jó már túl van mindenen, és megbocsátott mindenkinek: „de mind közül a legokosabb az marad akinek a végére / sikerül veled valahogyan mégiscsak megetetnie / hogy te jobban érted azt is amire ő tanított téged”. megkockáztatom, hogy generációm szállóige-gyanús sorai. a

SEMELYIKEDIK azt az érzést kelti, hogy van a lemezen ez a négyes blokk, ahol kétszer játszódik le egymás után, hogy egy bizakodó dalra jut egy okítóbb jellegű. a korábbi után ez most egy még határozottabb darab. ha az előbb azt mondtam, hogy a SZERINTED sorait egy generáció tagjai kiabálhatnák bólogatva, sokan, koncerten, akkor itt megkapom a csitító választ: „hiába bólogatsz ha nem figyelsz még ottragadsz / a másik oldalán az egyetlennek”. az eddigiek viszonylatában ez a hang akár még rossznak is lehetne nevezhető. de nem az. mert „semelyikedik oldalán se könnyebb ennek”. és mintha ez lenne az utolsó fontos üzenet. a

VISSZA elbeszélője már egy harmadik, külső szemszög. kicsit olyan, mintha az egyszeri befogadóé lenne, aki levonja a konklúziókat, vagyis igazából a konklúziót. idézni már nincs értelme. az egész egy. mintha vége lenne a lemeznek. ami kicsit gyanús: maga a cím, és annak a működése. visszahalkul, és a semmibe vész. a

PONT azonban nem sejtet semmit. a lemez legkedvesebb dala, egy jókívánság a hallgatónak. koncert- és rádióbarát – szereti is Petőfi népe. a jó pedig megtalálta magát. minden a helyén van. de még nincs vége, suttogja az egyébként egyre hollywoodibbá váló dramaturgia. it’s the final countdown, mondaná a Europe zenekar, itt pedig beüt a

SENKITÖBBET, a végső harc, amikor a rossz visszatér. az egyébként némileg érthetetlen, hogy a fenébe’ lett pont ez a dal a Petőfi egyik legjátszottabb dala csak úgy önmagában, miközben itt a lemez tetőpontját jelenti. vagy úgy bármi nagyon magasat. egy pár gyors mozdulat, „a mutató kiakad a szakadék meredek”, és ha meg is érti a jó, amit meg kell érteni, innen már csak a zuhanás jöhet. a jó pedig még ezt is megérti. zuhanás, súlyos sérülések, teljes sötétség hetekig. aztán egyszer csak megszólal az intenzíven egy bizakodó, gyógyulófélben lévő csontváz. a jelenet egyszerre morbid és

VICCES. emberünk mindent tűpontossággal lát, amit pedig mond, könnyen lehet ugyan politikai fricskának tekinteni, – „az emlékműből műemlék lett / kitüntették a tüntetőket” – az eddigiek fényében azonban nyilvánvaló, hogy sokkal többről van szó. elmondja, amit szeretne, aztán ismét elhallgat. de mi tudjuk, hogy már nem lesz semmi baj. „kik a normálisak? / akik többen vannak! / meddig normálisak? / ameddig többen vannak! / mikor is normálisak? / most csak most csak most / csak a normálisak akiket annak néznek / meddig normálisak? / ameddig annak néznek! / miért normálisak? mert csak mert csak / mert csak!”. emberünk, és a magyar könnyűzene valaha írt legobjektívabb sorai ezek. és igazából ezzel akár már tényleg le is zárulhatna a konyharegény mint teljes értékű, a maga lábán önmagában is megálló alkotás.

A teljes lemez itt hallgatható:

Egyetlen gesztus tehető még meg: értelmezzük mindezt a zenekar életműveként. Somogyvári Dani tökéletes munkát végzett, amikor a címadó dal remixelt változatát egy olyan speciális dallam- és ritmusszerkezettel látta el, hogy a dalt tényleg csak a hangneme választja el attól, hogy az első hiperkarma-album első dala, a lidocain, ráénekelhető legyen. Egyszerre működik így a lezárás a lemez, és a teljes lemeztrilógia lezárásaként is. Persze amikor elkezdődött, nyilván senki sem számított rá, hogy pont háromrészes lesz, azonban talán ki lehet mondani, hogy így születnek a legjobb dolgok. A szerzőnek nem volt épp sétagalopp, cserébe tényleg olyasmit tett le az asztalra, amit előtte senki. És hogy ezek után mi jöhet még? Hát, az már tényleg szó szerint a jövő zenéje.