„Marhaság. De regénytémának nem rossz…” (17.) Szántó T. Gábor új könyvének egyik szereplője így kommentálja azt a merész feltételezést, miszerint Franz Kafka talán mégsem halt meg 1924-ben egy tüdőszanatóriumban, ahogy azt az irodalomtörténeti köztudat mindeddig hitte, hanem betegségéből felgyógyulva még két évtizedig élt teljes titokban, mígnem az auschwitzi koncentrációs táborban ezek az ismeretlen évek is végérvényesen lezárultak.

kafka macskáiA regény főhőse-elbeszélője, negyvenes, egyedülálló író és egyetemi tanár azonban fantáziát lát az állítólagos szemtanú történetében, és felkerekedik, hogy kiderítse, van-e bármi igazságalapja. A nyomozás országhatárokon átívelő bolyongássá nő, melynek során hősünk felkeresi a Kafkához valamilyen módon kötődő helyeket: rövid kirándulást tesz Prágában, Berlinben és Bécs környékén, részt vesz az Élet Menetén Lengyelországban. Angliában hebraista ismerőse jóvoltából betekintést nyer a szerző eredeti kézirataiba, az utazgatással töltött egy év végén pedig oda is eljut, ahová a célszemély csak ábrándjaiban: az utolsó állomás Izrael. A könyvtári anyagok közti vizsgálódás és a Kafka-szakértőkkel folytatott beszélgetések eredményéről jelen sorok mélyen hallgatnak. Két okból: egyrészt ez az eredmény nem túlságosan látványos. Másrészt, a Kafka macskáinak lényege talán nem is ez. Az irodalomtörténeti kutakodás inkább csak ürügy, hogy a főhős saját életén és helyzetén merengjen, meglátogassa néhány régi kedvesét, illetve újakat találjon. Kafka alakján keresztül teszi fel a saját kérdéseit, melyekre a szerző fiktív életrajzának szövögetése közben keres válaszokat. A legfontosabb ilyen problémák az élet, az írás, az irodalom, a nyelv és az identitás kulcsszavak köré rendeződnek, és szorosan összekapcsolódnak egymással.

„Kafka kisebbségi volt zsidóként az Osztrák-Magyar Monarchiában és német ajkúként a cseh nacionalizmus Prágájában. Kívülálló és kisebbségi volt szekuláris értelmiségiként a vallást töredékeiben és formálisan gyakorló, de e formákra nagy hangsúlyt helyező kereskedő-kispolgári család közegében, és kisebbségivé vált az asszimilálódó zsidók között azáltal, hogy a zsidó misztika és a cionizmus felé tájékozódott.” (42.)

Hova tartozik Kafka? A kérdés a magánkézben lévő hagyaték elhelyezése körül kibontakozó nemzetközi vitában is fontos szerepet kap. Az európai kultúra része-e inkább a szerző, ha igen, hát azon belül melyiké, vagy az izraeli államnak van több joga őrizni a hátramaradt kéziratokat? Kafka prózájában nem bukkan fel a zsidó szó, naplói és levelei azonban tanúsítják, hogy a nyelvtanulás, a vallás és a zsidó állam gondolata intenzíven foglalkoztatták. Hiába volt tehát zsidó és író, mégsem egyértelmű, hogy zsidó író volt-e. Egyáltalán ki tekinthető zsidó írónak és mi zsidó irodalomnak?

Égető kérdések ezek a főszereplő számára is, aki magát mint zsidó írót így határozza meg prágai ismerősei előtt: „Az utolsó Magyarországon, aki így nevezi magát. De lehet, hogy az első.” (63.) Csakhogy Kafkához hasonlóan nem ismeri sem a jiddis, sem pedig a héber nyelvet. Ez egyrészt nehezíti az ezeken a nyelveken írt zsidó irodalomhoz való hozzáférésben, másrészt a hagyományhoz való kapcsolódásban. Magyarul írt, zsidósággal (is) foglalkozó könyveivel két szék között a padlón találja magát:

„Nem kóserek a könyveim – szabadkoztam nevetve, pedig senki nem vádolt. – Viszont eléggé zsidók ahhoz, hogy a nem zsidókat ne érdekelje. Zsidó írókat nálunk többnyire csak zsidók olvasnak.” (78.)

Az idegenségérzet és magány, ami legfőbb léttapasztalatának tekinthető, egyszerre táplálja és akadályozza az írásművészetét. A magyart mint anyanyelvét nem tartja megfelelőnek a zsidósággal kapcsolatos élmények kifejezésére, úgy érzi, nincs a nyelvünkben hagyománya az erről való beszédnek. „Az érzéseim idegenek ennek a kultúrának.” (216.) Angolul mindez könnyebb. Az Egyesült Államokban könyvek sokasága született a témáról, ráadásul olyan országról van szó, ahol rengeteg a kisebbség, sőt majdnem minden polgár maga is bevándorlók leszármazottja.

A főhős a magyarországi antiszemitizmus miatt fontolgatja az Izraelbe való kivándorlást. De kétséges számára, hogy vajon otthonra lelhet-e egy olyan országban, amelynek a nyelvét nem beszéli, és ahol az ő (magyarul írt) műveit nem olvashatnák. Az sem kerüli el a figyelmét, hogy a rendet mindenhol géppisztolyos katonák őrzik, és bár a zsidók valóban élvezhetik a többségi lét előnyeit, az arab népességet ugyanúgy diszkrimináció éri, mint a zsidókat más országokban. Ahogyan azt egy keserű kérdés formájában megállapítja:

„Vagy félünk, vagy más fél tőlünk?” (238.)

Az sem könnyíti meg az emigrációval kapcsolatos döntést, hogy Tel-Avivban talál rá hosszú, szindbádi bolyongásának végén arra a nőre, akivel talán a közös életet is el tudná képzelni. Ez a közös élet, pláne az esetleges családalapítás azonban nem kezdődhet el addig, amíg meg nem találta a helyét a világban és az irodalmi hagyományban, így egy váratlan fordulat után hazatér Budapestre, és visszaül az íróasztalához.

A könyv egyik fontos tanulsága tehát, hogy az identitás nem egyszerűen a zsidó-nem zsidó kérdés mentén határozódik meg, hanem maga a zsidó identitás is nagyon sokféle lehet a történelemhez, valláshoz, holokauszthoz vagy a nyelvhez való viszonyulás alapján. Mindez pedig kihat a személyes sorsra, a párválasztás vagy akár a gyerekvállalás kérdéseire is, melyeket Szántó T. Gábor hősei a világ különböző pontjain vitatnak meg baráti vacsorákon, a strandon, az ágyban vagy egy kocsmában. Mindeközben, inkább mellesleg, Kafka életéről is sok mindent megtudunk. Az igazi kaland azonban mégis az egyén és hagyomány kapcsolatában való elmélyülés lesz, míg az ismeretlen kéziratokat egy titokzatos öregasszony macskái tovább őrzik valahol Izraelben.

Szántó T. Gábor, Kafka macskái, Noran Libro, Budapest, 2014.