Egy meglepően őszinte kiállítás látható (még péntekig!) a Fiatal Képzőművészek Stúdiójában. Politikáról, interakciókról vagy ezek hiányáról, kis szigetekről és viszonyokról. Mindenkinek nagyon érdemes, érdekes és lényeges lenne elmennie. Vigyetek beszélgetőpartnert, vagy fogjatok ki egy vezetést, mert ez pont arról szól, hogy ne zárkózz be egyedül, hanem legyél nyitott mások felé. Akkor is, ha nem úgy gondolja, mint te. Sőt akkor igazán…

BorsosLőrinc_Zászló sorozat

A kurátorokkal, Margl Ferenccel és Sárai Vandával beszélgettem:

Hogyan kezdődött az egész kiállítás-ötlet? Mik voltak az első lépések?

S.V.: Először februárban volt az Amadeus Művészeti Alapítványnál egy fiatal kurátoroknak szóló pályázat, amire nagyon szűkös határidőre kellett egy koncepciót összedobnunk. Mivel az ő kiírásukban már szerepelt, hogy április elsején nyílna a kiállítás, ezért nagyon adta magát, hogy a választásokra, a választási kampányra valamilyen módon reflektáljunk.

De long story short, akkor végül nem kaptuk meg ezt a lehetőséget. Viszont az eredeti terveink szerint is az FKSE-től béreltünk volna eszközöket, és amikor írtunk nekik, hogy ez a kiállítás végül így nem fog megvalósulni, akkor felajánlották, hogy egy kis átdolgozással áthozhatjuk hozzájuk.

Az első verzióban főleg középgenerációs művészekkel dolgoztunk, viszont a stúdiónak természetesen az az érdeke, hogy a saját művészeit, a tagságát reprezentálja, ezért az volt a kitétel, hogy velük hozzuk össze a kiállítást. A nyár folyamán próbáltunk ezt abszolválni Ferivel: átnéztük az összes online fellelhető portfóliót, és ehhez mérten próbáltuk átalakítani a koncepciót is.

A koncepciónk tavasszal abból indult ki, hogy milyen párhuzamos narratívák léteznek a társadalomban. Nekem erre a kedvenc példám, hogy akkor a metróban lehetett látni azokat a választási hirdetéseket, amiken Simicska áll Orbánnal vagy Bajnai Gyurcsánnyal, és igazából rá se jössz, hogy melyik plakát kihez tartozik, mert csak azt látod, hogy ki kit gyűlöl. Azt nem, hogy ez miért van és azt sem, hogy mi a programjuk tulajdonképpen. És igazából ezt a jelenséget akartuk művészeti munkákkal valahogy megragadni.

M.F.: Annyival egészíteném ki esetleg, hogy az FKSE-nek nem az volt a gondja az eredeti koncepciónk művészeivel, hogy nem az ő tagjaik, mert azok; hanem inkább az, hogy középgenerációsak. Azt szerették volna, hogy frissebb munkákkal dolgozzunk, és hogy lehetőséget kapjanak a fiatalabbak is – mert előtte már befutott alkotók ismert munkáit válogattuk össze, amelyek bejártak már több kiállítóteret is a városban, az országban és akár külföldön is többször. És így lett az, hogy az eredeti művészek közül csak Borsos Lőrincék maradtak meg. Ehhez találtuk az FKSE tagságában Molnár Judit Lillát, Horváth Csaba Árpádot és Brückner Jánoson keresztül pedig a Nemmivoltunk Crew-t. Így állt össze akkor a mostani kb. tíz fővel dolgozó kiállítás.

MolnárJuditLilla_Játéktér_Silence

Pontosan mi a koncepció? Mivel kerestétek meg a művészeket?

S.V.: Volt egy nagyon szépen összeállított kis dokumentumunk, amit leadtunk mint pályázati anyagot. Ebben szerepelt egy kb. egyoldalas szöveg arról, hogy mit is akarunk. Ezt küldtük el nekik. Annak még Párhuzamos valóságok volt a címe, és főleg a társadalom szétforgácsolódásának jelenségére reflektált.

A másik, amit Ferivel szoktunk hangsúlyozni, hogy nem azt akartuk, hogy ez a kiállítás bármiféle politikai oldal mellett vagy ellenében valósuljon meg. Sőt pontosan azt a jelenséget akartuk megfogni, hogy mindenki milyen értelmetlenül és eszeveszett módon szidja a másikat. Úgy vettük észre, hogy ez a gondolati sík nagyon szimpatikus volt a művészeink számára is. Így mikor meglátták, hogy mi miben vagyunk, és mi is azt, hogy ők miben vannak, akkor elkezdtünk együtt gondolkodni. Megnéztük, hogy ki mit szeretne bedobni a közösbe az előző koncepció alapján, majd elkezdtük keresni a kohéziós erőt a már meglévő munkák között. És ez lett ugye a protekt, a védelem.

A kiállítás címének, a Protektnek mi a háttere?

M.F.: Ez egy ilyen csúnya szó. Az ember azért érti, hogy miből jön, ugye a védelemből, de így leírva… nem is tudom, szlávosabbnak tűnik. De ugye igazából ez egy latin eredetű szó. Az jó, hogy rövid, nem egy borzasztó körmondat, vagy egy idézet, amivel próbáljuk leírni, hogy mit is akarunk. Szerettünk volna valami megkapót adni. És szerintem ez sikerült.

S.V.: Nagyon hamar elkezdtünk azon gondolkodni, hogy kéne ehhez egy logó, mert az tök szexin nézne ki, lehetne vele matricázni, meg egy csomó mindent csinálni. És a Protekt ehhez annyira adta magát. A vírusirtóknak a logója jut egyből az ember eszébe róla, vagy nem is tudom… Ebből lett végül a logónk, ami szintén Bückner Janinak a munkája. Azt hiszem, még ő mondta a címre, hogy olyan jó külföldi hangzású, agresszív. Olyat akartunk adni, ami egyből megragad, és ad egy fasza képet arról, hogy mit fog bent látni az ember.

A kiállítás terét hogy alakítottátok ki? Van egy meghatározott útvonal, ami alapján kirajzolódik valami, amit mondani akartok? Hogy kell kószálni a térben ahhoz, hogy átjöjjön, amit ti szerettetek volna?

M.F.: Én azt mondanám, hogy nincs egy ilyen. A lényeg csak a hívószó, és a társítások, amik összekötik. Az összes mű teljesen más oldalról, más aspektusból közelít.

Ott van Csaba munkája, egy ilyen emlékezetpolitikai szempont, a Judité inkább oktatáspolitikai vagy nevelési kérdéseket feszeget. A Nemmivoltunknál egy nagyon direkten kultúrpolitikai problémafelmutatás látható. Borsos Lőrincék munkái pedig identitáskérdésekre próbálnak rámutatni, legyen az nemi vagy politikai identitás, vagy akár nemzeti hovatartozás.

S.V.: Az egyetlen fontos rendezési szempont az volt, hogy Juditnak a kordonjait V-alakban akartuk az ajtóba állítani. Hogy amikor belépsz, egyből valamilyen akadályba ütközz: a kordon töltse be a funkcióját. Volt egy ilyen vicces elképzelésünk, hogy akkor most balra indulsz el vagy jobbra…

HorváthCsabaÁrpád_Átalakuló emlékmű

Van-e meghatározott célközönségetek, és emiatt vagy ehhez képest a tárlatvezetések hogyan állnak össze? Kik nézik meg a kiállítást?

M.F.: Eddig csak olyan vezetéseink voltak, amikre leszervezett csoportok jöttek. Ezek főleg végzős, vagy tizenegyedikes gimnazisták; illetve most volt egy külföldi csoportunk, akik egy túrát jártak be Budapesten. Mindenképpen szerettük volna, ha látják diákok. Ez egy elég meddő része volt a szervezésnek, mert szinte az összes erzsébetvárosi középfokú oktatási intézménynek írtam e-maileket, de ezekre semmi választ nem kaptam. Végül egy személyes kontakton keresztül sikerült eljutni egy gimnáziumhoz. Innen most, ha minden jól megy, összesen 6-7 csoport jön. Ha csoportonként kb. 20 fős létszámmal számolunk, akkor sikerült elérni, hogy ezt 120 fiatal lássa.

Azt szerettük volna, hogy ne csak megcsináljuk, majd megveregessük a saját vállunkat – remélhetőleg mások is megveregessék a vállunkat –, ugyanakkor megint csak a megnyitókon általában jelen lévő 80-100 ember lásson valamit. Amit egyébként is saját maga csinált. És akkor marad, ami volt. Nem mintha ezzel a 120 diákkal felforgatnánk a magyar közéletet, de én örülök, hogy ők eljönnek és látják.

S.V.: Azt azért hozzá kell tenni, hogy ez egy olyan gimi, ahol a diákok kicsit tájékozottabbak – például ismerték már Borsos Lőrincék korábbi, botrányosabb műveit is. És ez tök jó, mert nagyon jól lehetett velük együtt gondolkodni, de azért nem a magyar átlag középiskolásokról van szó. Nem az ő érdeklődésükkel találkozunk.

Persze, mindenképpen izgalmas nekünk például nem úgy kommunikálni, ahogy az egyetemen megszoktunk. Nem olyan szavakat használni, nem olyan bonyolultan fogalmazni.

M.F.: Igen, közérthetőbben próbálunk fogalmazni, meg elmondani, hogy mi érdekelte az alkotót. De azt mindig igyekeztük aláhúzni, hogy ez nem egy ilyen primer, elsődleges és felsőbbrendű olvasata annak, ami itt van; hanem az lenne a haszna az egésznek, hogy ez így itt van és lehet róla közösen beszélni. Hogy bennük hogyan áll össze.

S.V.: És persze, Judit munkájával tudtak leginkább azonosulni, a tankönyves installációval, aminek az alapgondolata nekik is a mindennapjaikban jelen van.

Akkor alapvetőek a diákok a kiállítás célközönsége? Vagy lehet-e egyáltalán ilyet mondani, hogy van célközönség?

M.F.: Az ilyen cél-dolgokkal mindig bajban vagyok… nem tudom.

S.V.: Hát az lenne a jó, ha nem lenne célközönség. Hanem bárki betévedne és körülnézne… Na, de ez nyilván nem így működik egy kortárs művészeti kiállítás esetében. Mindenképpen behatárolható egy réteg, aki az ilyesmire befogadó. Ami a célunk: ezt kicsit tágítani. Például a gimisekkel. Vagy ha írnak róla, és úgy eljut olyan emberekhez is, akik amúgy nem szoktak elmenni hasonló eseményekre, de így esetleg eljönnek megnézni. Akkor azt mondanám, hogy abszolút érdemes volt megcsinálni ezt a kiállítást.

Mert azt gondoljuk, hogy ez egyrészt témájában is olyasmi, ami sokkal több embert érdekel. És szerintem ezek a munkák is olyanok, amik tök jól tudják bemutatni azt, hogy a kortárs művészetnek olyan rétegei is vannak, amikkel jól lehet boldogulni azoknak is, akik nem végeztek esztétika szakot. Csak kicsit meg kell nekik mutatni, hogy ez nem is olyan nehéz.

M.F.: Nem is az, hogy nehéz lenne, hanem az, hogy valamiféle aktivitást vár el. Hogy gondolkodj rajta. Én annak örülnék, ha ez tudná azt katalizálni – amit valószínűleg nem fog –, hogy ha nem is egyformán gondolkodó emberek, sőt ne is egyformán gondolkodó, csak simán gondolkodó emberek: tudnának beszélni. De pont ez, ami lehetővé tette, hogy ez a kiállítás létrejöjjön, pont ez az a párbeszéd-képtelenség… Nyilván nem lehet idebuszoztatni az MMA törzsközönségét. Meg ne is, mert félteném a vitrint… Valami biztos történne. Vagy csak másnap megjelennénk kurucinfón, hogy biztos pénzel minket valaki…

S.V.: Bár pénzelne…

Az elején mondtátok, hogy pályázat alapján jött a kiállítás ötlete, de az akkor nem úgy alakult. Végül ehhez kaptatok támogatást valahonnan?

M.F.: Olyan jellegű támogatásokat kaptunk, hogy például az FKSE befogadott minket, van kiállítóterünk, van világításunk, van áram. Oda lehet menni anélkül, hogy mi őriznénk az egészet, ők vannak ott minden hétköznap és ez által látogatható. Ennek mi nagyon örülünk. Támogatás az is, hogy a művészek egyrészt odaadták a műveiket, van, amit direkt erre kellett elkészíteni, és ez a részükről is egy nagyon nagy jófejség. Nagyon sokfelől érkezett támogatás, mert a dolgok nagy részét igyekeztünk szívességből megoldani, nyomtatni, fotóztatni, szerezni bort a megnyitóra. De a szívességi-hálónknak is nyilván van egy határa, mindent nem lehet így megoldani.

A kiállítás elég szókimondó. Lehet ezt mondani róla, vagy csak azért érzem így, mert a mi közegünk az, aki ezeket így mondja, és ezekről beszél? Vagy tapasztaljátok azt mondjuk a tárlatvezetéseken, hogy ez azért elég közérthető mégis? Mit gondoltok erről?

M.F.: Szerintem olyan művészi megközelítések láthatóak, amik azért primer módon mindenkinek mondanak valamit. Az ember azért észrevesz egy magyar zászlót, vagy hogy itt van egy tornapad egy rakás könyvvel, és ki van vágva belőlük, hogy silence. Ami mondjuk egy kutatóbb jellegű mű, az Csabának az emlékművekkel foglalkozó munkája, de még az is önmagáért beszél szerintem a nagy emlékkövekkel, amiken a fragmentumok vannak. Ott azért érdemes elolvasni a háttértörténetet, megnézni a videót stb. Viszont a legtöbb műnek van egy nagyon közvetlen szimbolikája bárki számára. Nincs az, hogy ezt el kéne helyezni valamilyen művészettörténeti kontextusban.

S.V.: Viszont van egy rész, ami nehezebben megy át. Jó, tényleg elúsznak a munkák a mostani rendszer kritikájába is, de az lenne az általánosabb üzenet, hogy nem csak most van baj, hanem legalább, de inkább több mint az elmúlt 25 évben. Azt tapasztaltuk, hogy jönnek külföldről ezek a nyilván közéletileg meglehetősen tájékozott emberek, és van egy koncepciójuk arról, hogy most éppen itt mi zajlik. Nagyon erősen rá akarják húzni erre, amit a nemzetközi sajtóból hallanak. Hogy itt egy nagyon erős diktatúra van, hogy ez egy rezsim, és az ember már kezdi azt gondolni, hogy ez valami fasiszta dolog.

És nem. Mi pont azt szeretnénk mondani, hogy lássuk be a saját felelősségünket is, és ne ragadjunk le a jelenlegi kormány kritikájánál, hanem kicsit lépjünk távolabb. Valószínűleg többet kell a problémáról beszélgetni velük, hogy ez az üzenet is érthető legyen.

M.F.: Már az eredeti koncepcióban is, a művészek megkeresésénél is egy bekezdésben kifejtettük, hogy nem szeretnénk, ha… hmm, csúnya szóval arról szólnának a művek, hogy fúj az Orbán, fúj a nemtudomki. Mert ezen túlmutató dolgokat kell csinálni. Nagyon szép példa, ahogy Borsos Lőrincék ezekkel a zászlókkal dolgoznak. Hogy hiába van az, hogy a politikai pártok igyekeznek kisajátítani ezeket a zászlókat, ők mégis megmaradnak a nemzeti vagy valamilyen ideológiai jeleknél, és nincs az, hogy mondjuk egy Fidesz zászlóba implantálnak egy MSZP zászlót, vagy hasonló. Az eleve másról szólna. Azért van itt a vitrinben pont egy Fekete György album, mert ugye ez az, ami friss. És amiről tényleg beszélnünk kéne. Más kérdés, hogy most nem tudok felidézni más ilyen fiaskót, mint ez a Fekete György és MMA tengely, ami éppen most létezik, de ez így szépen beszél a mindenkori kultúrpolitikai helyzetről is. Hogy mindig, mindenkinek megvan a liblingje, mindenki kiválaszt valakit. Onnantól pedig csak azok az aránytalanságok változnak, hogy ennek hatására ki mennyire veszi el mások elől a lehetőséget. És ki az, akit ebben a helyzetben, egyedüliként oda tesz és az mindenek urává avanzsálódik.

És ha, akkor már: mit gondoltok a politikai művészetről általában? Kell-e, feladata-e a művészetnek ilyet kimondani, vagy ez teljesen a művész egyedi preferenciája, hogy mit akar?

S.V.: Én azt gondolom, hogy mindenki a saját művészetében azzal foglalkozik, amivel akar, ami rá hatással van, és ami őt érdekli. Jelenleg Magyarországon fennáll egy olyan szükségállapot, ha fogalmazhatok így, amiben mondjuk nehéz ezt kizárni. De el tudom képzelni, hogy vannak olyan alkotók, akiknek a művészetük egyfajta menekülési útvonal ebből a mindennapi mindfuckból. Ugyanakkor azt hiszem, bevallhatom, hogy nekem ez az egyik kedvenc vonulatom a kortárs magyar művészetben. És nagyon nehéz olyanokat találni, akik olyan módon tudnak ezekhez a kérdésekhez hozzányúlni, hogy az produktív és előremutató legyen. A politikai művészettel szerintem ez a bonyolult. Úgy ábrázolni a folyamatokat vagy gondolatokat, tendenciákat, hogy az ne legyen didaktikus, hogy az ne legyen efemer, hogy az tudjon úgy leképezni, vagy úgy beszélni egy állapotról, hogy ne legyen, mondjuk 20 év múlva, kevesebb annál, mint ami most is. És azt hiszem, akiket most találtunk, talán tudnak úgy beszélni akár a jelenlegi helyzetről, ami túlmutat azon, hogy esetleg elégedetlenek ezzel és így próbálják kifejezni. Ez a saját életüknek a része. Nem elvárás, nem kell senkit beskatulyázni politikai vagy nem-politikai művészként, de úgy gondolom, ez egy fontos vonulata a kortárs magyar szcénának.

M.F.: Én is hasonlóképpen vagyok ezzel és… Most mondjunk művészeket, vagy ne… Vagy olyanokat, akik a kiállításban nem voltak benne… De nekem mondjuk a Société Réaliste, akik egyébként az eredeti koncepció részei voltak, az egyik nagy kedvenceim. Ők tényleg képesek elgondolkodtató módon hozzányúlni a politikához. Roppant egyszerűnek, vagy nem is feltétlenül művészetnek tűnő módszerekkel. Matematikával, átlagszámításokkal, színösszekeverésekkel, hasonlókkal. Brand-jellegűvé is váltak ők ezzel, és hát nagyon jól csinálják. De például vannak magyar alkotók, akik festettek Orbán-portrékat. Ez szerintem kevésbé produktív módja annak, hogy az ember politikai dolgot csináljon. Mert azzal, hogy odafestek egy Orbánt egy képre, ezt vegyítem valamilyen művészettörténeti utalással… Az legfeljebb egy odacsapás tud lenni. Vagy egy kicsit didaktikus, vagy a didaktikát megkerülő, de legfeljebb pop-artos húzás. És 2014-ig már nagyon sokszor ellőttük a pop-artos húzásokat ahhoz, hogy azzal még tudjunk valamit mutatni. Már tisztában vagyunk azzal, hogy igen, vannak emberek, akiknek az arcát sokat látjuk, és nem feltétlenül vágyunk arra, hogy még többet lássuk.

A bevezető idézetetek azt mondja, hogy „A társadalmi komplexitás egy egyszerű ellentmondáskészletre redukálódik.” Mit gondoltok arról, fel lehet-e oldani ezt az ellentmondásrendszert?

S.V.: Szeretném azt gondolni, hogy a kiállításunk törekvés efelé. A legtöbb kiállított munka próbálja úgy felvillantani ezt az ellentmondáskészletet, hogy megmutassa ennek az abszurditását. Amúgy szociálantropológia vizsgára készülés közben találtam ezt az idézetet Eriksennél, ami egy teljesen új perspektívát adott nekem. A kis léptékű törzsek szerveződéseit vizsgálva láthatjuk, hogy a társadalomnak minden egyes rétege csak sok szinten létrejövő konstrukció. És akkor rájövünk arra is egyben, hogy ezek igazából leépíthetőek. Ezért ezek az ellentmondások is csak egy-egy szinten létrejövő konstrukcióknak a termékei. Épp ezért, azon kéne dolgozni, hogy ne vegyük alapnak ezeket a kibékíthetetlen ellentéteket, hanem inkább próbáljuk azt keresni, hogy hogyan tudunk együtt élni. Anélkül, hogy leköpnénk egymást az utcán, vagy olyan választási plakátokat csinálnánk, amelyek csak arról szólnak, hogy ki kit szeret, és ki kit gyűlöl.

M-F.: De nyilván nem ez a mi három hétig megtekinthető kiállításunk fogja kibékíteni ezeket az ellentéteket a magyar társadalomban. Inkább az lenne a cél, hogy akár csak egy-két emberben, de megszülessen az, hogy gondolkodni nemcsak érdemes, hanem hogy kellene is. És hogy egyébként nem feltétlenül kényelmes dolog, de előbb-utóbb nagyon kényelmetlen lesz az, hogy akkor is megtörténnek dolgok, ha nem gondolkodunk rajtuk. Jó, mondhatjuk azt, hogy akkor is, ha gondolkodunk rajta, sőt lehet, hogy ugyanúgy. De mégis, ha valamiféle kollektív, értelmes párbeszédet folytatunk akár egy emberrel, aki valahogy másképpen gondolkodik, én akkor már elégedett lennék. És a tárlatvezetéseinken mindig megcsillan ennek a lehetősége. Bár mivel egy elitgimnázium diákjai jönnek hozzánk, azért az feltételezhető, hogy ők már elsajátítottak egyfajta kritikai hozzáállást. Tehát nem ők a legmagasabbra tett léc, amit meg lehet ugorni ezzel kapcsolatban. Sajnos ez mindenféle szervezési és szervezettségi kérdés, hogy nem feltétlenül jut el mindenkihez az üzenetünk.

És egy tágabb értelemben, nem csak a kiállítás tekintetében, létezhet-e megoldás? Mert a kiállítás ugye felhívja a figyelmet arra, hogy van ez a párbeszéd-képtelenség, ami egy rossz dolog, de fel lehet-e ezt oldani?

M.F.: A kiállítás valamire fel tudja hívni a figyelmet. De amit te is mondtál, hogy van ez a rossz dolog, és hogy ezzel kapcsolatban fontos, hogy tisztában legyünk azzal, hogy ezt a rossz dolgot nem valaki mástól kapjuk. Nem valaki olyantól, akit mindenképpen valaki másként definiálunk. Tehát, hogy ő másképp gondolkodik, mást szeretne az országban, vagy mást szeretne elérni. Ez a rossz dolog egy közös rossz. Aki kisebb vagy nagyobb közösségben együtt él, mint fiatal, vagy mint budapesti, vagy mint magyar állampolgár, vagy mint európai, mindenkié. Senki sem csak elszenvedője ennek. Hanem mi is tevékenyen benne vagyunk abban, hogy a dolgok rosszak.

S.V.: És ha egy munkát ki kéne emelni, hogy mégis tudjunk erről beszélni, akkor ott van Borsos Lőrincéknek a Kiáltó szó a pusztában című munkája, amelyben politikailag össze nem illő párok szexuális aktusait halljuk. Ha ezt általánosabban nézzük, akkor az üzenet lehet az, hogy ha a személyes szférában kicsit hajlandóak vagyunk félretenni az ideológiai beállítottságunkat, és megpróbáljuk a másik emberét is félretenni, akkor rájövünk, hogy akár még kedvelhetjük is egymást. Ez a maga egyszerűségében nagyszerű, de persze idealisztikus is, mert nem gyakran látunk erre példát. Mondhatjuk azt, hogy ez a munka talán kicsit túl szép, de egy előremutató megoldást kínál.

NemmivoltunkCrew_Cím nélkül

Ugyanakkor pont ennél a műnél a személyes szint szexuális vonzalomként, konkrétan szexuális aktusként jelenik meg, ami mégiscsak egyfajta ösztönműködés. Lehet olyan következtetést levonni ebből, hogy az ember testi valója felülkerekedik az ideológiákon?

S.V.: Erre megint a szociálantropológia által vizsgált törzsek példájával tudok válaszolni, akiknél a legtöbb közös vonást valóban az ösztön-megnyilvánulásokban találták. Vagyis igen, ebben az értelemben mondhatjuk azt, hogy az ösztönök felette állnak a társadalmi konstrukcióknak. Ugyanakkor mivel az ideológiák nem eredendőek, le is lehet bontani azokat. Nem azt mondom, hogy mindenáron le kell őket bontani, de az fontos, hogy meg lehet őket kérdőjelezni.

M.F.: Hát, hogy mondjam… Nem feltétlenül a szexualitáson keresztül vezet az út egy szebb ország felé. Már csak azért sem, mert azt gondolom, hogy a vélemény vagy hozzáállás csak időlegesen tehető zárójelbe.

S.V.: De nem lehet valami olyan kompromisszumot találni, amivel ez az ideológiailag össze nem illő pár mindkét fele együtt tud élni? Lehet, hogy tényleg nincs, de én mégsem akarok ebben hinni.

És akkor, ha már a személyesnél tartunk, ti mit terveztek ezután? Nyilván nem egy új projekt terve van most máris a fejetekben, de mégis, ha valamivel sokat foglalkozik az ember, akkor elkezd újabb, hasonló dolgokon is gondolkodni…

S.V.: Nyilván nem lenne rossz kurátornak lenni, de persze ez sem egy egyszerű pálya ma Magyarországon. De most, ahogy látom ennek a kommunikációs formáit, hogy mennyi szinten lehet vele emberekkel interakciót folytatni, egyre jobban vonz. Talán egy misszióm lenne: a kortárs művészetet minél szélesebb körben beépíteni a kultúra-fogyasztási szokások közé. Én azt látom, hogy ez mindig nagyon alulreprezentált, például az irodalomhoz képest. Mert most úgy tűnik, mintha a képzőművészet egy ilyen „nehéz” dolog lenne, amihez nagyon érteni kell. Pedig szerintem nem, csak valahogy úgy kell tálalni, hogy az meg tudja szólítani az embereket. Szeretnék sok-sok kiállítást csinálni, hogy rátaláljak erre a formára.

M.F.: Nekem most először is az a prioritás, hogy az egyetemet befejezzem. De igen… Nem tudom, mitől lennék boldogabb, hogy ha egy öt, tíz év múlva ezt a kiállítást megint meg tudnám szervezni, vagy ha akkor már nem lehetne. Viszont, ha meg lehet – ezt Vandának már mondtam –, akkor én azt Attakk címmel szeretném. És egy még provokatívabb formában. De tényleg, ha ezt vagy valami hasonlót akkor is még meg lehet szervezni, akkor azt már nem Protekt címmel kéne, hanem Attakk-kal.