Apa szomorú, mikor beül a Dukaba.
Egyedül rükvercel magányos múltjába.
Ködképek, eső szitál, reflektor kiégve.
Ablaktörlő csoszog, nagyapát idézve.

Apa nem sír és nem tudja, miért fájt
Az előbb valami mellkas és tüdőtájt.
Mert apa nincs, és ő küzd, hogy mégis legyen.
Én meg ráfogtam az összes rossz jegyem.

Meg hogy miért nem élünk úgy, ahogy soha senki mások?
Csak egy túlélt karambol vagyok…na azért ez már sok.
Őt is elhagyták. Gázol és cserben hagy.
Mielőtt megszületsz, nem árt, ha tervben vagy.

Apa ül a Dukaban. Szeme könnytől ázó féklámpa.
Egyedül ül szúrós csendben. Olajos karja széttárva.
Ölelése kormányig ér. Semmi sem áll útjába.
Ablaktörlő gyanánt borul munkásruhájának ujjára.