„…Minél több szemszögből vizsgálódik az ember, annál toleránsabb, annál nyitottabb lesz…”

Bata Évával, a budapesti Vígszínház színésznőjével beszélgettem, aki a Kecskeméti Színjátszó Műhely színjátszója volt, s elmesélte, miért volt izgalmas számára a diákszínházi lét.

bata éva

Fekete Anikó: Kinél és hol voltál diákszínjátszó?
Bata Éva: Négy éven keresztül Kecskeméten a Katona József Gimnáziumban Orbán Edit néninél voltam diákszínjátszó. Előtte már általános iskolában is előadtuk például a Lúdas Matyit, valamint hasonló műsorokat készítettünk, de azért mentem abba a gimnáziumba, mert tudtam, hogy Edit néni ott dolgozik. Szerencse folytán indultam versmondó versenyen, és nagy vállalásként tizenöt évesen a Kései siratót mondtam el. Ő volt a zsűri elnöke. Az értékelés után bementem hozzá a könyvtárba, s mondtam neki, hogy színjátszó akarok lenni. Azt mondta, hogy rendben.
Már akkor tudtam, hogy ezzel szeretnék foglalkozni. Ez egyértelmű volt. Egyébként a csoportban nagyon helyes fiúk voltak. De elsősorban az motivált, hogy csináljunk valami jót, és ezzel foglalkozzunk.

Mi volt a legmeghatározóbb élményed ezekben az években?
Nagyon sok élményem van. Még nem jártam oda, de már tudtam, hogy megyek, és a barátnőm épp Edit néninél színjátszózott. Mondta, hogy lesz egy nyári tábor Parádfürdőn, s hívott, hogy én is menjek vele. Ott eltöltöttünk egy hetet a többi játszóval (Sárosi Gábor, Csorba Zoltán, Citor Attila, Vágány Csilla, Szappanos Kata, Illés Gergő), és ezzel a nyári programmal kezdődött minden.
Aztán ősszel elkezdtem járni. Mi, színjátszósok gyakorlatilag az iskolában is együtt éltünk. Ez egy család volt, egy baráti kör. Akkor nem voltak külsősök, mindannyian egy gimnáziumba jártunk. Mindenről, mindenkiről tudtunk. Olyan erős barátságok alakultak ki, amik mai napig meghatározóak és maradandóak.
Voltak, akik hatosztályosban kezdték tanulmányaikat, mások négyosztályosban. Vegyesen játszottunk. Voltak őstagok, s mindig jöttek fiatalabbak is. Nem volt hierarchia, egyek voltunk.

Hogy fogadtátok az újonnan érkezőket?
Nehéz dolog ez, mert attól is függött, hogy fiú volt-e az illető vagy lány. Ha lány jött, a fiúk nagyobb figyelmet fordítottak rá, ha fiú, akkor mi, lányok örültünk neki nagyon.

Milyen drámás feladatokat játszottatok Edit nénivel?
Sokat improvizáltunk. Nagyon érzelmes és bensőséges kapcsolat alakult ki köztünk. Sokszor csináltunk olyan jeleneteket, amik megviselték a lelkünket. Nagyon szerettem azokat vagy a forró székes játékokat.

Mit gondolsz, mitől alakult ki ez a bensőséges viszony?
Szerintem attól, hogy ott elsősorban olyan fiatalok gyűltek össze, akiknek egy az érdeklődési körük, s kellett hozzá egy ember, aki olyan érzékenyen tudja őket terelgetni, hogy mindez ki tudjon alakulni.

Hogy zajlott nálatok egy tanév?
Arra nem emlékszem, hogy voltak-e iskolás műsorok. Edit néni keresett egy darabot, azt elolvastuk, elkezdtünk beszélgetni róla, próbálgattuk benne magunkat. Közben lent az alagsorban építettünk egy Kamra nevezetű helyet, ami egy kicsi színházterem volt. Ott volt helyünk. Foglalkoztunk versösszeállítással is. Ezek után már Edit néni fia, Sárosi Gábor is elkezdett rendezni. Mindig suli után próbáltunk. Vagy mikor hogy értünk rá. Az igazán nagy események a színjátszó találkozókon voltak, amikor a regionális fesztiválra mentünk a kecskeméti Ifjúsági Házba.

Miért volt öröm számotokra diákszínjátszónak lenni, együtt játszani?
Rengeteget röhögtünk. Nagyon jókat beszélgettünk utána, előtte, közben, s nem utolsósorban mutogattuk magunkat. Hisz ezért csináltuk igazán, mert valamit meg akartunk mutatni magunkból. Erős kifejezési vággyal rendelkeztünk.

Mit tanultál ezekből az évekből?
Az alaptoleranciám valahol ott gyökeredzik, valamint a csapatban dolgozás is. Utóbbit különösen nagyon szeretem. Emlékszem, amikor Edit néni ideges volt, akkor valami olyan jófajta munkamorált vert az emberbe ez az egész, hogy azt hiszem, hogy nekem onnan jön ez a maximalizmusom. Nekem a kommunikációval, problémamegoldással nem volt különösebb bajom. A legfontosabb dolgokat megtanultuk: segíteni a másiknak, ha baj van, mindig őszintén jelezni, ha problémánk adódik. Edit néni arra különösen nagy figyelmet fordított, hogy őszintén létezzünk s beszélgessünk.

Nyaranta egy nyári tábor erejéig te is szoktál dolgozni középiskolásokkal. Mit tapasztalsz belőlük?
Ekkora odaadás és bizalom nagyon ritka manapság. Minden tábor alkalmával megbeszéljük a kollégákkal, hogy mindez nagyon feltölt minket. Sokat gondolkodtam, mitől lehet ez, hiszen hét éjen keresztül folyamatosan csak dolgozunk. Aztán rájöttem, hogy olyan szeretet, elfogadás, bizalom, odaadás van abban az egy hétben, hogy az mindent felülír. Nekem furcsa volt azzal szembesülnöm, hogy mekkora teher, hogy nyolc-tíz szinte felnőtt ember úgy néz rád, hogy „akkor most te mondd meg, mi legyen”. Ennek súlya van, hisz ez nagy felelősség.
Sok olyan benső feszültség, szorongás tör elő ilyenkor, amire kell, hogy az embernek receptora legyen, s felfigyeljen arra, hogy ez most nem azért jött elő egyik-másik játszóban, mert a közös munkával van valami problémája, hanem a háttérben egészen más húzódik. Ahogy az életben sem azért szólalkozol össze a postás nénivel, mert nem úgy pecsételi le a borítékot, ahogy azt te szeretnéd, hanem azért, mert valami benned nincs rendben. Ezt nehéz megfigyelni. Lányoknál ezt egyszerűbb észrevenni, s leülni, megbeszélni, hogy mi a baj. Fiúknál azt érzem, hogy olyan helyzetbe kell őket hozni, hogy ez a szorongás oldódjon, elmúljon bennük.

2005-ben bekerültél a Színház- és Filmművészeti Egyetemre. Diákszínjátszói tapasztalataidból miket tudtál ott hasznosítani?
A középiskolában ez a közeg nagyon szeretetteljes volt, s nyilván az ember mindent magának teremt meg. Feltéve, ha tudja, hogy tényleg mit szeretne, olyanra alakítja környezetét, amiben jól érzi magát. Nálunk a harmadrostán ez nagyon gyorsan kialakult, s látszott azon, ahogy együtt eszünk, lakunk, mindent együtt csinálunk. Ott szintén nagyon fontos barátságaim kezdődtek. Olyan volt ez, mintha a színjátszós létem tovább folytatódott volna. S a négy év alatt mindez tovább alakult. Ott is ez a tolerancia működött. Rólunk mondják is a mai napig, hogy a mi főiskolai osztályunkról, annak a tizenkét embernek a létezéséről másokat tanítani kellene, hisz példás együttélésről, elfogadásról tettünk tanúbizonyságot. Mindehhez nyilván jól válogatták össze az embereket. Sok volt a vidéki, akik szintén e felé a hozzáállás felé húztak. Veszekedtünk is, de ezt nem egymás személye ellen tettük. Negyedévre ez kinyílt. Mindenkinek megvolt, hogy mit csinál. Én például állandóan pakoltam vagy szervezkedtem, próbatáblát írtam. Azt gondolom, mindenki magának választja azt, amiben éppen jól érzi magát, vagy amire szüksége van.

Manapság munkád s életed során mindezt hogy hasznosítod?
Itt, a Vígszínházban nem vagyunk annyira összezárva, de nagyon érdekes, hogy a csapat és az együttlét igénye itt is látszik, érzékelhető. Igényeljük, hogy előadás után együtt üljünk le beszélgetni olyanokkal is, akik épp nem voltak benne az adott produkcióban. Ez valahogy itt is működik. Ha valaki nem olyan helyzetben vagy környezetben van, amit magának elképzelt, akkor szerintem nem szidni kell a közeget, s nem mindent a körülményekre kell fogni, hanem azon kell elkezdeni gondolkodni, hogy miért van az, hogy én ezt teremtem magam köré. Miért ezt csinálom, miközben nem azt érzem, hogy nekem erre lenne szükségem? Csak akkor tudod magad másokkal jól érezni, ha magaddal jól érzed magad. Ez nagyon fontos, s sokszor ezt nem veszik észre az emberek, hogy mindez innen indul, a közérzet, hogy hogy vagy.

Ha találkoznál egy szülővel és megkérdezné a véleményed, akkor miért ajánlanád a gyerekének, hogy színjátszóra járjon? Azért, hogy megtanuljon együttműködni más emberekkel, tanuljon gondolkodni helyzetekről, problémákról, nem felszínesen, hanem igazából, s hogy megtanuljon véleményt formálni. Ebben nyilván nincs egyedül, mert ott vannak a kortársai is, akikre jobb esetben számíthat. Mindehhez tanulni kell és kíváncsinak lenni helyzetekre, mindenre. Ez valahogy ki is tágítja az ember agyát. Minél több szemszögből vizsgálódik az ember, annál toleránsabb, annál nyitottabb lesz olyan dolgokra, mikre régebben még azt mondta, „hát ezt biztosan nem…” Nagyon fontos nyitottnak lenni mindenféle gondolatra. Ha ezt csapaton belül a csoportvezető jól irányítja, akkor az nagyon jó. Az is nagyon érdekes, hogy léteznek összecsengések. A színműn megállapítottuk azt, hogy minden osztály kicsit olyan, mint az osztályfőnöke, elkezdenek attitűdben rá hasonlítani. Ez így volt a diákszínjátszó csoportoknál is annak idején. Lehetett tudni, melyik színjátszók honnan érkeztek egy-egy fesztiválra. Ezt csak utólag látom már, de tényleg így volt. Nagyon fontos a csoportvezető személyisége. Abból tudnak építkezni a gyerekek, mindez mintát ad számukra. Nincs olyan fejlett világképük, de nem is kell, hogy legyen. De adni kell számukra egy irányt, alapvetést… Edit néninél ez volt, s bátorított minket, hogy mélyen menjünk bele mindenbe, ne féljünk magunktól, a helyzetektől. A főiskolán is voltak csodálatos tanáraink, művészileg is kiválóak, de pedagógiai érzékük nem volt, amit nyilván felnőttebb fejjel tudtunk kezelni, de középiskolában, fiatal korosztálynál ez a legfontosabb szempontok egyike. És ezt tanulni kell! Fiatalokkal foglalkozó embereknek pszichológiát és pedagógiát is kell tanulniuk. Felháborít, amikor olyan emberek, akiknek az életben nem jött össze valami, felhasználják ezt a csatornát önző, önös exhibicionizmussal. Ezt nem lehet megtenni fejlődésben lévő emberekkel. Mert nagy felelősség mindez. S mikor nyaranta ezzel foglalkozom, mellettem is van olyan pedagógus, aki adott helyzetekben tud segíteni. Ilyenkor a saját „egót” máshova kell tenni!