Négyen vagyunk, mert négy ember kell egy koporsóhoz. A sarkain kis rudak állnak ki, ezeket kell a vállunkra vennünk. Pont egymagasak vagyunk, ami jól jön, mert nem billeg a koporsó. Az egyenruha miatt a gyászolók, de még a pap is, aki pedig régóta van a temetőben, nehezen különböztet meg minket. A szürke pulóverre lángocska van varrva, ez a temetkezési vállalat jele. Szürke munkásnadrágunk van, és szürke cipőnk, amit évente cserélnek, ha leadod az előzőt. Télen-nyáron ezt kell hordani. Szinte mindig saras lesz a nadrág, de nincsen váltás gatya, ezért ha több temetés van egy nap, akkor sárosan csináljuk meg a következőt. Általában délben temetnek. Nem tudom, miért pont délben szeretnek jönni. Talán mert kicsit olyan, mint az éjfél. Tizenegyre jövünk be, ha más nincsen. Tibi az egyetemről jön, a ruháját a bódéban hagyja, Bubó ágya alatt, és itt szokott átöltözni. Bubó csak kilép a bódéból. Én a két utcányira lévő autókereskedésből jövök, ami valamikor az enyém volt, de most csak alkalmazott vagyok. Ha üresjárat van, a főnök engedi, hogy mászkáljak a saját fejem után, és dél körül mindig az van. Károlynak is csak mellékes a munka, kettőkor megy tovább korrepetálni. Soha nem tart egy óránál tovább egy temetés, így hamar visszaérek a munkába. Még arra is szokott idő maradni, hogy Bubóval együnk egy lángost. Hazafelé is be szoktam nézni, úgy is el kell mennem a temető előtt. Ha Bubó az őrbódéban ül, akkor leállok vele beszélgetni. Mostanában Tibi is rászokott, hogy idejöjjön az órái után.

Csütörtökönként kocsmázni járunk. A temetővel szinte szemben van a Szomorú Korsó, Mártussal. Törzsasztalunk van, amihez – mióta Tibi is jön velünk – négy szék tartozik. Évekkel ezelőtt még minden szerdán betelefonáltunk Mártusnak, hogy lefoglalnánk azt az asztalt, és ő kirakott rá egy cetlit, de egy idő után mindenki megszokta, hogy csütörtökönként az a mi asztalunk. Mártus kiadja a söröket, és a pakli franciát, és késő estig kártyázunk és sörözünk. Felváltva íratjuk a köröket a számlánkra, és ha Mártus zárni akar, akkor azt egy ingyen körrel jelzi. Kettő-három körül felállunk, visszaadjuk a paklit, felrámoljuk a székeket, amíg Mártus felmos, utána a macskaköveket koptatva hazamegyünk. Tibi éjszakaira száll, Károly mindig megvárja vele a buszt, és csak utána megy haza, fél óra könnyű séta. Otthon a felesége várja, és a kétéves gyerek, és azt hiszem, kicsit kétségbe van esve, hogy csütörtökönként nem ő fürdeti a kicsit. Bubó a temető őrbódéjában alszik. Nincsen lakása, a felesége egy másik temetőben van. Nem meri elmondani a gyerekeinek, hogy a bódéban lakik. Azt, hogy a feleség meghalt, és neki nincsen hol laknia, Mártustól tudom. Bubó Mártusnál reggelizik, kávét iszik, teázik, Mártus ad neki valami péksüteményt grátisz. Bubó a karácsonyokat nálunk tölti, és mindig felköszönti Verkát a névnapján. Virágot hoz, amit a temető mellett vesz. Este, kocsma után néha még beszélgetünk, de Bubó ilyenkor már fáradt és kapatos, engem meg zavar Papagáj, a németjuhásza. A kutya a temetőőrséghez jár. Én is hazamegyek, otthon halkan nyitom az ajtót, mert a lány már alszik. Benézek a szobájába, megigazítom rajta a takarót, vagy becsukom az ablakot, felveszek egy-egy könyvet a padlóról. Verka az ágyban olvas, és megszól, hogy sörszagom van, de hagyott vacsorát és süteményt az asztalon, amiből csak kicsit eszek, hogy meglássék rajta, utána befekszem mellé, és ő odakucorodik mellém-rám, és elalszik, és talán alva is marad, ameddig én kedvemet töltöm rajta, és alva újra mellém-rám kucorodik. Átölelem. Jó, ahogy szuszog. Reggel mindig csomagol nekem szendvicset.

Azon a csütörtökön két temetés is volt, egy tizenegykor, egy a szokás szerint délben. A soktemetéses napok ünnepszámba mentek, mert azokon a napokon igen jó borravalókat akasztottunk le. Mint a postások, amikor a nyugdíjat viszik.  A gyászolók szeretnek borravalót adni, hogy szépen temessünk. Pedig nincsen szebb vagy csúnyább temetés, akárhogy is csináljuk, mind ugyanolyan lesz. De azért a borravaló jó, különösen csütörtökön, mert akkor este ki lehet fizetni Mártusnak a hetek óta halmozódó hitelt. A két temetés  között Tibivel elmentünk venni pár lángost, és visszafelé ballagtunk, amikor Tibi megjegyezte, hogy egy hónap múlva, amikor már lediplomázik, Belgiumba megy. Megveregettem a hátát, ő meg motyogott arról, hogy itthon nem kellenek a mérnökök, kint meg sok hidat akarnak építeni.

– Nem baj, kölyök – mondtam. – Én megértem.

– Ne mondd még nekik, jó?

Nem mondtam nekik, de azért ott motoszkált bennem. Tibi jó gyerek, illik közénk. Maradhatott volna. Talán Tibi miatt ittam annyit azon a csütörtökön, de lehet, hogy az újak miatt, akik elfoglalták az asztalunkat. Álltunk az ajtóban, és mind a négyen bámultuk az asztalunkat, ahol eddig minden csütörtökön este nyolckor leültünk a pakli franciával és a sörrel. Ismeretlenek voltak, Tibivel egyidősek, és ott volt a kártya is a kezükben. Egy paklija volt a kocsmának.

Mártus a kólásüvegeket pakolta a hűtőbe, nekünk háttal, nem láttuk rendesen az arcát. Megkocogtattam a pultot, mire Mártus felénk fordult. Az asztal felé böktem, Mártus megrántotta a vállát, és elővett négy korsót. Összenéztünk, Károly hümmögött. Tibi odament az asztalhoz, és távolról láttam, amint magyaráz a srácoknak, és néha felénk mutogat, de nem mentek el az asztaltól. Nem volt másik szabad asztal. Zavartan leültem a pulthoz, és magam elé húztam a sört. Bubó is felhuppant a bárszékre.  Károly csak állt, tétovázva előre lépett, utána mégis leült mellém, és felkönyökölve a korsójával babrált. Tibi vállvonogatva csatlakozott hozzánk.

– Hát nem mennek el. Nem akarnak. Nincsen szabad asztal.

– Látjuk – mondtam, és próbáltam nem egyszerre lecsúsztatni a sört.

Ültünk a pultnál, Mártus a poharakat pakolta, mi meg nem tudtunk mit kezdeni a kezünkkel a kártya nélkül.

– Mártus, nincsen valami más? Még egy pakli? Vagy dominó?

Mártus a fejét ingatta.

– Tibi, menj, kérd el tőlük a kártyát.

– Az előbb már kértem. Nem adják. Nincs nekik.

– Nekünk sincs.

Tibi felállt, és visszament az asztalhoz. Károllyal beszélgetni kezdtünk a holnapi urnásról, akit délre hoznak. Le kell már pucolni a vakolócuccokat.

Tibi kiáltott, az egyik srác meglökte. Odakaptuk a fejünket, de Tibi már visszafelé jött, a srácok röhögtek mögötte.

Rendeltem még egy kört, és néztem Mártust, ahogy hajolgat. Károly visszatért a vakolókanálra, Tibi Mártus fenekét bámulva Bubóval vitatkozott a repülőgép-hajtóművekről. Nem tudtam mit kezdeni a kezemmel, ezért egyre csak emelgettem a korsót, csúsztak le a kortyok. Igyekeztem nem az asztalt nézni.

– Hagyd már – mondta Károly –, egyszer még nem a világ.

– Mártus igazán tarthatta volna a helyünket.

– Ej. Hát na.

A srácok is rendelték a söröket. Egy idő után abbahagyták a kártyázást, és letették a paklit az asztal szélére. A repedésre gondoltam, amit az asztallap alján Károllyal csináltunk, amikor lovin vesztett egy valag pénzt, és felborította azt az asztalt. A korsómmal megpróbáltam megkarcolni a pultot. Mártus elvette a korsót, teletöltötte újra, és egy poháralátéttel adta vissza. Tibi elkezdett mesélni valami nőjéről, és ettől egy kicsit engedni kezdett az a valami a gyomromban. Károllyal tanácsokat adtunk neki, Bubó röhögött, kértem még egy kört mindenkinek, és közben elmorzsolgattam a poháralátétet. Mártus másikat adott, amit hajlítgatás közben kettétörtem. Kéne az a pakli, ej de kéne. Járna a kezünk. Tibi kérte a következő kört, és eközben bőgni kezdett a nő miatt. Bubó veregette a vállát, én zsebkendőt halásztam neki. Mártus a fentebbi polcokon törölgette az italokat.

– Mártus, adj a pirosból.

– Ne adj neki, Mártus. Annyira azért nem boldogtalan – intett Károly.

A piros kis üveg volt, háromdecis. Nem tudom, hogy az üveg vagy a bennelévő volt-e piros, mert soha senki nem rendelt belőle, mióta mi odajártunk. Nem tudom, hogyan került oda, de az volt a legerősebb ital az egész kocsmában. Nem egyszerűen berúgtál tőle. A piros felrúg téged az egekbe, és utána lerúg a pokolba, mondogatta Mártus, és nem adott belőle senkinek.

– Na, Mártus.

Mártus meg se fordult, csak fél foggal morogta, hogy lerúg a pokolba, és kicsit később kiadott nekünk még egy kör sört.

Bubó a pacalfőzésről beszélt, Károly bele-belevágott.

– Kéne bográcsban csinálni pacalt – mondta Tibi.

– Oszt hun? – kérdezte Bubó.

– Hát a bódé mellett a füvön – Tibi vigyorgott, de talán komolyan gondolta – tüzet raknánk, a szobatársamnak van bográcsa.

A srácok az asztalnál már jó fél órája nem nyúltak a kártyához, nagyokat röhögtek, de a pakli csak feküdt az asztal szélén, pont ahol alul a repedés volt. Felálltam, a korsót a pulton hagytam.

– Bocs, elvehetjük a kártyát?

A srácok tovább röhögcséltek, mintha nem hallották volna, majd az egyik fogta a kártyát, és osztani kezdett. Károly megfogta a karomat, és a pulthoz húzott. Tibi és Bubó a pacalon vigyorogtak.

– Adj a pirosból.

Mártus a pult alatt matatott, derékból hajolt le, és Tibi meg-megnézte a fenekét.

– Na, Mártus. Adj a pirosból.

Mártus a pultra tett egy üdítővel teli rekeszt, és pakolgatni kezdte.

– Akkor legalább keverve.

Mártus már nem is válaszolt, de ekkor robbant Tibi bombája, aki a sörtől már fátyolos szemmel és a lányka miatti bánatos szívével bőgve kiöntötte magából a belgiumi állást. Károly és Bubó lemerevedtek, még Mártus is idepislantott két üveg kóla között. Tibi bőgött még mindig, és Károlyék nem tudták eldönteni, hogy megverjék Belgium miatt, vagy ilyenkor mit kell csinálni, hát csak paskolták a hátát, hátha legalább a bőgést abbahagyja. Mártushoz fordultam volna vissza a pirosért, de megszólalt, mielőtt kérhettem volna.

– Gyere már, segíts a raktárból kihozni a hordót, mert már megint egymásra rakták.

Pattantam, Károly és Bubó még mindig Tibit faggatta-hallgatta, meg a Belgiumát, meg a nőjét. A raktárban pinceszag volt, pedig ez is földszint, csak három lépcsőfokot kell lelépni. Mártus előttem volt, hajolgatott, ahogy az üres rekeszeket pakolgatta el az útból, domborodott a feneke. Segítettem egymásra halmozni a sok kólás rekeszt, hogy hozzáférjünk a hordókhoz, egy megbillent a kezemben, és az üres visszaváltható üvegekből pár elgurult. Felszedtem őket, és amikor felegyenesedtem, Mártus állt közvetlen előttem, és nézett.

– No, melyiket vigyem? – a hordókra próbáltam bökni, de Mártus közelebb jött, hunyorított, én hátrébb léptem, és a hátam a falnak ütközött. Mártus még közelebb lépett, és a két karjával a falnak támaszkodva bezárt. Fél fejjel alacsonyabb csak nálam, vékonyka nő, láttam a csíkokat a festett hajában, és a festéket a szemén. Vajon hány éves? Soha nem kérdeztem meg, mennyi, de nem lehet sokkal fiatalabb Verkánál. Nem akartam ellökni, de éreztem, ahogy a teste a hasamhoz ér. Nézett rám, valami furcsa nézéssel.

– No, Mártus, melyiket vigyem? – szabadultam volna, olyan rémisztő lett hirtelen, ahogy nézett, közben ingatta a csípőjét, és nem szólt, csak mosolygott, de egészen finoman, a szemével is, láttam a szarkalábait. Azt sem tudtam, hogy van-e férje. Vagy gyereke. Soha nem láttam még a kocsmán kívül. Már itt dolgozott akkor is, amikor Verkával és a lánykával ide költöztünk.

– No? – próbáltam utoljára, de Mártus még közelebb hajolt, mintha hozzám akarna simulni, és hozzám is simult, az egyik kezét a mellkasomra csúsztatta, már nem láttam az arcát, és a fülembe harapott.

– Mártus, ne csináld már, szeretem a feleségem. És tele a kocsma. – Eltoltam magamtól, ő meg nézett rám mosolyogva, és végre megszólalt.

– Te hülye. Maradj a feleségeddel, én csak egy gyereket akarok.

És megint közelebb húzódott, és bevillant, hogy Bubó mesélte, hogy nincsen férje, és nincsen gyereke, senkije sincsen, csak egy beteg anyja, de talán már az sem, meg Bubó van neki, akinek reggel péksüteményt ad grátiszba, és délután kávét visz át a bódéba, és tejet a kutyának, és egész nap a kocsmában van, még hétvégén is, és két éve szokott le a cigiről, pedig láncdohányos volt, és csak most villant be, hogy Bubó asztmás, és bántja a füst.

A tenyeremmel gyengéden megállítottam Mártus csípőjének az ingását.

– Miért nem Tibitől kéred? Az a kölyök bolondul érted.

– Tőled kell egy. Teneked ott van a lányod, tudom, hogy nem kérnéd soha vissza ezt a gyereket. Ez az enyém lesz.

– Kérd mástól. Hidd el, Tibi jó fiú. Eszes. Jó gének.

– Gyerektartás se kell. Csak a gyerek. Most egyszer. Ha nem jön össze, akkor mindegy – és megint közelebb jött, és már megint a fülembe szuszogott.

– Mártus, nekem nem lehet gyerekem.

Megmerevedett, de nem lépett távolabb.

– De ott van a lányod.

– Nem az enyém.

Mártus ellépett. Nézett rám, láttam a szemében, hogy ismétli magában, hogy szeretem a feleségem, nem az enyém, szeretem a feleségem, nem az enyém, és tudtam, hogy ő is ugyanarra gondol, mint mindenki más, hogy mekkora rongy vagyok, mert biztosan visszafogadtam az asszonyt gyerekestül. Megigazította a haját, vagy legalábbis beletúrt, mintha megigazítaná, de olyan volt, mintha a fejébe akarná az ujjait mélyeszteni. A hordókhoz indult, én utána. Rámutatott az egyikre. Felkaptam, és utána mentem kifelé.

– Utálom, ha Mártusnak hívnak. Márta vagyok – fordult vissza. Bólintottam.

Kint leraktam a gép alá a hordót, és segítettem bekötni is, majd visszaültem a pulthoz. Tibi már nem bőgött, Károly a szokásos asztalunk felé pislogott, ahol a suhancok újra félre rakták a kártyát, Bubó megint a holnapi urnásról beszélt Tibivel. Inni akartam még egy sört. Mártus, Márta a pult alá hajolt, a mosogatószerek között matatott, valami felborult. Megvártam, hogy felegyenesedjen, és intettem neki, hogy még egy sört, utána Tibihez fordultam, aki eddig Mártus fenekét nézte. Beszéltünk valamit, és hallottam, hogy koccan a pulton az újabb kör sör, nyúltam érte, de ez a pohár kisebb volt. Háromdecis korsó, az alján egy deci piros.

Nem néztem a fiúkra. Nem néztem Mártára. Nem néztem az asztalunknál ülő suhancokra. A pirosat néztem. Piros színe volt, nem csak az üveg volt az. Enyhe menta illatot árasztott, meg talán szedret, hasonlót ahhoz, amit Mártus lehelt a fülembe. Most valami különlegesnek kéne történnie, gondoltam, mielőtt lehúzom, mert ha ez lemegy a torkomon, és részemmé válik, a fene se tudja, hogy mi lesz.

Nem történt semmi, a kocsma zúgott tovább, Károlyék rám se bagóznak, nem volt fanfár, nem szállt le valami angyal, hogy megállítson. Lehúztam egyben. Megborzongtam.

Most láttam csak, hogy Bubó engem néz. Mártus törölgetett valamit, de felém pillantott. Felálltam. Károly és Tibi eddig a hidakról beszélgettek, most elnémulnak. Kinyújtóztattam a vállamat, megroppant a hátam belé. Károly felszisszent. Éreztem, hogy most minden a jelenné válik, és mindegy, hogy van-e Mártának gyereke, mindegy, hogy a lányka az enyém-e, mindegy, hogy Károly retteg attól, hogy nem elég jó apa, mert nem keres eleget, mindegy, hogy Bubó öt éve minden reggel a Szomorú Korsóban reggelizik, még az is mindegy, hogy Tibi elmegy Belgiumba, és itt hagy minket a tetves temetőben. Ez egy kemény világ. És én akarom az asztalunkat meg a kártyánkat. Az a miénk.

A suhancok fel sem néztek, amikor odaléptem melléjük. A pakli a repedésen pihent, és én szó nélkül rávágtam tenyérrel az asztalra, és felmarkoltam a kártyát. A lapok kicsit meghajlottak a markomban. Csak erre ocsúdtak fel a fiatalok, mind Tibi korú lehetett, egyetemisták, tanultak, talán ezek is Belgiumba mennek, ha itt senki nem akar majd hidakat építeni. Az egyik felállt, a mellettem lévő is követte, egy másik csitítani próbálta őket.

– Játszanánk a kártyával, fater – mondta ez egyik.

– Hát, fiaim, mi is. Szóval most majd vártok rá.

Hallottam, hogy a hátam mögött csikorognak a bárszékek, Bubó és Károly lehet az, és talán Tibi is, mert a fiatalok furcsa arcot vágtak. Mártus meg fog ölni. De talán Márta megbocsájtja nekem, hogy kettébe töröm egy asztalát.

A kártya a kezemben volt, Károly, Bubó és Tibi mögöttem, ezek a fiúk senkik, az asztalunknál ülnek, amit Márta nem védett meg, nem mondta meg nekik, hogy a miénk, de nem lehet mindig arra várni, hogy majd valaki kiáll érted. Mert ott van Károly, aki nem keres eleget, de nem adná fel a tanári pályát, ott van Bubó, aki nem meri elmondani a gyerekeinek, hogy a temető őrbódéjában lakik, ott van Márta, aki minden reggel megeteti és gyereket akar tőle, és láttam, hogy néz rá, de Bubó már túl öreg ehhez, és ott van Tibi, aki kétségbeesetten próbál jobb életet élni, mint mi, de senki nem épít hidakat, és ő egy rohadt hídmérnök, és itt vagyok én, harminc éve karosszéria-lakatos, de a boltomat elvették, és most már a magam ura sem lehetek, még egy gyereket sem tudtam összehozni, és most még egy pakli kártyát sem tudok visszaszerezni.

Nem én ütöttem először, hanem valamelyik suhanc. Tibi üvöltve rohant rá, és lemarta rólam a srácot.

– Az én haverom, te köcsög, a mi kártyánk, te köcsög! – üvöltötte, és maga alá teperte a srácot, aki először megütött engem. Károly csendesen pofozkodott, ugyanazt a tanári jó szándékot láttam a szemében, mint amikor Tibinek magyarázott statikát. Bubó öregesen és szabályosan bokszolt, nem is tudom, hogy mi volt, mielőtt temetőőr lett, talán bokszoló. Én meg csapkodtam, egyenesítettem ezeket a fiúkat, mint ahogy hajdanán a behorpadt vázakat egyenesítettem, egyszerű ütésekkel kalapáltam őket. Tudtam, hogy Márta a pultban már nem törölget, hanem mosolyog ránk, és tudtam, hogy ki fogjuk majd fizetni neki az asztalt, amit végre kettétörtem, ahogy feldobtam rá az egyik fiút. Nagyot reccsent az asztallap, a lábai kicsúsztak alóla, a fiú felordított, ahogy megérezte, hogy a hátával törtem el az asztalt.

Csend lett. Az asztalt néztük. A lapja teljesen szabályosan félbe tört, két tökéletes félkör lett belőle. Tibi megint elbőgte magát, és a hüppögése betöltötte a termet. Fél kézzel felemeltem a fiút a törött asztalról, és talpra állítottam. Zavartan rám nézett. A másik kezemben még mindig ott volt a pakli kártya. A suhancok szedték magukat. Az egyikőjük már a pultnál volt, ahol Márta közölte velük, hogy nem csak a sört, hanem a ripitya korsókat is kifizetik, és valószínűleg ki is fizették, sőt, mintha borravalót is adtak volna, de Márta azt nem fogadta el. A kocsmában újra megnyugtató alapzaj lett, a megszokott pofák ittak és a meccsről beszélgettek. Márta összeszedte a pultról a korsóinkat, és mosogatni kezdett. Tibi nem bírta abbahagyni a hüppögést, pedig Károly többször is hátba veregette. Bubó az öklét masszírozta, és motyogott valamit a régi szép időkről. Felemeltem az egyik fél asztallapot. Meg tudom ragasztani majd, vagy ha más nem, akkor csinálok rá valami pántot, ami egybe tartja. Jó kis asztal ez. A mi asztalunk. Felállítottuk a székeket az asztalunk körül, és körbeültük négyen az összerogyott asztalt. Végre előkerült a pakli a markomból, kicsit nyirkos volt, és talán soha nem lesznek teljesen simák a lapok. Osztottam, és játszani kezdtünk. Márta is megjelent négy sörrel, amiket az ölünkben egyensúlyoztunk. Tibi dudorászott, mind részegek voltunk, nagyon részegek, nagyon elégedettek és nagyon boldogok.

 

Másnap délelőtt megcsináltam az asztalt. Összeragasztani nem tudtam, mert a ragasztó nem tartotta meg, ezért fémből hegesztettem két pántot, amit ráhúztam az asztallapra úgy, hogy összefogja a két felét. A lábakat visszaraktam, azoknak nem esett bajuk. Márta nézte, ahogy csinálom, és néha arrébb rakott egy-egy széket, hogy ne legyen útban. Megkérdezte, hogy mikor utazik Tibi, aztán mosolyogva elment poharakat törülgetni. Hogy állandóan van törülgetni való pohár, én ezt nem hiszem el.

 

Tibi valóban elutazott, miután lediplomázott, de csütörtökönként Márta számítógépén keresztül felhívott minket, és beszéltünk vele. Az utolsó estéjén, amit még itt töltött, beültünk vele a Szomorú Korsóba, kártyáztunk, beszélgettünk, Márta pedig közölte vele, hogy most utoljára az ő vendége, igyon, amit csak akar. Tibi tajtrészegre itta magát, és rém boldogan, felváltva dalolt és bőgött nekünk és Mártának, aki úgy vihogott rajta, mint egy szűzlány. A végén, amikor haza akartuk vinni, Márta azt mondta, hagyjuk inkább nála, majd holnap reggel hazamegy a saját lábán, ő meg még a macskajajból is kikúrálja. Én nem ellenkeztem, Tibi tehát az utolsó itthoni estéjét Márta lakásán töltötte. Most hidakat tervez kint Belgiumban, és talált valami lehetetlenül szőke belga lányt, de nehéz, mert mindig nehéz, ha két ember ennyire máshonnan jött. Károly még mindig segít neki statikából, és Tibi unszolására jelentkezett valami külsős tanárnak az egyetemre, és most jól keres, és minden este ő fürdeti a gyereket otthon. Csütörtökön is, de utána lejön utánunk a Szomorú Korsóba.

Bubó egy darabig még az őrbódéban maradt Papagájjal, de télen beköltözött a kocsma mögé, Márta vendégszobájába, mondván, hogy segíteni kell Mártának, mert a pocakjával nehezen bírja már a dolgokat. Senki nem kérdezte, hogy ki a kislány apja, aki Márta családnevét viselte. Bubó egész nap nagypapát játszott mellette, és páran már el is hitték, hogy tényleg a nagyapja. Bubó amúgy is megtáltosodott, kifestette a kocsmát, felújította az őrbódét, megszerelt minden billegő széket, és rámpát rakott a raktár lépcsőjére, hogy Mártának csak ki kelljen gurítani a hordót, ne kelljen megemelni.

Idővel kaptunk magunk mellé egy negyediket a temetkezési vállalattól, de valahogy az új ember soha nem maradt meg pár hónapnál tovább, folyton váltották egymást, így hármasban kártyáztunk tovább csütörtökönként, miután Tibivel beszéltünk Márta gépén keresztül. Késő este aztán segítünk feltenni a székeket, Márta elkezd felmosni, de Bubó nem engedi, hogy befejezze, átveszi tőle. Károllyal elköszönünk, Bubó belülről zárja utánunk az ajtót, várja őt a vendégszoba Mártánál. Károly hazabaktat a macskaköveken, integet nekem a sarokról, én is hazasétálok. Otthon halkan nyitom az ajtót, mert a lány már alszik. Már egészen nagylány. Tudja, hogy nem én vagyok az igazi apja, de olyan mégis, mintha a lányom lenne, a saját lánykám. A szuszogása hasonlít Verkáéra, és ez pont elég. Verka mostanában kijön velem a konyhába, és elüldögélünk egy kicsit, eszegetek, ő is csipeget. Egyre többször süt süteményt, és nem csak a csütörtök hajnalokra.

Verka szokta mondogatni, hogy az élet értelmét kétféleképpen lehet megismerni: az ember gyereket szül vagy lerészegedik. Én nem tudok szülni, és a lány, aki Apusnak hív, nem az enyém, hanem Verka halott húgáé, és valakié, akiről nem tudjuk, hogy kicsoda lehet. Verkának se lehet gyereke. Nekem se. Mégis van, aki apunak és anyunak hívjon minket. Talán ehhez kellett azon a csütörtökön a piros, de még attól se tudtam igazán lerészegedni. Soha nem találom meg az élet értelmét. De legalább itt van Verka, itt van a kislány, és itt van Márta, meg Bubó, meg Károly, meg Tibi, és ott van a piros üveg, aminek lötyög az alján még egy kicsike.