Az amerikai Linkin Park európai koncertkörútja során újfent nem jutott el Magyarországig. A november 14-i bécsi, az együttes legújabb lemezét, a Hunting Partyt népszerűsítő fellépés így sok magyar rajongó számára kihagyhatatlannak bizonyult.

lp1

Azért merem ezt kijelenteni, mert a Stadthalle körül kígyózó tömeg mellett elhaladva több helyről is magyar beszédfoszlányok hallatszódtak, és a sor végére érve is sikerült egy kisebb, de annál lelkesebb magyar csapatba belefutnom, így a továbbiakban hozzájuk csatlakoztam. A kapunyitás után meglepően gyorsan haladtunk. Egyrészt nem vitték túlzásba az ellenőrzést, másrészt karszalaggal is csak azok esetében bíbelődtek, akiknek a jegye közvetlenül a színpad elé szólt. Én nem voltam ilyen szerencsés, ezért – bár nem álltam túl messze a színpadtól – a későbbiekben sokszor kellett a sajnos nem túl nagy és nem túl jól elhelyezett kivetítőre hagyatkoznom. A vállak között kukucskálva jöttem rá, hogy talán mégis lehet valami előnye annak, ha az ember lánya magassarkúban megy koncertre.

Az előzenekarként fellépő Of Mice & Men kb. negyvenöt perces produkciója és ugyanennyi várakozás után kezdődött a Linkin Park fellépése az új lemezről származó Guilty All the Same-mel. Az igazi koncerthangulat számomra a Rebellion környékére jött el. Kellett ennyi idő, hogy a korábbi albumok sikerszámai, a Given Up az ikonikus sikításokkal, a Points of Authority vagy a One Step Closer igazán lendületbe hozzák a tömeget, hogy ezek után a Leave Out All the Rest / Shadow of the Day / Iridescent hármasával vissza is lassítsunk. Chester az eredeti tempónál lassabban, minimális zenei kísérettel énekelt, torzítatlan hangon. Bár ezek a dalok az együttes megosztóbb albumairól valók, a koncertanyagban jól helyezték el őket, szükséges volt ez a ritmusváltás. A főként Joe Hahn szólójára épülő elektronikus blokk (ebben sajnos nagyon furcsán eltorzították Chester hangját) után kezdtem ráébredni, mikor már a Waiting for the End és az In the End is elhangzott, hogy ez talán egy közvetett utalás arra, hogy lassan vége a koncert hivatalos részének. Az effajta találgatásra már csak azért is volt szükség, mert az együttes közönséggel való kommunikációja nem ütött meg túl magas szintet. A színpadon (valószínűleg egy asszisztens által) elhelyezett osztrák zászlón kívül semmilyen országspecifikus jelzést sem kaptunk, és ha jól emlékszem, Mike egyetlen számot konferált fel, Chester pedig nem is erőltette meg magát ilyesmivel. (Arról, hogy utóbbi egyébként hogyan csillogtatta akrobatikus képességeit a színpadon, a jobb „látási viszonyok” híján csak elmondásból értesültem.)

lp2

Nagy hiányérzetem lett volna, ha New Divide nélkül kellett volna hazamennem. Szerencsére a ráadásban ez is elhangzott, bár csak lerövidítve. Sebaj, az utolsó számtól, a Bleed It Outtól legalább nem sajnálták az időt. Furcsa érzés, hogy amikor az embernek egy nagy vágya teljesül, hatalmas üresség marad utána arra várva, hogy valami más töltse be ezt a helyet. Hogy mi ez a valami más az én esetemben? Azt hiszem, egy front of stage-típusú jegy valamelyik következő Linkin Park-koncertre.

Fotók: www.zolles.com