Mindenki sikerre és elismerésre vágyik, arra, hogy az emberek megjegyezzék a nevét. Hiába is próbálnánk ezt a tényt tagadni, ez a csúf igazság. Ez az alapvető motivációja mindennapi életünknek, ezért törjük magunkat először az egyetemen, később a munkahelyünkön. A sikerhez vezető út viszont nem egy izzadságmentes élménymenet, melynek végén csakúgy az ölünkbe hullik az a bizonyos elismerés. Szokták még azt is mondani, hogy ez az út mindig felfelé vezet. De olykor nem az erkölcsi magasságokba, mint például Louis Bloom esetében.

Pedig az Éjjeli féreg főszereplőjének igazán hétköznapi céljai vannak: legyűrve a munkanélküliséget olyan állás megszerzése, melyben kitartásával kiteljesedhet, karriert futhat be. Mindezzel még nincs is semmi baj, hisz mindenki erre törekszik. De a mód, ahogyan a választott hivatásában egyre előbbre és előbbre jut, nos, azzal a normális, érző emberként funkcionáló személyek nem teljes mértékben tudnak azonosulni. Ők inkább elképednek és megrettennek, mivel Louis egyszerűen egy szociopata.

maxresdefault

Az Éjjeli féreg Dan Gilroy első rendezése, és szerencsére ez egy cseppet sem látszik meg a filmen, még az alacsony költségvetés ellenére sem. Műve már az elején beszippant a 80-as éveket idéző zenéjével és a vibráló neonokkal megvilágított éjszakai világával, és egész a végéig nem is ereszt. Mindez Gilroy forgatókönyvírói múltjának (Zuhanás, Vasököl, A Bourne-hagyaték) köszönhető: olyan feszes és mozgalmas emelkedés-narratívát alkotott, hogy észre sem vesszük, és már a végefőcímet bámuljuk paff arckifejezéssel. Krimi-drámája végig magának követeli figyelmünket, cserébe pedig fokozódó feszültséget, és konstans megdöbbenést nyújt nekünk, még az akciómentes jelenetekben is. Egyszerűen kifejezve: kultuszfilmet alkotott.

A film napjaink Los Angelesében játszódik, ahol Louis Bloom eleinte (Jake Gyllenhaal) piti fémtolvajként keresi meg a kenyérre valót. Személyiségének hiányosságai már a film legelején megmutatkoznak: először épp lopás közben találkozunk vele, amikor is rajtakapja őt egy biztonsági őr. De ő nem jön zavarba, lazán elintézi az okvetetlenkedő egyént, még a tetszetős óráját is a magáévá teszi. Ám szeretne rendes munkát is találni, be is ajánlkozik a fém felvásárlójánál, aki persze csúnyán elutasítja őt, mondván nem alkalmaz egy szánalmas tolvajt.
És az onnan hazafelé tartó úton megy végbe a sorsdöntő pillanat: elhajtva egy baleset mellett megtalálja élete hivatását mint élősködő bűnügyi lesifotós. Másnap egy lopott sportkerékpárból be is szerez gyorsan egy kamerát meg egy rendőrségi rádiót, és éjjel már Los Angeles útjait járja, különböző balesetekre és bűntényekre vadászva. Hamar ki is derül, hogy van érzéke mindehhez, nem csak azért, mert őrülten céltudatos és totál érzéketlen a pasi, hanem még a kollégái által betartott, minimális etikát is lazán figyelmen kívül hagyja. Számára az anyag megszerzése az elsődleges, hogy előtte éppen egy ember haldoklik, az hidegen hagyja őt. Emiatt szállított videói eléggé lényegre törőek és naturálisak, de pont ez kell a népnek. Egyre többet és többet kap ezen értékes videóiért, a végén már ő szabja meg az árkategóriát a kereslet-kínálat alapján. Így már egy új, modernebb kamerát, valamint egy piros izomautót is beújíthat, illetve egy asszisztenst, akit természetesen mint gyakornok alkalmaz. Szóval Lou kezdi megalapítani kis hírszolgáltató cégét, elindul felfelé a ranglétrán.

nightcrawler

Mindebben segítségére van az egyik helyi televíziós híradó műsorigazgatója, Nina Romina (Rene Russo). Ez a kiöregedett hírolvasónő veszi meg Louis anyagát, és mindennemű erkölcsi aggály nélkül leadja a véres videókat. Persze, hiszen az ezáltal generált nézettség megmenti őt munkája elvesztésétől. Lou ekkor már annyira nyeregben érzi magát, hogy a szexuális kapcsolatot is kizsarolhatja Ninaból. A nő meg kénytelen rábólintani, mivel a férfi, és annak videói jelentik jövője biztosítékát. Így Nina karaktere nem csak az immoralitásban, hanem a magánéletben is Lou méltó párjává válik.

Az Éjjeli féreg Louis Bloom gyors felemelkedésének sikertörténetét mutatja be, ahogyan eléri a sokak által hőn áhított „amerikai álmot”, és felépíti újságírói vállalkozását. De mindvégig elképedve figyeljük, hogy végül hogyan is sikerül mindez neki: érzelemmentesen, számítóan, hidegen és kegyetlenül. Aki útjában áll saját kis birodalmának létrehozásában, azt egy szempillantás alatt, közvetve vagy közvetlenül, de likvidálja. Legyen az akár egy vetélytárs (Bill Paxton), akár a kezdettől őt segítő, morális érzékkel rendelkező, de szerinte túl sokat akaró asszisztens (Raz Ahmed). Emellett Lou egy ponton már nem csak üldözi és dokumentálja az eseményeket, hanem gyártja is őket. Sőt, elsőként kiérve még a helyszín körülményeit is megváltoztatja, csak hogy ütősebb és lehengerlőbb kompozíciót hozhasson össze. Úgy manipulál mindent és mindenkit, hogy az az ő előbbre jutását segítse. Mindezt hideg megfontoltsággalteszi , az emberség legcsekélyebb jele nélkül. A filmben ki is mondja: nem arról van szó, hogy nem érti az embereket, hanem egyszerűen nem szereti őket. Úgy működik, mint egy gép: nem látjuk őt sem enni, sem aludni; jellemző rá a célorientáltság, a teljes érzelem-, és empátiahiány (egyetlen érzelmi kitörése az a bizonyos tükrös jelenet), melyeket simulékony modorával, behízelgő mosolyával, és meggyőző beszédmódjával leplez. De a legszörnyűbb az egészben, hogy egy bizonyos mértékig még így is szimpatikusnak találjuk Lou-t. Féljük őt, és egy kicsit ódzkodva tiszteljük, ám ha a szociopata tényezőt kivonjuk az egyenletből, Lou alapvető céljaival igenis tudunk azonosulni. Más, mondjuk romanticizált olvasatban ő csak mindent megtesz boldogulása/boldogsága érdekében.

K72A3451d.tif

Hogy Louis Bloom karaktere ilyen nagy hatással van ránk, az nagyban Jake Gyllenhaal briliáns színészi teljesítményének eredménye. Mondhatni, ez a film a mostani sötét és borongósabb korszakának (Enemy, Fogságban) tökéletes betetőzése. Nem elég, hogy fizikailag is átalakult a hitelesség kedvéért (ő döntött úgy, hogy ledob kb. 15 kilót a szerephez), de olyannyira ráérzett a karakterre, belemélyedt lelki bugyraiba, hogy a játéka számunkra zavarba ejtően ijesztő (arcjátékával néhány kitartott közelin már-már Hannibal-szintű borzongást okoz), színész társainak pedig példaértékű. És ezen kibontakozásában Gilroy nem korlátozta őt semmilyen mértékben, már a kezdetektől kölcsönös együttműködésre alapozták a közös munkát. Oly mértékben, hogy Gyllenhaal a film egyik producerévé vált.

Még szerencse, mivel lehet, hogy pont emiatt a termékeny kooperáció miatt sikerült ez a műalkotás ilyen ütősre és felejthetetlenre. Csak ismételni tudom magam, kultuszfilm született.