Szombaton először lépett fel Budapesten a The Boxer Rebellion, ahol élőben is igazolták, amit már a legutóbbi album (Live at the Forum) után is sejteni lehetett: igazán zseniálisak koncerten.

The Boxer Rebellion by Jeff Boudreau_2000

Az előzenekarként fellépő We Are Rockstars utolsó két számára sikerült megérkeznünk, ekkor még maximum félig volt tele a hajó. Ugyanakkor a The Boxer Rebellion a hozzá hasonló, kétezres évek eleji brit indie-szcénából kiemelkedett társaival ellentétben csak mérsékelt ismertségnek örvend ‒ méltatlanul.

A 2001-ben alakult zenekar 2003-ban adta ki első kislemezét, amelyen már szerepelt az azóta slágerükké vált Watermelon, illetve olyan fellépők előtt játszottak, mint a Keane vagy Lenny Kravitz. Ezen kívül ők voltak az első zenekar a brit Album Billboard Chart történetében, akik egy kizárólag digitális formában elérhető lemezzel kerültek fel. Ez volt a 2009-es Union, a zenekar második nagylemeze. A kezdeti, karcosabb gitárhangzás felől fokozatosan egy enyhén poposabb, billentyűkkel megtűzdelt és álomszerű hangszerelés felé mozdultak el, amit a legutóbbi, Promises címre hallgató stúdióalbumukkal vittek tökélyre, továbbra is megtartva az előző albumok energiáját.

Talán Adam Harrisonnak, a zenekar basszusgitárosának fellépőruhája írja le legjobban a The Boxer Rebellion színpadi jelenlétét és azt, hogy miért is volt zseniálisan jó a szombati koncert. Harrison ugyanis pontosan hozta a „yuppie-figurát”: kifogástalanul betűrt ing, öltönynadrág, bőröv, elegáns óra és hajviselet. Ha nem színpadon látjuk, akár könnyen összetévesztjük egy jól menő startup vezetőjével is. Magát a koncertet is áthatotta egy ilyenfajta profizmus, a zenekar zsenialitása azonban nem ebben rejlik, hanem abban a tényben, hogy ezzel együtt mégis az első dallal megragadta, és a koncert legvégéig fenn tudta tartani a közönség érdeklődését. Nem vált unalmassá és papírformaszerűvé a számok előadása.

A dalok sorrendje rendkívül okosan volt felépítve, az újabb, elszállósabb szerzemények közé néha-néha egy régebbi, meglepően kemény és nyers hangzású nótát is becsempésztek. Ez pedig változatos, hol pörgős, hol kifejezetten bensőséges hangulatú koncertet eredményezett. Mindezt segítette a hangszerelés is, ami szinte számonként módosult. Legextrémebbként talán a New York címűt lehet megemlíteni, ahol a négyfős zenekarból hárman ütős hangszeren vagy sampleren játszottak, ezzel kísérve az egyetlen billentyűst.

boxerreb

Különösen jó volt, hogy ezt a hangulatot minimális beszéddel érte el a zenekar. Nathan Nicholson alig négy-ötször szólt a közönséghez a számok között, és amikor megtette, akkor is visszafogott, angolos humorral. (Tévedés ne essék, bár Nicholson Londonban él, Tennessee-ben nőtt fel.) Egy régebbi számnál utalt például a közelmúltbeli tagcserére, humorosan megjegyezve, hogy a jelenlegi gitáros, Andrew Smith nem is ismeri az éppen játszott számot. A legutóbbi album legismertebb dala, a Diamonds előtt pedig a hajó elsüllyesztésére buzdított, megnyugtatva a közönséget, hogy nem lesz baj, könnyű kijutni a hajótestből. Az utolsó ráadásszám, a Watermelon közben Nicholson a nézőtér közepéig sétált a tömegbe, majd a koncert után az egész zenekar odagyűlt a bal hátsó sarokban felállított merchandise asztalhoz, ezzel is jelezve, hogy mennyire emberi kapcsolatot ápolnak a rajongóikkal.

Elmondható, hogy a The Boxer Rebellion igazolta a róluk terjedő híreket, azaz, hogy élőben a leghatásosabbak. Első budapesti koncertjükön egy jól olajozott műsort láthattunk, ami kellemes változatosságával követelt figyelmet a hajó közönségétől, akik végül mégiscsak megtöltötték a nézőteret. Ahogy Nicholson említette: ha tudják, hogy itt ennyire jó a közönség, már korábban is jöttek volna. Reméljük, ezt bepótolva a jövőben is láthatjuk még őket Budapesten.