Kell egy ház

 

A csajozási tanácsadó azt mondta, hogy a duma végülis mindegy, csak a pozitív kisugárzás legyen meg. Hát apám, annyi pozitív rastaman vibration, ami bennem van most, annyi nincsen még magában Jah Selassiében sem. – Hello kisanyám, hééé, béke van! – mondom neki. Mosolyog. Mosolyog, de naná, ott a faszija mellette. Az nem mosolyog. Nézek a másik irányba, ott is egy gyönyörű csaj, seggig érő dreadlockkal. – Hééé, béke van, pozitiviti, píííísz! – és fülig szalad a szám. Mosolyog ő is. Kicsit felém fordul, és látom, hogy a hasán az a piros-sárga-zöld izé az nem hátizsák, hanem gyerekhordó, és ott figyel ki belőle egy kiskölyök. – Na, te is jó kis vibe-okat szívsz magadba az anyatej mellé – mondom. Az anyja nem hallja, a zenekart nézi, hát nézem én is. A csajozási tanácsadó biztos azt mondaná, hogy ha kedves vagy a kisgyerekhez, az hatalmas piros pont, de tudod mit, mondanám neki én, fektesd meg te a kismamát, én majd csinálok magamnak saját gyereket, ha eljön az ideje.

Kell egy háááááz, lenn az óóóceán partjááán, majd ha végleg visszavonultam. Mekkora zene ez, apám. Ez a Miksa se lesz már fiatalabb, de ugyanolyan jól nyomja, mint régen. Milyen jól tettem, hogy eljöttem, kellett két nagy kövér spanyesz otthon, hogy el merjek jönni egyedül, de most már minden király, mindenki haver. Csak a csajok, azoknál nehezebb. Régen a spanokkal odamentünk mindenkihez, hogy szasztok, mit isztok, tekerünk-e valami vicceset, aztán már meg is volt. Mintha tegnap lett volna, pedig már elszaladt, mennyi is? Tíz év? Tizenöt? Mindenki megnősült, nincs már kivel koncertre járni, hajtani a kiscsajokat… persze kiscsajok sincsenek már, férjhez mentek, itt hátul nem látok senkit, aki szabad lenne. Elöl talán vannak, de furakodni semmi kedvem. Nem az a korosztály jár már Ladánybenére, na.

Kell egy hááááz, faszom, hát persze, hogy kell egy ház. Mindenkinek kell egy ház. A Székely Mihályban, meg a Keleti Károlyban, meg a Nap utcában van most olyan, ami eladó, és nekem is kéne. Nem az óceán partján, de első emeleten, és hatalmas, tíz-tizenöt négyzetméteres terasszal. Oda már ki lehet feküdni, napozni. Tekerni egyet, aztán még egyet, amíg le nem megy a nap. Tiszta Dzsamaika. A Belvárosból egyelőre nem költöznék ki, persze ha majd egyszer lesz gyerek… Harminchárom múltam a tavasszal, hogy rohan az idő, rohadjon meg.

Majd lassabban élek, mint eddig bármi-kó-óóór, és mindent megértek, amiről a reggae szóó-óól… Jaj. Kezd kimenni a fejemből a dzsanga, meg éhes is vagyok. Szám végét még megvárom, aztán kimegyek a büfébe. Hátha ott terem valami babér… Valami csaj, aki szintén egyedül jött… Á, inkább kimegyek most.

– Zoli?

Hátrafordulok.

– Milyen vicces, hogy pont a Kell egy ház alatt találkozunk! Megismersz?

Hát persze, hogy megismerem, egy ilyen százból száz pontos punettát nem felejt el az ember csak úgy. Középmagas, szőke, vékony derék, hegyes cicik. Fogalmam sincs, hogy hívják, de a Csalogány utcában vett egy két szoba plusz félszobásat, tégla, tizenhat milláért, terasz is van, ötödiken, de liftes. Szerintem nagyon jó vételt csinált. Próbáltam elhitetni vele, hogy csak az ő két szép szeméért viszem le a végén háromszázzal, hátha akkor esetleg a jól sikerült üzlet örömére fel is avatjuk a hálószobát, de átlátott rajtam, és mondta, hogy beszélt a Szaszával, ő egyezett bele a mínusz háromszázba, mielőtt egyáltalán följöttünk volna a lakásba.

– Őő.. helló. Te itt?

– Igen, a párommal, csak ő épp a mosdóban van. Te is a pároddal?

– I…igen, a párommal, csak ő is épp a mosdóban.

– Hát… csak annyit szerettem volna mondani, hogy nagyon köszi mindent, nagyon jól érezzük magunkat a lakásban, és… már jön a kis trónörökös is.

– Az nagyon király!

– Majd küldünk nektek fényképet… oda a faliújságra, az irodátokba, ahol az általatok eladott lakásokba születő gyerekek fotóit gyűjtitek.

– Ja, ja, az szuper lesz!

– Oké… na szia!

Veszek sört, visszamegyek a koncertterembe. Mert tudom már, hogy mi az, amit szeretnék…. Kell egy hááááz…. Lenn a kurva anyád partján. Érzem még, hogy a fejemben van a cucc, mert olyan, mintha húsz perce játszanák ugyanazt a számot. Vagy lehet, hogy tényleg húsz perce játsszák? Egyre dühösebb vagyok. Nyugi, man, pozitiviti meg minden! Kapcsolj ki, azért jöttél.

Nem megy. Négy olyan csajszinak adtam el lakást ebben a hónapban, akivel szívesen összejönnék, ráadásul négy olyan lakást, ahová én is szívesen beköltöznék, pláne velük. Mi vagyunk a legjobb fej ingatlanosok Pesten, a két rasztaman, a Szasza meg én, de neki már van asszony, gyerek, én meg, harminchárom évesen, még mindig albiban, egyedül, albiban, kell egy hááá-áááá-ááz, nem hiszem el, hogy még mindig nem bírják befejezni ezt a kurva számot, kell egy háááááz, lenn azóceááánpar-tyááán, majdha végleg összeborultam…

Hálisten elég hangos a zene, nem hallja senki, hogy mit üvöltök. A Székely Mi-háááályban, mint eddig bármikoooor… meg a Keleti Károlyban… amiről a reggae szóól… meg a Nap utcában is van, hatalmas te-raaaaasz, erre emlékezni fogsz, hogy a raszta szív örökké…

…te fasz.

 

Parafernáliák

 

Tíz perc volt még indulásig, a vonat már benn állt az állomáson. Az utolsó vonat, ami indul ebből a városból, a nyolc óra tízes. Elhúzódott az ünnepség, máskor a négy óra tízessel megyek. Most nyolcig benn voltam, futottam az állomásra, úgy ahogy voltam, overálban. Nem volt idő átöltözni, pláne lezuhanyozni, mert akkor lekéstem volna az utolsó vonatot.

Felszálltam. Az első kupéban, egyedül, az ablak melletti ülésen ült, menetiránnyal szemben, a tolmácslány. Aki ott állt végig az ünnepségen kinn a színpadon, a miniszter úr meg a tajvani befektető között. Azt hiszem, tajvanit mondtak. De lehet, hogy tunéziai. Nem tudtam én soha ezeket az országokat. De mindegy is, ott karattyolt az érthetetetlen nyelvén, a tolmácslány meg gyönyörűen lefordított mindent.

Benyitottam a kupéba. – Jó napot – mondtam. – Azazhogy… helló. Már ha nem haragszol, hogy tegeződünk. Nem lehetek sokkal idősebb nálad. Takács Pál vagyok. Pali. Én is ott dolgozom a Chemoplastnál. Ahol tolmácsoltál.

A lány rám nézett, de nem válaszolt. A telefonját nyomkodta. Nem akart beszélgetni. Ötös iPhone-ja volt. Tudom én az ilyeneket, pénzem ugyan nem lesz rá sose, de azt azért tudom, hogy melyik telefon mit tud. – Jó kis kütyü ez – mondtam, – ez az ötös iPhone. – A lány nem válaszolt.

Én nem olyan ember vagyok, aki bírja a csendet. Szeretek beszélgetni, na. Előszedtem a szatyromból a szendvicseket. Kettesével egymásra borítottam őket, a lazacosokat, a pástétomosakat meg a sonkásakat. Betömtem a számba két lazacosat. – Egyél te is – nyújtottam felé a többit. Felnézett, aztán tovább nyomkodta a telefonját. – Elraktam, ami megmaradt az ünnepségen – mondtam. – Most hagytam volna ott, hogy kidobják? Na.

Vékony lány ez, ilyen egyszálbélű. – Vigyázol a vonalaidra, mi? – kérdeztem. – Akkor megeszem én. Nekem nem kell vigyáznom. Felénk azt mondják, a férfi száz kilónál kezdődik. Tényleg, te hová valósi vagy? Pesti? Én Hidasról vagyok, ott is lakom, a harmadik megálló innét. De te pesti vagy, nem?

Nem válaszolt, de nem adtam fel. Ritka az ilyen fullos gádzsi errefelé. Hátha szóra bírom, aztán leszáll velem Hidason, gondoltam. – Hol tanultál meg ilyen jól törökül? – kérdeztem. – Vagy milyenül. Trinidadiul! Oda valósi az új tulaj, nem? Nekem mindegy, csak ne zárják be a gyárat. Amikor az amcsik bemondták, hogy leállítják a termelést, akkor nagy volt ám az ijedelem. Aztán jött ez a trinidadi, és nagy boldogság volt, még a miniszter is idejött gazsulálni.

Megettem az utolsó szendvicset is, és kivettem a szatyromból a pezsgőt. – Kérsz? – nyújtottam a lány felé. – Ha nem, hát nem. Majdnem teli van. Beraktam két szék közé az ünnepség végén, aszt úgy pakoltam fel a furikra. Mindig így csináltam, sőt, már az apám is, és soha nem buktunk le. Összefogni két széket, közé a cuccot, aztán fel a furikra. Ja, mert hogy én raktáros vagyok a Chemoplastnál, az volt már az apám is. Amikor az amcsik megvették a gyárat, akkor volt egy nagy leépítés. Az öreget végül leszázalékolták, azóta csak én melózok a családból.

– Biztos nem kell pezsgő? – kérdeztem. – Jól van, nem erőszak a disznótor. Ezt így mondják mifelénk. Tényleg, ez az új főnök milyen lesz? Csak beszéltél vele, nem? Nekem rendesnek tűnt. Nekem semmi bajom azzal, hogy egy kicsit sötétebb a bőre. A targoncás Karcsi azt mondta, hogy na, idegyött egy orángután Ungabungából, most mászott le a fáról, de az a Karcsi egy hülye. Amióta volt a leépítés, azóta ő az egyetlen targoncás, és kicsit nagy lett az arca. Azt mondja, hogy ha megint lesz leépítés, akkor se tudják elküldeni, mert targoncásból csak egy van, raktárosból meg négy.

– Személyvonat indul a második vágányról egy perc múlva, kérjük fejezzék be a beszállást – mondta be a hangosbemondó. – Szerinted lesz leépítés? – kérdeztem. – A miniszter azt mondta, hogy törekednek a munkahelyek megőrzésére, de ki hisz annak? A trinidadi meg azt mondta, hogy áramvonalasítani kell a céget, és meg kell szabadulni a parafernáliáktól. Így mondta, vagyishogy te mondtad, vagy fordítottad, emlékszel? Tényleg, mi az, hogy parafernália? Amitől meg kell szabadulni?

A lány rám nézett, és azt mondta: – Például te.

Ebben a pillanatban a vonat nagy zökkenéssel elindult. Majdnem kiejtettem a kezemből a pezsgősüveget.

Nyílt az ajtó, belépett a Laci, a három karbantartó közül az egyik, a legidősebb. Futott, hogy elérje a vonatot. Lehuppant mellém. – Kezicsókolom – mondta a tolmácslánynak. Szevasz, Pali. Pezsgőzgetünk, pezsgőzgetünk? Bentről hoztad, mi?

Nem bírtam megszólalni. Parafernália, gondoltam. A Laci is, meg én is. Csak bámultam rá némán.

Laci nem zavartatta magát, kivette a kezemből a pezsgősüveget és meghúzta. – Ááhh, de jól élünk itten – mondta elégedetten. Kihúzott két lazacos szendvicset a szatyrából. – Kérsz? Nem? Mi van már, elvitte a cica a nyelvedet? Nem szoktál te ilyen csöndes lenni!

A tolmácslány némán nyomkodta a telefonját, én meg némán bámultam magam elé.

Laci rágót húzott elő. – Kérsz? Nem? Kisasszony, maga sem? Na jó, hát nem erőszak a disznótor. Hanem – folytatta, csámcsogva – régen tudod, mit rágtunk rágógumi helyett? Nem? Hát karalábét! Ha a menzán karalábéleves volt, abban mindig olyan fás volt a karalábé, hogy csak rágtuk, rágtuk, de nem bírtuk elrágni. És röhögtünk, hogy itt van Amerika!

Laci csak beszélt, beszélt tovább, én meg felálltam, némán biccentettem egyet a tolmácslánynak, aki visszabiccentett nekem, aztán leszálltam Hidasnál.