Annak ellenére, hogy mennyire erőszakos volt, amint hazahoztam, rém unalmas lett. Időről időre hangosan horkant. Én közben a repedéseket nézem a plafonon. Kicsit röfögésszerű. Nem igazán tudom eldönteni, hogy vajon csak a hang zavar, vagy ez az egész. Megpróbál helyet cserélni velem, azt akarja, hogy én legyek felül. Ahogy megemeli a csípőmet, a vállára teszem a kezem és messzebb próbálom tolni magamtól, maradunk misszionáriusban. Ez úgyis csak neki lesz jó, legalább dolgozzon meg érte.

Mellei vannak, melyek a ruhában nem látszódtak, viszont most az államat verik. Amikor már sokadjára horkant, úgy döntök, meg sem játszom, hogy élvezem. Lassan mozog, monoton az egész, egymásra sem nézünk. Ő horkantgat, én meg a repedéseket nézem, valahogy csak kibírom.

 

Arra ébredek, hogy a zokniját keresi. Hirtelen azt hiszem, Andris az, és kiver a víz. Persze hogy nem ő az.

 

– Holnap ráérsz?

– Nem.

– És csütörtökön vagy pénteken?

– Nem.

 

Most nincs kedvem úgy csinálni, mintha még kedvem lenne hozzá, majd inkább keresek mást.

 

– De amúgy, még összefuthatnánk párszor, tudod, ha úgy van kedved.

– Mármint mi?

– Hát, ha igényed lenne.

 

Ismerem ezt a pár mondatot. A gardróbszekrény ajtaja mögött felöltözöm, várom, hogy elmenjen, és megsüthessem a sajtos mirelit pizzát. Ahogy leülök az ágy szélére, odakuporodik mellém. Megsimítja a hátam, a hajamba túr, de elhúzom a fejem. Az érintése kellemetlen, és csak a melleire tudok gondolni. Megmondom, hogy még szeretnék aludni és hagyjon itt, majd beszélünk. Hazudozom.

 

– Ne maradjak itt? Nem akarlak itthagyni, olyan esetlennek tűnsz.

 

Annyira idegesítő dolog ez. Hogy mindegyik szombati fiú úgy érzi, hogy ismer, meg hogy gondoskodnia kell rólam. Meg aggódni. Közben rohadtul nem tudják, hogy én végig a repedést néztem a falon és valaki másra gondoltam közben. Inkább hátramászom az ágy támlájához, hátha nem fekszik vissza mellém, és végre elindul.

 

– Jól van. Betakargatlak, pihenj még.

 

Mély levegőt veszek és csak fekszem és csak bámulom a plafonon azt a pár repedést. Behunyom a szemem és elkezdek számolni, hogy tudjam, telik az idő, hogy tudjam, hogy egyszer csak el fog menni, hogy nem állt meg a világ ebben a pár kínos pillanatban, és nem kell őt elviselnem, se az aggódását, se a gondoskodását, meg úgy általában semmilyen érdeklődést.

Amikor tizenhétnél tartok a számolásnál, leszakad az egész függöny a karnissal együtt, a falban lévő szögek meg csak merednek ki a fehér fafoglalatból.

 

– Csak be akartam neked húzni a függönyt, hogy aludhass még kicsit, tényleg ne haragudj.

– Kurvára nem kértelek rá, de kösz.

– Oké, oké, sajnálom, most… de tényleg ne haragudj.

 

Nem haragszom, csak menj már el. Legalább ötször elismételem, és hetvenkettőnél járok a számolásban, mire tényleg becsukódik mögötte, meg a csöcsei mögött az ajtó. Lekuporodok a bejárati ajtóhoz, a fogasról a kabátom pont úgy lóg le, hogy csikizi a nyakamat. Nyolcvanhét. Ketten ülünk a földön, a karnis meg én.