Szakirányú tapasztalattal rendelkező nevelőnőt keresünk három gyermekünk mellé. A férjem rakatta be az újságba. Látom, most hámozom rajta a krumplit. Háziasszony vagyok, az voltam eddig. Háziasszony mellé nem jár nevelőnő. Egy szép házban élek, ami túl nagy nekem, a gyerekkor, amire emlékszem, valaki másé.

Hámozom a krumplit ebédre. Három száj, három gumó.

Emlékszem a mamára. Kövér karján a hús sápadt, mint a keletlen tészta, rendetlen kontya kilapított zsemleként tapad a tarkójára. Apám méregeti egy ideig, aztán behúzódik a konyhába, és zörögni kezd az edényeivel. Mire behozza a teát, mama mesét olvas nekünk, Pici az ölében. Mellette ülök, rugdosom az asztalt. Apám szól, hogy hagyjam már abba. Nem tesz benne kárt, mondja mama, és én akkor már akarom, hogy nálunk maradjon. Katinka némán ül az asztal alatt.

Az óra takkolásában hallom a múló időt. Gyorsabban hámozok, három pár láb jön haza mindjárt.

Anyámra is emlékszem, áll az ablak előtt, a párkányt markoló ujjai tejfehérek. Fél tőlünk, és mi is félünk tőle. Nézi az ázott diófát. Várja haza apámat. Aztán egy nap nagyon megver mindannyiunkat, még Picit is. Meglep a különbség a mozdulatlan arc és a hirtelen olyan aktív kezek között. A dívány mögé kuporodunk, onnan hallom az üveg csörömpölését. Az ablakhoz szaladok, kihajolva látom anyám bordó pongyoláját vagy egy növekvő vértócsát a koszos havon. A szilánkok elvágják az ujjam, a mentősöknek kell összevarrni.

Nincsenek tikkek, csak a takkok ütik a ritmust szivárványos monotóniával, rekedten, hallom bennük a múló időt, a lábak kopogását, Katinka kongó szavait is hallom.

Apám megpróbálja egyedül, de túl nehéz. A hangját sem emeli meg soha, de amikor megtalálja a kifordított kis műszőrme bundákat szétszórva a földön, a kibelezett játékállatok tetemeit, akkor megüt engem, nem Katinkát, és nem is Picit, mégis ők kezdenek sírni vinnyogva, üvöltve. Fél óra múlva csönget be Fejes néni, hogy nem kell-e már megint mentőt hívni, de még utána is hosszan jajongunk, aztán már csak Pici hüppög csendesen. Apám a saját ágyába fektet le minket, de ő nem alszik, látom a szeme fényességét a sötétben.

Hallom, ahogy takkog, mint monoton szivárvány takkog Katinka rekedt kopogása. Mit főzöl, mondja nekem, mit aprítasz.

Aztán mama hozzánk költözik, de vannak dolgok, amiket neki sem szabad elmondani, mert mi szúrtuk ki a szemét a Csibi kutyának, és mi öltük a kútba a Fejes néni cicáját. Ilyenkor Katinka is velünk tart, és ezeken a napokon hamar elalszunk.

Fontos, hogy a krumpliból kivágjam a feketét. Ha belefőzöm, megkeseríti a többit.

Katinka csak ül az asztal alatt, vagy a szekrény tetejéről nézi a kertben a fákat. Nem jön oda, mikor mama mesél, nem ül mellé a játékok közé. Nem is szól hozzá, és hozzánk is egyre kevesebbet, pedig azelőtt esténként, ha nem hallhatta senki más, rekedt koboldhangján suttogott a hálószobában. Elkezd nem enni. Amikor nagyon legyengül, kórházba viszik. Nem hozzák haza, szondával se tudják már megmenteni.

Mit aprítasz nekem, takkog a ritmus hangján az óra, nekem, aki éhen haltam, mert nem volt kéz, mely ételt adhatott volna az én szivárványos számba, mert az én rekedten suttogó számba nem adhatott más életet, csak te.

Mi ketten majdnem rendben vagyunk. Minden ősszel másik iskolába megyek. Pici megtanul beszélni, de még sokáig elsírja magát, ha valaki ellöki a játszótéren. Nem tudom, hogy félénk vagy szelíd. Túl erős ahhoz, hogy félénk legyen. Apám naponta meglátogatja anyámat, aztán bort iszik. A mama elég nektek, rám nincs szükségetek, mondja. Nincs igaza, de ez nem számít. Ha részeg, nyálcseppeket permetez szét minden szavával.

Vágom a krumplit, hosszába-keresztbe. Három gyerek, sok munka ez.

Már nagy vagyok, bemegyek én is anyámhoz. Vastag melegítőben ül a kerti padon, a szemüvegén táncol a nyári nap. Haja magas, fényes csigában ül a feje tetején, soha nem láttam ilyet ezelőtt. Hűvös homlokán halvány csík húzódik, ahol megvágta az ablaküveg. Nem ismer meg, összetéveszthet egy ápolóval. Hosszan panaszkodik a szomszédjára, aki éjjel, amíg aludt, ellopkodta a lábujjait. A nyugtatóktól olyan kiegyensúlyozott.

Nem adhatott senki más ételt ebbe a szivárványosan koppanó szájba, csak aki szült, mert csak az adhat nekem életet, aki a vérét adta.

Meglátogatjuk apámat. Kezemben az őszirózsa már hervadt volt, amikor vettük. Mama fekete fátyolos kalapban jön mellettem a parcellák között. Lassítok, mert kapkodva szedi a levegőt. Vissza kellene mennie az újraalakult rendbe, de ő marad, aggódik Piciért. Autókat tör fel, vagy ilyesmi, de erre már alig emlékszem, mert terhes voltam akkor, és egészen lefoglaltak a hangok.

Mert a születés táplálja az életet, a születés táplálja a halált, a születés táplálja a koppanó, szivárványos órákat a falon, a levegőben suttogó takkanásokat.

Mama és Pici állnak a forró sütő nyitott torka előtt. Mama kezei üresen járnak az arca előtt a levegőben, Pici karja összefonva pihen a mellén. Veszekednek. Kimegyek, hogy ne hallja a gyerek a hasamban. Aztán csönd lesz a konyhában. Lassúkat lépek, mire odaérek, Pici már nincs sehol. Mama a földön fekszik, szemei rémisztő lyukak. A hangok egyre hangosabbak a fejemben, de még tudok tárcsázni. A mentőben hal meg. A sütő ajtajába üthette a fejét, ahogy elesett. Az almás béles közben odaégett. Évek múltak el, és ők eszembe se jutottak.

Vágom a krumplit kisebbre, kisebbre. Három pár láb három pár kezet hoz haza mindjárt, három éhes szájat.

Egy nagy házban élek, a férjem vigyáz rám, és most gyerekvigyázót keresünk.