Október 16-án, a fővárosi Centrál Kávéházban mutatták be Oscar Wilde Dorian Gray képmása című regényének cenzúrázatlan változatát, amelyhez Dunajcsik Mátyás készített új magyar fordítást. Az Alföldi Róbert felolvasásával színesített rendezvényen Juhász Anna beszélgetett Dávid Annával, a kötet szerkesztőjével és Takács Ferenc irodalomtörténésszel.

A teltház láttán Juhász Anna örömmel állapította meg, hogy milyen sok embert el lehet érni „az irodalom hívószavával”, és bár a figyelmesebbek leszűrhették, hogy a részvételi arányhoz Alföldi Róbert jelenlétének is lehetett némi köze, panaszra így sem volt ok. Nyitásként a Reykjavíkban tartózkodó fordító, Dunajcsik Mátyás köszönte meg videofelvételen Szász Zsoltnak, a Helikon Kiadó ügyvezetőjének, Dávid Anna szerkesztőnek és a külsőségekért felelős Tillai Tamásnak, hogy lelkesedésében osztozva segédkeztek egy olyan kötet létrehozásában, amelyet talán maga Oscar Wilde is szívesen a kezébe venne. Az ír szerző műveit egyébként mindig is „fordítói szerepálomnak” tekintette, mivel komoly dolgokról szólnak könnyedén, amit kihívás magyarul visszaadni. A konkrét munka során Wilde alliterációinak megőrzésén kívül azon apró részletek lenyomozását érezte a legizgalmasabbnak, amelyeknek közvetlen elődje, Kosztolányi Dezső – internet híján – még nem nézhetett utána. Ezek vizsgálata során tárult fel előtte Dorian Gray tárgyak iránti megszállottsága is, ami az Amerikai Psycho főhősét, Patrick Batemant juttatta eszébe.

Bár Dunajcsik elköszönt, Juhász Anna még nem engedte el egészen, idézve egy megjegyzését, miszerint „a 160 éve született Oscar Wilde korának ízlése enyhén szólva hisztérikusabb volt, mint a mai”. Ebből kiindulva kérte Takács Ferencet, hogy mondjon néhány szót a viktoriánus Anglia sajátos közfelfogásáról. Az irodalomtörténész megerősítette, hogy ezen időszakot a szexuális másságtól, a házasságtöréstől és egyéb bűnöktől való „rettenetes páni félelem” jellemezte. Szigorú törvények üldözték a „fajtalanságot”, illetve „perverziót” is, aminek elnevezésére az 1800-as évek végén a magyar Kertbeny Károly alkotta meg a ma is használt homoszexualitás szót. (Takács megállapításai a kifejezés hungarikum jellegére, valamint a korai „buzilobbira” vonatkozóan nem maradtak hatás nélkül.) E tiltott magatartást jelölő jogi kifejezésről („gross indecency”) kapta címét Moises Kaufman színdarabja (A nagy szemérmetlenség, avagy Oscar Wilde három pere), amelynek főszerepét hazánkban éppen Alföldi Róbert alakította. Emlékei szerint a pikáns és szórakoztató előadást a nézők nagyon szerették, az egykori szereplőnek pedig – bár nem szeretne semmilyen párhuzamot vonni – az utóbbi években gyakran eszébe jutott a darab.

doruiangray_borító

James Joyce 1909-es cikkében mártírként emlegette Wilde-ot, nyolcvan évvel később pedig Terry Eagleton Szent Oscar című darabja fogalmazott meg hasonló elképzelést. Anglia hosszú ideig próbált ellenállni a koramodernizmus művészetének, azon belül is az esztéticizmusnak és a franciáktól importált dekadenciának, amelynek közvetítők nagy számban írek – Wilde mellett például William Butler Yeats, George Bernard Shaw – voltak. Bár az ostrom alatt állóknak úgy tűnhetett, hogy a „francia dekadencia” és az „ír perverzió” közösen próbál „hülyét csinálni mindenből, ami angol”, a másik oldal szemében ez szabadságharc volt, amelynek egyik hőse Oscar Wilde lett.

Juhász Anna ezen a ponton próbálta először visszaterelni vendégeit a Dorian Grayhez, annak Wilde életére, és a bebörtönzéséhez vezető perre gyakorolt hatását feszegetve. Takács nem bizonyult könnyű ellenfélnek az irányításért folyó szolid küzdelemben, de azért elmondta, hogy a tárgyaláson már téma volt a könyv, sőt, idéztek is belőle. Az író egyébként talán nem is került volna bíróság elé, ha nem pereli be rágalmazásért Queensberry márkit, aki – mivel rosszallta fiához fűződő viszonyát – egy névjegyen szodomita pozőrnek titulálta őt. Így azonban a válaszként indult eljárásban már neki kellett védekeznie a „gross indecency” vádja ellen. Alföldi szerint az ügy dokumentumaiból kitűnik, hogy a magát korábban mások felett állónak tartó művész énképe és személyisége teljesen összeomlott, mire meghozták az elmarasztaló ítéletet.

Takács kitért arra, hogy Wilde iránt az 1990-es években feltámadt az érdeklődés, amit egy életrajzi film (Oscar Wilde szerelmei), valamint számos olyan egyéb színpadi és mozis alkotás (Tom Stoppard: A szerelem feltalálása, Mark Ravenhill: Handbag, Bálványrock – Velvet Goldmine) bizonyított, amelyben ő maga vagy szellemisége felbukkant. A Dorian Gray most megjelent kiadása pedig azt mutatja, hogy ez az érdeklődés még mindig fennáll.

Dávid Anna elmondta, hogy Dorian Gray története először 1890-ben a Lippincott’s magazinban jelent meg, amelynek amerikai szerkesztőségébe Wilde egy – akkoriban még nagyon modernnek számító – gépelt kéziratot küldött be. Ebből a cenzorok körülbelül ötszáz szót kihúztak, de Angliában így is akkora botrány tört ki, hogy egyes újságárusoktól bevonták a lapot. A könyvkiadás előtt ezért azt javasolták Wilde-nak, hogy finomítson szövegen, amit ő rendhagyó módon nem további részek eltávolításával – mely esetben valószínűleg nem is maradt volna túl sok a műből – hanem hét fejezet és egy új szereplő betoldásával oldott meg. Mivel a folyóirat-változatból dolgozott, ezért a korábban kihúzott anyag nem került vissza, az – eredetileg szándékosan szűkösre vett – erkölcsi tanulság viszont felerősödött. A Nicholas Frankel irodalomtudós szerkesztette  kiadás célja az „ősverzió” rekonstrukciója volt, ami a gépirat utólagos javításai miatt nem ment könnyen. Az új magyar fordításra azért volt szükség, mert Dunajcsik Mátyás ezt érdekesebb feladatnak találta, mint Kosztolányi munkájának átdolgozását, Dávid szerint ráadásul utóbbi megoldás etikai kérdéseket is felvetett volna.

Annak alátámasztására, hogy a tárgyalt alkotás tulajdonképpen az esztéticizmus/dekadencia összegzése, az irodalomtörténész arra kérte Alföldit, hogy kezdje meg a felolvasást. Az első három elhangzott részlet a wilde-i eszméket elsődlegesen képviselő Lord Henry Wotton eszmefuttatásaiból és az általa Graynek ajándékozott könyv (Catulle Sarrazin: Raoul titka) befolyásából adott ízelítőt. (Az ifjút „megrontó” fiktív francia szerzőt és művét az eddig ismert, felhígított kiadásban Wilde nem nevezte meg.) Ha már hatásokról esett szó, Takács kicsit bővebben is megemlékezett Kosztolányiról, akit Wilde egyik legjobb magyar tanítványának titulált. A magyar szerző a Dorian Gray arcképe (1923) előtt Joris-Karl Huysmans regényét (Visszájáról) is lefordította, amely akkor A különc (1921) címmel jelent meg. A kettő között pedig megírta saját esztéticizmus-regényét, a Nero, a véres költőt is, amelyben az irányzat iránti vonzódása és kritikai szemlélete egyaránt felfedezhető, Takács Ferenc érdekesnek találta ezt a „szendvicsszerű” elrendezést.

A friss fordítás címében szereplő képmás szó az irodalomtörténész szerint nem csak azért találóbb a Kosztolányi által használt arcképnél, mert valójában egy egész alakos portréról van szó, hanem azért is, mert a különleges tárgy Gray egzisztenciális értelemben vett „másikja”, amely helyette öregszik és torzul el az évek során. A műalkotás sajátos „viselkedése” egy fohász eredménye, mely fordulat ez egyébként realisztikus történetet a 19. századi fantasztikus rémregényekhez, köztük Bram Stoker Drakulájához és Robert Louis Stevenson Jekyll és Hyde-jához teszi hasonlatossá. A regény emellett filozofikus allegória is, amely az élettelen, de örök tárgy és az élő, de mulandó ember szerepének felcserélésével játszik el. (Kép és modell hagyományos viszonyának illusztrálásaként Takács arra kérte a hallgatóságot, hogy képzelje el, hogy nézhet ki most a Mona Lisa ihletője. A reakcióból ítélve senki sem gondolta azt, hogy jól.) Ha mindehhez hozzátesszük a bűnügyi szálat és önparódia határán mozgó momentumokat, egy olyan mindig más és más arcát mutató írás rajzolódik ki, amelynek eklektikussága már a posztmodernizmust vetíti előre.

Az est végén Alföldi a regény zárómondataival búcsúzott, míg Dávid Anna még ejtett pár szót az új szövegváltozat erényeiről, többek között annak feszesebb, szikárabb voltát emelte ki, megjegyezve, hogy a hosszabb változat szórakoztató, ám felesleges „társalgási részeit” ma egy jó szerkesztő biztosan kihúzná. Bár Kosztolányi is precíz volt, Dunajcsik szigorúbban fordított, és pár olyan alliterációt is észrevett, amelyet elődje nem.

Juhász utolsó kérdése arra vonatkozott, vajon a fogyasztói társadalomban van-e aktualitása a történetnek. Takács hangsúlyozta, hogy a dekadenciához nem árt gazdagnak lenni, és „kellő gyorsasággal bele is kell halni”. Tény, hogy a tárgyak imádata a régi és új dekadensek közös pontja, előbbiek azonban még igazán élvezték ezt az életformát, utóbbiak pedig már úgy vásárolnak, mint az automaták. A Wilde-ra is jellemző magamutogatásról és a látványos fellépésről egy pillanatra a celebek jutottak Takács eszébe, bár hozzátette, hogy az ő esetükben a felszín alatt általában nincs semmi. Talán nem is baj, hogy ennek bővebb kifejtésére már nem jutott idő.

Oscar Wilde: Dorian Gray képmása – rendhagyó irodalomóra. Centrál Kávéház, 2014. október 16.