A bíró az életműhöz viszonyítva unalmas, de önmagában helyt álló és kellemes időtöltést nyújtó alkotás.

David Dobkin mondhatni könnyű fába vágta a fejszéjét A bíróval. A rendező első olyan filmjét tekinthetjük meg a mozikban, melyet történetíróként is jegyez, azonban láthatólag nem most szeretett volna kilépni komfortzónájából. Dobkin gyakorlatilag évek óta ugyanarra a sémára felépített történeteket rendez, az első nagyjátékfilmjétől, az Agyaggalambtól kezdve a Testcseréig bezárólag. A főszerepben mindig két férfi áll, akik a történet egy pontján konfliktusba kerülnek, de ez persze mindig elsimul a film végére. Bár ezen ”összetevők” rengeteg különböző szituációban alkalmazhatóak sikerrel, mégis szomorú, hogy Dobkin az első saját maga számára írt történetében sem tudott ennél kreatívabb (vagy merészebb) lenni, így A bíró vérszegény alkotásnak mondható. (Más rendezők keze alá került sztorijai kissé több változatosságot mutatnak.) Azonban ha eltekintünk az eddigi rendezői életműtől és a filmet önmagában szemléljük, egy szerethető drámát kapunk, amely az esős őszi napok hangulatába tökéletesen beilleszthető.

A történet Chicagóból indul, ahol Hank Palmer (Robert Downey Jr.) sikeres ügyvédként tevékenykedik, sorra nyeri a bűnös ügyfelei ellen irányuló pereket. Anyja halála azonban hazaszólítja szülővárosába, az Illinois állambeli Carlinvillebe. Mivel a városhoz kötődő emlékeket eddig igyekezett elnyomni magában, az utazást kötelességként fogja fel, éppen ezért még saját lánya sem kísérheti el, igyekszik minél hamarabb túl lenni a „szokásos körökön” és visszatérni a nagyvárosba. Otthon nincs része meleg fogadtatásban: a temetés utáni toron találkozik apjával (Robert Duvall), aki szinte levegőnek nézi. Az idősebb férfi is az igazságszolgáltatásban dolgozik, azonban fiával ellentétben igyekszik a jó oldalt képviselni: a kisváros tiszteletnek örvendő bírójaként hoz döntéseket. Egy nap fordul a kocka, és az idős Josephet gyilkossággal vádolják, mégpedig egy általa elítélt, nemrégiben szabadult bűnöző elgázolásával. A bíró egy már nem praktizáló ügyvédet kér fel a védelmére (Dax Shepard), aki természetesen képtelen venni az akadályokat, és így Hank segítségére is szükség lesz ártatlannak vélt apja támogatásában. Az ügyvéd kénytelen a városban maradni, így elkerülhetetlenül összefut gimnáziumi szerelmével, Samanthával (Vera Farmiga). Mivel pedig Hank épp válófélben van, nem veti meg a kisebb kalandokat, és még egy vérfertőzés-gyanús szituációba is keveredik.

The-Judge-Movie

Robert Downey Jr. és Robert Duvall erős színészi játékkal képes megteremteni a film atmoszféráját, karakterük remekül hordozza azt az ellentétet, amely a mű egészét jellemzi. Az utálat és a szükség furcsa módon egyre közelebb hozza őket egymáshoz, ahogy Hank is egyre inkább megtapasztalja a város élhetőségét. Igazán különleges feszültséget hordoz magában, ahogy felmerül az „otthon” szerepe. A felnövés részeként a fészekből való kirepülés keserédes pillanatában az élet egy teljesen új kerékvágásba kerül, ezzel együtt az egyén számára idegenné válik korábbi környezete, és az otthon maradottak is kívülállóként tekintenek rá. A film Hanket repíti vissza ebbe a közegbe és szembesítési korábbi énjével, akire apja is haragszik. Hiába változott meg azóta személyisége, mindenki azt a Hanket látja benne, aki egykoron volt.

Dobkin ügyesen építi fel az érzelmi vonalat filmjében, amely nagyrészt a szereplők játékára épít. Szívesen dolgozik korábban már bevált embereivel, jelen esetben Billy Bob Thornton a „bejáratott” színész, aki ügyvédként tűnik fel a vásznon. Kevés, de annál erősebb szerepe átmenetet képvisel Hank Chicago- és Carlinville-beli énje között, a nagyvárosban megnyert „bűnös” pereket bosszulja meg a bíró ellen való fellépéssel. A forgatókönyv néhány helyen nem sikerült túl hitelesre, így például a bíró a tárgyalóteremben, a vádlottak padján ülve önti ki érzéseit fiának, ez pedig már a néző számára kényelmetlen. Mivel az érzelmi vonal ezen kisebb bukkanóktól eltekintve szépen visz végig a filmen, egy könnyen emészthető, egyszersmind elgondolkodtató alkotással van dolgunk.

A bíróban is láthatjuk, mennyire fejlett Dobkin irányítása a férfi színészek remek interakciójához, azonban a nő-férfi kapcsolathoz való viszonyulása legtöbb filmjében csak érintőleges. Remélhetőleg eljön az a pont, amikor a rendező egy fejlettebb szinten tud majd újat mutatni a vásznon, és nem feltétlenül két férfi kalandjainak keveredéséből születik meg egy történet. Addig is rajtunk áll, kíváncsiak vagyunk-e az életműhöz viszonyítva unalmas, de önmagában helyt álló és kellemes időtöltést nyújtó alkotásra.