Volt egyszer egy falu a tenger partján, amelyet csupa halászcsalád lakott. A halászok nappal kihajóztak a tengerre, és maguk készítette hálóikkal halat fogtak. A környéken nem volt más étel, csak a hal, és az a kevéske krumpli és banán, ami a földeken megtermett. A tenger sós permete mélyen morajlóra csípte a halászok torkát, és fehér kéreggel vonta be a hajóikat.

A halászok esténként kiültek együtt a partra. Aprócska tüzet gyújtottak, krumplit pirítottak a parázson, és hallgatták a tenger dalát. Ám ennek a tengernek a dala más volt, mint a többi tengeré. Nem csobogott, zúgott, vagy morajlott, ahogy a hullámok a szikláknak csapták magukat, vagy ahogy kifutottak a halászok lábaihoz. A tengerből valódi ének szállt fel, mély, dörmögő, karcos, boros ének, hasonló a halászok hangjához. Történeteket mesélt, amelyeket ugyan a halászok nem értettek, de ez adott nekik erőt ahhoz, hogy másnap újra kifussanak a tengerre, és hálóikat a vízbe merítsék.

Élt a faluban egy halász, aki soha nem házasodott meg. Nem volt öreg, de nem volt fiatal se már. Egyedül lakott, s a tengerre is magában járt ki, míg a többi halász a fiaival vagy a fivéreivel halászott. Kevés halat fogott, és nehezen éldegélt a kunyhójában. Esténként ő is a tenger dalát hallgatta, és olyankor kevésbé érezte a magány simaságát a bőrén. Nem voltak nagy álmai, nem akart már semmi különöset, de egy nagy halnak örült volna. Egy akkora halnak, amelyből ő is jóllakhat, és amelyből talán még a szomszédoknak is adhatna, hogy meghálálja a sült krumplit és a banánt, amit hoztak neki, ha nem volt jó fogás aznap. De a tengerben ritka volt a nagy hal. A halak többsége férfitenyér nagyságú volt, és szürkés. Voltak csíkosan színezettek is, de azokkal egy gyerek is csak bajosan lakott jól, bár a pikkelyeivel napokig el tudott játszani. A halász a hetek és az évek teltével egyre jobban vágyott a nagy halra. Szégyellte magát, hogy a szomszédai majdnem minden este krumplit hoznak neki, és ő nem tudja mivel viszonozni a jóságukat.

Egy este, amikor már mindenki hazament a partról, a halász kint maradt, és a tengert nézte. A színes kis halakra gondolt, amelyeknek a pikkelyeit a szomszédok gyerekeinek szokta ajándékozni, és a krumplikra gondolt, amelyeket a szomszédok hoznak neki. Annyira kívánta azt a nagy halat! Egy hatalmas halat, ami akkora, mint ő maga, gyönyörű, sikamlós pikkelyekkel, selymesen rózsaszín kopoltyúval. Észre se vette, hogy kívánságát halkan suttogja magában, ahogy azt sem, hogy a tenger nem csak dalolni tud, de hallgatózni is.

Másnap ugyanúgy futott ki a tengerre, mint minden reggel. Hajója fehér volt a sótól, torka karcos lett a sós permettől. Egyik hálóját a vízbe lógatta, a másikkal a kormányhoz ült, és miközben hagyta sodródni hajóját, a hálószemeket foldozgatta. A parttól távol szokott halászni, néha felpillantott, és megnézte, nem ment-e túl messzire. Szinte hallotta, ahogy alatta cikkannak az apró színes halacskák, majd belegabalyodnak a hálóba. Néha-néha felhúzta a hálót, és átválogatta a halakat. Ami túl apró volt, azt visszahajította a vízbe, jó messze a hajótól. A többit a vesszőkosarakba tette, amely a hajó oldalán lógott a vízbe, majd visszaeresztette a hálót. Délután lehetett már, amikor a hajón rántás szaladt végig. A halász a háló után kapott, ami úgy feszült, hogy szinte leszakadt a szögről, amelyhez hozzá volt kötve. Nagy nehezen kihúzta a hajóra a hálóját, amelyben rengeteg színes kis halacska vergődött, és köztük egyetlen hatalmas szürke test. A sok színes kis hal szinte lefolyt a nagy halról, amely a hajó padlóján dobálta magát. Nem is szürke volt, hanem csillogóan ezüstös, csodálatosan csillogóan ezüstös. Egy idő után elcsendesedett, és nem mozdult, csak a selymesen rózsaszín kopoltyúi nyíltak és csukódtak. A halász közelebb óvakodott, félreseperte a kishalakat, amelyekből pár visszapottyant a vízbe. A hatalmas hal minden egyes pikkelyén finom mintázat futott, mindegyiken kicsit más. A hal szeme körbeforgott, mintha nem értené, hova került most a lent és a fent, így, hogy oldalra fektették. A halász nézte a halat, amely majdnem akkora volt, mint ő maga. A hal ezüstös csillogása beleköltözött a lelkébe, és dagadó ezüstbuborékká lett. A hal szeme abbahagyta a forgást, és már csak a halászt nézte merően. A halász összeszedte a kicsi, színes halacskákat, és visszadobálta a vízbe. Utána a hajót a part felé fordította. Nem szokott ilyen hamar visszatérni, de nem akart a nagy hallal tovább a tengeren maradni. Miközben a parthoz közeledett, a halat nézte. Tényleg nagy volt, lehet, hogy nagyobb is, mint ő maga. Ahogy száradtak a pikkelyei, még erősebb lett az ezüstös csillogás. A háló rágabalyodott a testére. Egy-két színes halacska még ott ugrált mellette. Mire kiértek a partra, a hal kopoltyújának selyme megállt, már nem emelkedett tovább. Félúton a becsukódás és a kinyílás között megdermedt. A halász elkezdte kiszabadítani a hálóból a hal hatalmas testét. Letekerte a hálószemeket az úszóiról, nagy nehezen átfordította a halat a másik oldalára, hogy alulról is ki tudja húzni a háló maradék részét. A hal nehéz volt, alig tudta megemelni. Egészben talán nem is fogja tudni elvinni a faluig. Nem akart segítséget hívni. Végül a háló segítségével a vállára emelte, és úgy indult a faluba. A reggel kifogott kishalak a hajó oldalán vízbe lógó kosarakban maradtak.

A hal ráfeküdt a hátára, és pikkelyeivel nyomta a vállát. A faluba vezető kaptatón a halász mélyen előre dőlt, ahogy a hal súlya húzta-nyomta őt. A kunyhója ajtaján be se tudott menni, mert a hallal együtt szélesebb volt, mint az ajtó. A kunyhó előtti asztalra tette hát le a hatalmas halat, amelynek a farka-feje lelógott az asztallapról. Ezen az asztalon szokta szétszedni a halakat. Kihozta a késeit, és elkezdte lefejteni a hal pikkelyeit. Még a pikkelyek is hatalmasak voltak, alig fértek el a tenyerébe. Kerek ezüst érmék, ha nem ő maga szedi le a halról, talán el sem hiszi, hogy pikkelyek. Hogy fognak neki örülni a gyerekek. Karcos hangján göcögve nevetett, ahogy elképzelte a gyerekek játékát a pikkelyekkel. Szétnyitotta a halat. Belül is hatalmas volt, és csillogó. Csillogó rózsaszín, narancs és tűzvörös, sikamlós bordó, ezüstös fekete. A halász tüzet gyújtott, és a hal selymes rózsaszín húsából egy nagy darabot odarakott pirulni. Közben folytatta a hal szétszedését, kiszedte a belsőségeit, a hatalmas, kemény szálkákat összegyűjtötte. Olyanok voltak, mint a zsákvarrótűk. Valamire csak lehet majd használni ezeket. Megsült a halhús, feldarabolta hát, és átment a szomszédokhoz vele. A szomszédok álmélkodtak, hogy hallal állít be, s a halász elmesélte nekik, mekkora hatalmas szerencse érte, és rövid időn belül már az egész falu tudta, hogy a halász kifogta a hatalmas halat. Összesereglettek a halász kunyhójánál, újabb tüzeket raktak, ki-ki hozott még halat, krumplit és banánt. A halász mérhetetlenül boldog volt, lelkében az ezüstös buborék egyre dagadt. A falubeliekkel hatalmas lakomát csaptak, mindenkinek jutott egy jó nagy darab a hatalmas halból.  A halász kisütötte a hal csendesen bordó szívét is, hogy a falu vénjeinek adja, ám azok nem fogadták el, mondván, hogy ez a halászt illeti. A halász jóllakott hát a halszívvel és a rózsaszín, foszlós halhússal. Hajnalra már csak az összegyűjtött szálkák maradtak, és a parázsló tűzhelyek.

A halász nem ébredt fel a pirkadatra. Nem hajózott ki aznap. Sötétedésig aludt. Szürkületkor riadt fel. Kiballagott a partra, ahol a halászok a munkától fáradtan üldögéltek, krumplit pirítottak, és karcos hangjukon mormogva beszélgettek. A nap lement, felsejlettek a csillagok. A tenger morajlott, a hullámok a szikláknak csapták magukat, némelyik kifutott a halászok lábaihoz. A tenger hangja ugyanolyan volt, mint minden tengeré. Nem dalolt.

A halászok elcsendesedtek. A tenger tovább morajlott és csobogott. A halászok egy idő után fáradtan hazaindultak. A tenger később sem szólalt meg.

A halász, aki kifogta a hatalmas halat, a parton maradt. Ült egy sziklán, és nézte a vizet. Nem hitte el, hogy nem fog dalolni a tenger. Kutakodott az emlékei között, hogy tegnap este dalolt-e, és mintha csak a morajlás rémlett volna neki, de nem jöttek le a partra a nagy hal miatt. Szél támadt a tenger felől, sós permetet hullatott a halászra, aki csak ült a sziklán, és nézte a tengert. Talán soha többet nem fog dalolni. Végül felállt, lemászott a szikláról, és a vízbe gázolt. Lépkedett befelé, míg combközépig ért a víz, megállt, s hátra nézett a falu felé. A falut látva csodálatos történet jutott eszébe egy ifjúról, aki a hegyekben él, s látni szeretné a tengert, ezért elindul a folyók mentén, és rengeteg kalandban van része, míg elér a tengerig. Erről egy másik történet jutott eszébe, egy tengerről, amiben tündérek élnek, akik halakká változnak minden este. Erről pedig újabb történet sejlett fel benne, egy aprócska halról, amely a hínárok közt él, nagy rettegésben a többi haltól, mert azok nagyobbak, mint ő, és ő is olyan naggyá akar válni, hogy ne kelljen félnie, mígnem egyszer rájön, hogy őt a kicsinysége védi meg, mert senki nem veszi észre.

A halász érezte a sós hullámokat, miközben történetektől kavargott a feje, és egyre beljebb lépkedett a tengerben.

Megettem a halat, gondolta. Megettem a hal szívét. A daloló hal szívét, amit minden este hallgattunk, és ami erőt adott, hogy a következő nap is kihajózzunk.

Addig lépkedett, míg a víz el nem nyelte.

Másnap este a víz alól mély, dörmögő, karcos, boros, morajló ének szállt fel. Történetet mesélt egy ifjúról, aki látni akarta a tengert, ám a parton ülő halászok nem értették a történetet, de erőt öntött beléjük, hogy másnap újra kihajózzanak.