44

Amikor Agnes megpillantotta a Starnbergi-tavat, Eugen éppen attól tartott, hogy esetleg valami baj érte. Egyszer ugyanis egy kasszírnővel lett volna randevúja, akit – miközben Eugen őrá várt – elütött egy kerékpáros, minek következtében a nő agyrázkódást szenvedett. Végtelenül hosszan várt rá Eugen, és aztán írt neki egy sértésekkel teli levelet, és csak három héttel később tudta meg, hogy a kasszírnő öt napig feküdt eszméleten állapotban, és aztán, amikor az ő sértésekkel teli levelét elolvasta, nagyon sírt és elátkozta a kerékpárost.

„Csak ne legyünk igazságtalanok” – gondolta Eugen és elszámolt húszig. Azért, hogy ha Agnes addig nem érkezik meg, akkor elmegy. Hatszor számolt el húszig, és Agnes nem érkezett meg.

Eugen viszont nem ment el, hanem magában megállapította, hogy minden nő megbízhatatlan és hazug. De olyan hazugok, hogy még azt sem tudják, hogy mikor hazudnak. Még azért is hazudnának, hogy valakinek valami kedveset mondjanak. Ez az Agnes is azt mondta még tegnap, hogy nagyon várja az Oberwiesenfeldet. Agnes is csak szolgalélek, de a nők nem tehetnek erről, csakis a férfiakat lehet hibáztatni, mert évezredeken át fizettek a nők helyett.

Az, hogy Agnes átverte, már hatkor is az eszébe jutott, de csak háromnegyed hétkor hitte el. „Ha lenne autóm” – gondolta – „egy nő sem verne át, hacsak nem lenne neki is autója, mert akkor repülőgépemnek kéne lennie.”

De hiába állapította meg ezt így magában, nem is sejtette, mennyire igaza van.

45

Mialatt Harry Feldafingben egy uborkasalátát rendelt, Eugen lassan sétálni kezdett a Schellingstraßén, és egy pillanatra megállt az antikvárium kirakata előtt. Megnézte a Nő tükör előttet, és arra gondolt, hogy tegnap éjjel még itt álldogált, most pedig csak úgy erre sétál.

Nem tűnt fel neki, hogy a Nő párducbőrön eltűnt a kirakatból. Délután ugyanis megjelent egy bűnügyi nyomozó a néninél, és közölte vele, hogy egy finommechanikai műszerész a Schellingstraßéből erkölcsileg megbotránkozott a Nő párducbőrön fölött, mert a nyolcéves kislánya miatt megorrolt egy bizonyos nagytiszteletű úrra. És a bűnügyi nyomozó közölte a nénivel, hogy az ilyen párducbőrfotóknak semmi közük a művészethez, és hogy át kell vizsgálnia az antikváriumot. És a bűnügyi nyomozó azután egy teli koffer Nő párducbőrönt foglalt le, és közben borzasztóan csorgatta a nyálát, és egészen pontosan a Kastner után érdeklődött. Ugyanis le akarta tartóztatni erkölcstelen képek üzletszerű terjesztése és gondatlanságból tett hamis eskü gyanúja miatt.

Aztán a bűnügyi nyomozó elment. Erre a Krumbier, hogy a nénit megnyugtassa, elmesélt neki egy történetet egy szadista bűnügyi nyomozóról, aki tizenhat éves korában közeledni próbált hozzá. Azzal akart imponálni, hogy csupa kéjgyilkosságokról készített felvételeket mutogatott neki.

„Az ilyen bűnügyi nyomozók könnyen perverzek lesznek” – mondta a Krumbier.

De a néni nem hagyta magát megnyugtatni, és kijelentette, hogy csak jöjjön haza az Agnes, majd ő lekever neki egy jókorát.

46

Eugen amellett a ház mellett is elsétált, amelynek műtermében a buddhista AML festett albérlőként. A műtermet ugyanis egy másik albérlőtől bérelte, aki azonban vonakodott a főbérlőnek átadni a buddhista által kifizetett bérleti díjat, mert úgy érezte, hogy hátrányt szenvedett el, miután a főbérlő a bérleti szerződés megfogalmazásakor a hivatásos bérleti díjat a duplájára hamisította.

A Kastner már megint néhány zsírfolttal volt elfoglalva, és mit sem sejtett a bűnügyi nyomozóról. Ma akárhány bűnügyi nyomozó sem tudta volna különösebben felizgatni, mivel maga sem tudta, hogy még részeg vagy már hülye.

A Türkenstraßén Eugen megállt egy derék fotográfus ablaka előtt. Egy családi fotó volt oda kiakasztva. Nyolc derék emberről készítették, akik az ünneplőruhájukban feszítettek, alattomos és bornírt tekintettel néztek Eugenre, és mindannyian rendkívül rondák voltak.

Eugen mégis arra gondolt, hogy néha olyan jó lenne, ha az embernek lenne egy ilyen családja. Ő is ott ülhetne középen, és szakálla volna meg gyerekei. Így gyerekek nélkül teljesen kihal az ember, és ez a kihalás mégiscsak szomorú dolog, még akkor is, ha osztrák állampolgárként nem jogosult a Német Birodalom munkanélküli segélyére.

És miközben Agnes az uborkasalátáját ette, Eugen őrá gondolt. „Tehát becsapott az a barom” – gondolta. De nem tudott haragudni arra a baromra, mert ahhoz túlságosan magányosnak érezte magát. Csak ment tovább lassan, egészen a Schellingstraße elejéig, és hirtelen nem bírt szabadulni egy különös gondolattól, és el sem tudta képzelni, hogy hogyan juthatott ilyesmi az eszébe.

Az jutott ugyanis az eszébe, hogy egy vak ember azt mondja: „Nézzen rám, ha magához beszélek. Zavar, ha félrenéz, uram!”

Fordította: Balogh Virág Katalin

522px-Ödön_von_Horváth

Ödön von Horváth, Sechsunddreißig Stunden, 44-46. fejezet. Az előző három rész itt olvasható.

Folytatás hamarosan!

Az eredeti szöveg forrása