Andrej Tarkovszkij: Stalker, 1979

A neves orosz filmrendező, Andrej Takorvszkij Sztalker című filmjét szeptember 24-én láthattuk a Puskin Moziban este 18 órai kezdettel. A sorozat úgy tűnik, töretlen népszerűségnek örvend a nézők körében, aminek okai Jancsó Hajnal esszéjéből is kitűnnek.

homokdune

Nincs idő. A tér meghatározhatatlan. A Zóna, ahogyan a beavatottak nevezik, emberektől elzárt vagy legalábbis ember által alig ismert, katasztrófasújtott terület. El kellett pusztulnia mindennek azon a helyen, hogy újjászülethessen. Katasztrófát kellett megélnie, hogy később csodát adhasson. Veszélyekkel teli titokzatos hely ez, ahol az ember egy rossz lépéséért, mondatáért, gondolatáért életét veszítheti. Hogy pontosan mi történhet, milyen emberfeletti erő hat az ide látogatóra, vagy hogyan kellene viszonyulni ehhez az ismeretlen úrhoz, nem tudni. Kevesek vállalják az utat. Csak azok, akiknek más reményük nem maradt. Tehetetlenségük lökdösi őket egy olyan – vélhetően – utolsó lehetőség felé, melynek valóságosságát hiúságuk vagy fájdalmuk olyan erővel remél, hogy szembe mernek szállni a sorsuk (és önmaguk) által kiszabott határokkal. Egyetlen feltétele van annak, hogy elkísérjék őket erre a helyre: hinniük kell a csodában. A csodát azonban senki sem határozza meg, a látogatók alázattal és tisztelettel beszélnek erről az elvont fogalomról – érzik megvalósulásának vagy hiányának rettenetes erejét.

focimA sztalker feladata kísérni. Nem vezet: mögötted sétál, jótanáccsal lát el, óvatosságra int, talán túlzottan is. Mert ő is fél. Féli és tiszteli az ismeretlen erőt. A játék azáltal, hogy véresen komolyan veszik, valósággá válik. S azáltal, hogy félelmetesnek érzik, magában hordozza az újabb katasztrófa lehetőségét. Sztalker – ki tudja mióta – szervezett utakat indít a Zónába, természetesen csupán egy-két látogatóval. Mint valamiféle szent ember kíséri a megváltás reményében a boldogtalanokat a szobába, ahol minden vágy teljesül. A pénz, amit a szolgáltatásért kap, nem hangsúlyos. Az összeg vélhetően csak a megélhetésre elég. Sztalker életfeladatának tekinti ezt a munkát. Mikor két vendége közül egyik felrobbantani készül a Zónát, sírva könyörög, s agresszíven tépi ki a Professzor kezéből a bombát. Életében soha senkinek nem tudott adni semmit, csak ezt az utat, ezt a lehetőséget. Soha semminek nem volt ura, kivéve ennek a helynek – ennek is csak részben és talán csak látszólagosan. Ha a Zóna elveszne, nemcsak az emberek egyik csodára való lehetősége vész el, hanem ő maga, a sztalker létjogosultsága is megszűnne.

A csoport tagjai, mint egy titkos szövetségben, álnéven vannak jelen – egyikük sem tudhatja a másik igazi nevét. Nem is érdekes már. Az identitás megszűnik, az ember eggyé válik a sok közül, akik kétségbeesetten vágynak a csodára. Sztalker ezúttal két férfival indul útnak: Professzorral és Íróval. Író a félelem teljes hiányával indul el, a reménytelenség és kétségbeesés fázisát túllépve, azzal a tudattal, hogy már nincs mit elveszíteni. S azzal a meggyőződéssel, hogy ha visszaszerezni nem tudja írói termékenységét, életének értelme megszűnik. Professzor a racionalitás híve, a csodás hely meglétét és további sorsát objektíven vizsgálja, tudósi magabiztossággal és a hibázás lehetőségének kizárásával robbantaná szét másodpercek alatt a „szent” szobát, hogy avatatlan emberek ne jussanak oda, s szentségét ne használhassák majd fel alattomos célokra. Professzor jó emberismerő. Célját pontosan nem tudni. Valamiféle bosszú hajtja, egy férfinek akarja végre megfizetni azt, hogy húsz évvel ezelőtt felesége megcsalta őt – vele. A munkaviszony, a feltételezhetően jelen levő szakmai irigység eltörpül emellett, de szítja a gyűlöletet és Professzor boldog, ha egyre inkább gyűlölhet, mert így egyre nagyobb ereje van megtenni azt, amire eddig sosem merte rászánni magát. Professzor álma felejteni – ha kell, erőszakkal kitépni más és saját emlékeiből a leginkább fájó rosszat.

„Add fel az empirizmusod, Professzor. A csodák tapasztalaton túliak.” – vallja Író, a másik véglet. Aki valaha remélte, hogy alkotásaival, gondolkodásmódjával meg tudja változtatni a világot, s most rájött, hogy végül az emberek formálták őt saját képükre. Már majdnem elérnek a szobához, amikor a titkos erőktől mit sem félve előremegy, elhagyja társait. Egy kút fölött ül és a vízbe bámul. „Egy utolsó kísérlet. A felsőbb hatalom kísérletei, tényei, igazságai. Nem is léteznek tények. Főleg itt nem. Mi jót hozhat a tudás?” – Író a senkinek-nem-kellek érzéstől összetörten már a csodára sem vár. „Most a jelen és a jövő egy és ugyanaz.”

 

„Milyen szerencsés vagy, te száz évig élsz majd” – hízeleg Stalker nem Írónak, hanem az írónak. Író, közel kerülve a szobához megsejti annak hatalmas erejét és bosszúját, s csak ennyit válaszol: „Igen, de mért nem örökre?”. Az emberi vágyak határai meddig terjedhetnek? Egyáltalán, ha a látogatók elérik a szobát, elérik-e a vágytalanság állapotát is, a boldogságét? Vagy kijövet egy újabb vágy merül fel bennük és folyton visszajárnak a szobába, vagy messziről szenvednek, mert többé nem mehetnek oda be? Haladást jelent-e egy a nagy vágy beteljesülése? Vagy az ember vágyrendszere kitágul és az alany egyre boldogtalanabb lesz, mert tudja, hogy bármilyen álma megvalósulhat, és mert tudja, hogy mindehhez rá semmi szükség nincs. Professzor, aki képes visszafordulni az ismeretlen, aláaknázott területen a tízórais csomagjáért és Író, aki a világ megváltásán gondolkodik évek óta, a szoba felé vezető út legszörnyűbb pontján áll. Az alagút szájánál tanácstalanul, burkolt halálfélelemmel és látszólagos férfiúi büszkeséggel állnak. Ki induljon előbb? Hirtelen mindkettő meghátrál, s kiderül, lassan már nem is olyan fontos, hogy megtörténjen a csoda. Egyszerre emberek lesznek, életüket féltő és életükhöz kétségbeesetten, alázattal ragaszkodó emberek. Az életösztönnek minden más alárendelődik.

zona

Tíz percnyi csend. A kameramozgás most még közelebbinek tünteti fel a film valóságát. Hosszú, nyomasztó percek telnek el, s arra leszek figyelmes, hogy ugyanúgy reszketek a félelemtől a képernyő előtt, mint Író, aki a hosszabb gyufát húzta, és akinek előre kellett mennie az alagútban. Végigkísérem őt a rozsdás katakombaszerű építményben, és rájövök, hogy én is a hosszabb gyufát húztam, és érzem, ahogy a hideg elönti a lábam a sáros, kincsekkel teli alagútvízben. Elsétálok a régen vízben úszó fecskendők (ki tudja, mivel volt tele), fegyverek, könyvek, szentképek mellett, s ha megszédülök a látványtól, megállok, hátranézek, akár Író, hogy lássam, követnek-e még, s fellélegzem, mielőtt egy következőt lépek. Talán egy bombára, talán egy szent arcára.

szobaban

És végre ott állnak, a lehető legközelebb a szobához. És nem lépnek be. „Szégyenteljes ez az egész. Megalázó könyörögni.”- Író döntött. Professzor előveszi a barátaival-munkatársaival már régen elkészített bombát és megváltói biztossággal és felelősségérzettel, s a tudatlanok elhamarkodott nagyvonalúságával levegőbe repítené azt. A szoba nagyságától, erejétől riadtan futamodik meg mindkettő. Sztalkernek és Írónak sikerül visszafognia Professzort.

Sztalker börtönből szabadult, lánya mozgássérült, felesége kétségbeesetten próbálja összetartani a családot. Sztalker azonban nem kérhet csodát. Csak kísér. Még azt a boldogságot sem láthatja, amit más megél, miután beteljesült a vágya. Mert az illető akkor már rendszerint nagyon messze van ettől az istenhátamögötti helytől. Mózesi feladat. Megváltói feladat.

Hirtelen újra egy üres kocsmában látjuk őket, akár a film elején. Fekete-fehérben és hallgatagon. Elkerülték a csodát, kikerülték a csodát.

De így legalább tovább tudnak élni. És a remény is megmarad a csodára – a többiek számára. Az ember sztalkerek támogatásával, folyamatos rettegésben megy végig egy kiszámíthatatlan úton, amely talán semmiféle veszélyt nem tartogat. S a Szoba-Szobák ajtajánál a félelemtől visszahőkölve, a beteljesüléstől megriadva dermedten áll, majd visszafordul. Kifogásokat talál, mentegetőzik. De a bombát sosem engedi felrobbantani.