Olyan meleg van, hogy még a hűtőben is megrohad
Minden, penészedik, új gombafajok jönnek létre,
Kész paradicsom egy biológusnak. Márta
Bosszúsan csapja be az ajtót, rákiált
Máriára, aki persze nem tehet semmiről:
A hőség, amiatt van minden – mondja,
Na persze – duzzog Márta.

Márta haja hatalmas mellére omlik,
Kendő fogja hátra az arcába hulló
Tincseket, ne hulljanak az ételbe.
Az étel romlandó, semmi sem
Ronthatja el, valamit mindig meg kell ennünk,
Mondja Márta, és kezéből valami arany
Csorog a tálba, olivaolaj, szárított gomba,
Fehér, porhanyós csirke vagy lilásvörös
Marhaszeletek. Márta nem adja alább.

Közben meg egy betonsivatagban élnek,
Házi ördögük is van, szelídített,
Ez már vissza is mehetne a mennybe,
Fordított Lucifer. Patája nincs,
Sőt az egyik lába is hiányzik.
Így ugrál át a testvérek lakásán,
Közben kesereg: Engem miért nem szeret senki?
Azért, te macskafejű pokolfajzat,
Mert az nem ilyen egyszerű, nesze, inkább egyél,
Mondja Márta, és óriás melle reng, miközben
Lehajol, hogy kikaparja a konzervdobozból
A tápot – sohasem a tejtől hullámzik,
Dagad az a mell. Csak nagy, akkora,
Mint két gázpalack, az arcát talán
Sohasem jegyezte meg senki soha.

Mária egérarcú, sovány, szalmaszőke,
De izzó szemekkel. Mária nem eszik, csak szeret.
Akkor is, ha nem kell. Mert ez nem tudja,
Nem kell mindig, mindenkit szeretni
Márta nem is szeret, csak zsörtölődik.
Enni sem szokott mások előtt,
Azt szereti, ha a főztjét eszik.

Mária hisztis, ha a szeretetről van szó,
Márta meg etet – nem mondanám,
Hogy ideális nővér-húg viszony,
Na de van öccsük is. Róla
Valahogy sosem esik szó,
Legfeljebb már megint nem hozott tejet.
Fáradt szegény, hagyd, rebegi Mária,
És felteszi a fülhallgatót.
Márta meg elriszálja magát a piacig:
Iszonyú kövér asszonyságok árulják ott azt,
Ami Márta szívébe fér.

Márta sohasem menne a liliomok felé,
Pár utcával arrébb, épp most virágoznak.
A liliomokban egy másik nő arcát látja,
Meg olyan Mária-szerű vonásokat,
Pedig nem is Mária az. Csak
A júniusi eső, mert míg minden más
Kerületben tombol a kánikula,
Abban a néhány utcában kitört a vihar.
Ott Márta is kicsi. Se melle, se gömbölyű csípője,
Se telt combja, se fejőstehén-szeme,
Se aranyló bőre nincs: csak a váza.
Ott Márta nem akarna egyedül lenni,
De így alakult, mit tehet mást.

(közben Mária dúdol, Lucifer nyávog)

Márta csontjaiban jég lesz velő helyett.
Meg sem bír mozdulni. Csak ül
És nem eszik. Ezeket a házakat ismeri,
Álmodott róluk, itt éri egy vég
Valamelyik közül.

(közben Mária mosolyog, Lucifer dorombol)

Nincs, nem lehet igazi szeretet,
Nincs olyan, amivel a húgomat etetik,
Én tudom csak etetni, étellel,
Nem szavakkal, nincsenek olyanok,
Ha el is hangzanak, nem hagynak nyomot,
Én növelem, hizlalom a húgomat,
Olaj aranyával, hús vörösével,
Erdők kincsével, kékkel és zölddel.

Közben Lázár csöndben meghal.

(folyt. köv., elvileg most fognak kopogtatni az ajtón, szállást kérnek)