A címben feltett kérdésre természetesen van egy teljesen logikus, időn alapuló válasz: a Tankcsapda ott tart, hogy idén 25 éves, és megcsinálta a tizennegyedik lemezét, az Urai vagyunk a helyzetnek címűt. Na de fontos-e ez, és baj-e, ha nem? Baj-e, ha a Tankcsapda kívül áll azon, hogy egy bizonyos kritikai értelemben bárhol is tartson? Egyáltalán tényleg kívül áll-e?

tcsborito

Bizarr és érthetetlen dolog-e azt állítani, hogy a Tankcsapda a magyar Coldplay? Egy pillanat, mindjárt kifejtem: mindkettejük esetében olyan zenekarról van szó, akikkel kapcsolatban a magyar zenei szaksajtó – ha van egyáltalán ilyen – minden albumuk megjelenésekor kifejtheti, hogy micsoda érdektelen, a készítői által a világmegváltás egy aktuális szeletének gondolt középlangymeleg, közönségkiszolgáló fos került az asztalra. (Annyi különbség azért van, hogy a Tankcsapda esetében általában hozzáteszik, hogy ez egykoron egy jó zenekar volt, és hogy az ezredforduló tájékán kezdett felhígulni. Milyen érdekes, hogy a Coldplay is ekkortájt jelentette meg az első nagylemezét. Lehet, hogy valójában maga ez a kritikai attitűdnek nem nevezhető hozzáállás jelent meg ekkor?) A másik oldalon pedig ott vannak a rajongók, vagy legalábbis azok, akik újra meg újra felkapják a fejüket, ha egy-egy új anyag megjelenik. És persze középen ott van a zenekar, ami van annyira karakán, hogy minden reakciót – a negatívakat is – magába szív, átformál a saját nyelvére, és a hasznára fordítja. Az, hogy a Coldplay ezt történetesen könnyen befogadható, sírva vigasztaló, érzelmes popzenével teszi, a Tankcsapda pedig egy, a popularitás határain szinte mindig belül maradó, mérsékelten és már megszokottan káromkodós punk-rock-metál egyveleggel, apró formai különbség. A mechanizmus ugyanaz. Magáért beszél az a tény is, hogy az Urai vagyunk a helyzetnek egyetlen nap alatt lett platinalemez. Mi következik ebből? Az, hogy a kritikus bármit is követ el, a zenekari gépezet zavartalanul működik, sőt ha a kritikus nagyon ugrál, még az is csak jótékony olaj a zenekari gépezetnek. Ez persze felveti a kérdést, miért is fontos annyira a magyar kritikustársadalom egy nagy szeletének, hogy újra és újra fejjel rohanjon a falnak, és megpróbálkozzék a lehetetlennel: azzal, hogy negatív kritikát közöl a közönség kedvencének épp aktuális lemezéről. Erre a kérdésre a választ inkább megspórolnám, gondolkodjon rajta, aki akar. Térjünk rá inkább az Urai vagyunk a helyzetnek egy fokkal közvetlenebb előzményeire.

Két éve, az előző album, a Rockmafia Debrecen megjelenésekor a Trubadúr magazin online-on megjelent kritikámban (Korszakalkotás összegzéssel és veszélyekkel – itt a Tankcsapda új albuma) – talán a kelleténél valamivel cinikusabban – kifejtettem a félelmeimet azzal kapcsolatban, hogy az addig a bandában gitározó Molnár Levente Cseresznyét felváltotta az addig leginkább a Zanzibar nevű pop-rock zenekarban játszó Sidlovics Gábor József, azaz ’Sidi’. Ennek a lerövidített lényege, hogy a Tankcsapda Sidi profi, olykor zavaró kliséktől sem mentes gitártudásával nem nagyon maradhat az a pimaszul karcolós punk-rock zenekar, mint amilyen az autodidakta Cseresznyével volt. És amíg a Rockmafia Debrecen a kelleténél finomabb, óvatosabb kísérletezéseivel olykor csúnyán helyt is adott a langyosabb újításoknak, addig az Urai vagyunk a helyzetnek azt igazolja, hogy a Tankcsapda ezúttal nyíltan bevállalta a tétet, hogy megváltozik, és pimasz punkzenekarból inkább megint döngölős, profetikus, jó értelemben vett fajsúlyos glam-metállá válik. Ehhez Sidi gitártémáinak a helyére találása mellett már hozzájárult az a kiadós takonycsomag is, amit a zenekar a sajtótól meg az internettől kapott, főként különböző reklámhúzások kapcsán, és aminek Lukácsék ezúttal gyorsan, frappánsan mutatták fel a középső ujjukat: a Köpök rátok című, előzetesen kihozott dal egy erős, pofátlanul visszaszólós, monumentális zúzás lett.

A lemezmegjelenés előtt pár héttel bemutatott A zene betemet ennél már jóval megosztóbbra sikeredett: ez csak azért érdekes, mert egy olyan rockdalt kaptunk, ami még a látszatát is el akarná kerülni annak, hogy megosztó legyen. A létező legrádióbarátabb szám, annyira, hogy a premierje közvetlenül a Petőfi Rádió reggeli műsorában volt. Tény, hogy nagyon nehezen emészthető és zavarba ejtő dolog, amikor a karcos és flegma Tankcsapda pusztán barátságos, naiv kiskamasz-zenekarként mutatkozik meg. Akkor pedig különösen, ha egy olyan előadói elemmel fűszerezik meg, amit mintha az egyre inkább közhellyé alacsonyodó – és pusztán divatból mostanában másoknál is újrahasznosított – “új magyar alternatívból” (igen, ez már huszonhét éve Kispálékat jelenti) nyúltak volna: a zene alatt prózában mondott barátságoskodó, közvetlenkedő szövegről beszélek, ami nyilván lehetne jó is, de itt leginkább csak erőtlen jófejkedésnek érzem. Plusz az ismerősi körömben többeket jól érezhetően felhúzott a “rockcsempész” szó, nyilvánvalóan azért, mert ezt már a rock and roll-séma kiüresedésének érezték. Hát igen, egy bizonyos életérzésről, amit a Tankcsapda rockzenekarként köztudottan a magáénak vall, nem könnyű megírni a huszonakárhányadik nótát újszerűen, erősen. Mindazonáltal ezt valószínűleg maga Lukács Laci is elismerné, éppen csak jó marketingként vetett be egy rutinból, és önmagához képest pár szokatlan – a zenekar általános imidzséhez képest kétségtelenül gyengéd – megoldással megírt dalt. Bejött neki? Be. A Tankcsapda továbbra is beszédtéma, és amíg ilyen módon kölcsönhatásban tud lenni az őt befogadó közeggel, beleértve a zenekarról lenéző hangnemben beszélő akárkiket is, addig sokan hallgatni fogják.

A lemez egészét meghallgatva amúgy az A zene betemet barátságossága akár még kifejezett fricskának is mondható: az Urai vagyunk a helyzetnek ugyanis több helyen döngölős, mint ahol nem az. A “diszkrét szarszag lengi be a várost” sorral kezdődő Semmi pánik annak ellenére működik, hogy minden elemében ismerős, az Egyedül a világ ellen pedig jól megírva hozza az érzést, amit Lukács érezhet, amikor egy-egy gyengébb próbálkozása után a közönség és a sajtó egyszerre veti rá magát. És akkor most kicsit gondolkodjunk el a szövegrészen, hogy “Én ha újra megszületnék, biztos rock’n roll sztár lennék, / nem csak egy olcsó vidéki srác”. Tehát nem azt állítja, hogy ha újra megszületne, akkor IS rock’n’roll sztár lenne. Ebből az következik, hogy most nem érzi magát rock’n’roll sztárnak. Ő tényleg egy laza, olcsó vidéki srác, még most is. Lukács nem vett fel olyan, a valóságtól elrugaszkodott, ál-misztikus sztárallűröket, mint például a magát mérhetetlenül nagy művésznek tartó Kovács Ákos, de ha újra megszületne, akár még ezt is megtenné, mert akkor tényleg, művészileg termékeny lelkizés és dilemmázás nélkül, mozivászonnyi távlatból szarhatna bele a közönsége szájába. Ezen a ponton pedig – kritikusi hatalmammal élve – felszólítok mindenkit, gondolkodjon el azon, hogy Lukács László és Kovács Ákos közül vajon melyik okozott nagyobb és maradandóbb károkat a magyar könnyűzenének. Utána majd lehet ujjal mutogatni az önismétlő Tankcsapdára.

A korábbi interjúkban legzúzósabb dalként elpletykált Koponyák és csontok talán pont a beharangozása miatt nálam egy fokkal kevésbé ütött, ellenben a politikusoknak beszóló Olyan mint régben van egy kifejezetten nem fáradt lukácsi szójáték, amit jólesett hallani: “Képviselőnek hívnak, de én nem viselem el a képed”. A csajozós Vörös rúzzsal összességében hasonló problémáim vannak, mint az A zene betemettel, de igazából még így is ez az egyetlen abszolút töltelékszám a lemezen. Aztán jön egy újabb remekmű, az Ez egy ilyen nap. A lírai Lukács rendszerint szintén megosztja a közönségét, és általában én is elrontottabbnak érzem ezeket (különös tekintettel a rádióbarát Örökké tartra, illetve az előző album legklisésebb dalára, a Lejárt lemezre). Az Ez egy ilyen nap viszont attól tökéletes, hogy bevállalja azt, amit a címében ígér: vannak napok, amikor nem történik semmi, és én egyedül, kiüresedett, szomorú fejjel ülve otthon, csak a következőt várom. Bölcs, szomorkás, és a helyén kezeli a nehéz pillanatokat. Ha valamiért, akkor ezért a dalért megéri a tény, hogy már Lukács Laci sem húsz éves.

Ezen kívül figyelemre méltó a lemez lezárása: a kifejezetten ötletesen, profetikusan és halkuló blues-os beütéssel záruló Sállállállá spontán leköszönő szavai megadják azt a közvetlenséget, amit a kezdő A zene betemetnél inkább tettetettnek éreztem. Előtte van még két dal a lemezen, amelyek nem sok gondolatot ébresztettek bennem; persze ez nem azt jelenti, hogy a Térdre borulnak a gyengék, illetve a Lélekhangokból rosszak lennének. Csak azt, hogy az eddigi meghallgatásokból részemről ennyi megfigyelés fért bele. És remélem, ez is bizonyítja, hogy bármennyire is egy gyengülő rockzenekarnak vagy akár szemtelen, párbeszédre képtelen büdös punkok hármasának könyvelték el a Tankcsapdát, képesek fontos gondolatokat ébreszteni, legyen ez bármekkora közhely is. Ezt pedig még megfejelném azzal a – szintén demagóg, de ugyancsak fontos – megjegyzéssel is, hogy a gondolkodás a jelenlegi Magyarországon nagyon szükséges lenne. Azok pedig, akik végighallgatják az új TCS-lemezt, remélhetőleg még cikkem elolvasása után sem maradnak kérdések nélkül. Becsukott fülűek, vigyázat, jönnek a rockcsempészek! Mert ha csempészni kell, hát csempészni kell.