Tíz év után találkoztam újra fiatalságom legszebb gyöngyszemével, Lilivel. A találkozás nem volt megtervezett vagy várható. Tulajdonképp összesen ha két mondatot váltottunk életünkben, a többit pedig én találtam ki. Még a hangján is finomítottam képzeletben, és szőkítettem a haján, pedig már tizennyolc évesen is hidrogéneztette. Gyönyörű volt és érzéki, akár egy kéjes látomás, most pedig érett nőként állt előttem az utcán.

Október eleje volt. A nyár rég leköszönt, és hetek óta megbonthatatlan felhők húzódtak Budapest felett. Az idő hűvösre fordult, és szokás szerint esett az eső. Én éppen a belvárosban bóklásztam pocsolyákat kerülgetve, amikor az Andrássy út szikár fái közül fülembe szökött az az édes hang, mintha megannyi karácsonyi kisharang csilingelt volna egyszerre. Káromkodott. Egy autó felé hadonászott a kezében ékeskedő, kard nagyságú esernyővel, s közben válogatottan mocskos kifejezésekkel illette a sofőr felmenőit, hangja mégis édes volt és ártatlan. Voltaképp nem is értettem, hogyan zúdulhat ki annyi mocsok egy ilyen bájosra szabott pici szájból, és ha mégis, egyáltalán hogyan jelenthetne bármi rosszat akár a legrútabb kifejezés, ha ilyen angyali hangon szól.

-Felcsapott a rohadék! – magyarázta Lili valamicskével később, velem szemben ülve egy kényelmes kávézóban. Szavaival ellentétben nyugodt volt és tüneményes. A haja barnába hajlott, már nyomtalanul eltűntek belőle a szőke tincsek. Hatalmas szemei melegséget sugároztak, s mikor megszólalt vagy csak grimaszolt, olyan természetesen és ártatlanul, ahogyan csak ő tudott megnyilvánulni, a szívem nagyot dobbant és arcomat elöntötte a pír.

-Mi járatban vagy a környéken? – érdeklődött immár kedélyesen.

-Sétáltam. Tudod, szeretek sétálni – dadogtam. Meglepett, hogy nem vagyok képes határozott hangon beszélni előtte, pedig annyira régen volt már, hogy szinte elfelejtettem.

-Régen találkoztunk – mosolygott.

-Tíz év hosszú idő – folytatta –, biztosan sok minden történt veled. Mesélj, ha már így összefutottunk. A fősulin mindig szótlan voltál.

-Igen, valóban – hebegtem, és gyorsan felhajtottam a rumos kávét. Az alkohol megnyugtatott. Pontosabban az alkohol mindig megnyugtatott, és megeredt tőle a nyelvem, így hát nagy levegőt vettem, és mesélni kezdtem:

-Tudod, Lili, anno minden más volt. Én is más voltam, te is más voltál. De ahogy megváltozott a hajszíned, és azzá a megkapó jelenséggé váltál, aki most itt ül velem szemben, úgy változtam én is.

Kissé elrugaszkodottan hablatyoltam, mégis lekötötték az elnyújtott mondatok. Talán mert most döbbent rá, hogy tudok beszélni, vagy talán sosem hitte volna, hogy értelmes gondolatok is megbújnak a fejemben. Figyelt és hallgatott. Olykor bólogatott, máskor helytelenítő fejcsóválással, mégis kacéran hunyorítva nézett rám és kortyolta a Cappuccinot. Meséltem neki a korábbi munkáimról, később az egyetemi majdnem-karrieremről, a külföldre távozásomról, a viharos szerelmi kapcsolataimról és az elmúlt évek szüreteként begyűjtött tanulságokról, ő pedig figyelmesen követte minden szavam. Büszkeség lebegett a homlokán.

-Tudod – szólalt meg kisvártatva -, nem hittem volna, hogy ilyen kalandos életed lesz.

-Hogy érted? – igyekeztem szóval tartani, s közben legurítottam egy üveg ásványvizet.

-Te mindig komolytalan voltál. A barátaiddal a kocsmákat jártátok, az órákat pedig kerültétek. Egymás társaságán kívül mások felé nem nyitottatok. Józan pillanatodat szinte sose láttam. – És Lili csak beszélt és beszélt. Olyan ártatlanul mondott annyira súlyos szavakat, hogy ha mástól hallom, talán belehalok, de a szemében bujkáló huncutság kedvesen simogatott.

Szerettem volna tiltakozni és rácáfolni azokra a megállapításokra, melyekről sosem gondoltam, hogy léteznek. Nem hittem volna, hogy valaha észrevett, akár egy röpke pillanatra is. Tíz év távlatából mégis mintha most léptünk volna ki a főiskola kapuján, és a legfrissebb benyomásainak adna hangot, részletes jelentést tett a hanyag magatartásomról. És én bólogattam, vagy néha csóváltam a fejem, majd finom, elutasító mozdulatot tettem a kezemmel, ha túl erősnek véltem a vádakat, ő pedig csak nézett rám és nevetett. Ártatlan volt és tiszta, mint amikor legelőször megpillantottam. Pedig a főiskola után évekig azt gondoltam, hogy én teremtettem őt, hogy ő volt az a tökéletes felület, amelyre rávetíthettem legszebb vágyaimat, amire felírhattam a legnemesebb szavakat és felöltöztethettem számtalan csodálatos tulajdonsággal. De létezett. Ott ült velem szemben és igazat beszélt. Voltaképp tőle tudtam meg, hogy „a fejlődéslélektani szakkönyvek hiányosak abban a vonatkozásban, hogy csupán az ember négyéves kora előtti időszakot tekintik emlékezethiányosnak, valamint az időskorban számolnak statisztikai alapon némi kockázattal a szenilitás kapcsán, pedig az emberek jelentős részének sérül a memóriaállománya a tizenhattól huszonöt éves korig tartó életszakaszban, melynek oka a túlzott alkohol- és / vagy drogfogyasztás”.

-Bámulatos vagy! – ámultam Lili hosszú monológján, s ő szégyellősen elpirult, majd megköszönte a méltató szavakat.

-Hivatásod, hogy mások fejébe látsz, saját praxisod van, és még bőven harminc alatt vagy. – Soroltam az elismerő szavakat, de ő szótlan maradt. Kiskanállal piszkálta a habot a sokadik kapucsínója tetején, és csak ritkán nézett rám. Azt hittem, elvesztettem a figyelmét, hogy megtudta, amit tudni akart, és többé már nem vagyok érdekes a számára. Elhallgattam, és vártam a választ, mire elmosolyodott. Édes volt, mint a csokoládé, mellyel a kávét ízesítették és vérpezsdítő, mint a koffein keserű íze. Aztán hirtelen megtorpant, egyenesen a szemembe nézett, és olyasmit mondott, amit aztán kétszer is megismételtettem vele, hogy elhiggyem:

-Mindig tudtam, hogy több van benned.

-Tudod, Lili, te vagy az egyetlen személy, akire a „memóriakárosodás szempontjából statisztikailag kockázatos” korszakomból emlékszem – válaszoltam, miután Lili harmadszorra is megismételte a mondatot. Majd percekig csak ültünk és néztük egymást. Gyönyörködtünk abban, amit láttunk.

Néhány perc telt csupán, mégis éveknek tűntek. Nem tíz esztendőnek ugyan, de pár hosszadalmas és várakozással teli évnek, melyek lezárultával választ kapunk egy igazán fontos kérdésre. Aztán a pár hosszadalmas perc eltelt, és már kéz a kézben ültünk egymás mellett. Magamhoz szorítottam, öleltem, csókoltam őt. Haraptuk és szívtuk egymás ajkát. Egymás szájára lihegtük testünk rejtett vágyait forró szavak formájában, és ittuk, lélegeztük a fojtogató hőséget. Karjaink összefonódva keresték egymáson a kapaszkodót, s izgatottan simogatták hevült arcunkat a reszkető ujjak. Dús keblei hozzám simultak epedve, s haja arcomba omlott. Selymes volt és puha, mint a nyár eleji napfény kedves érintése. Illatában benne volt a nyíló virágok és zöldellő fák ifjú sóhaja, a sarjadó fű és a fénytől barnuló bőrünk édeskés szaga, a friss gyümölcsök mézédes íze, a gerjedő vihar feszültsége, és az eső után felszáradó tócsák keserédes párája.

Nem bírtunk betelni egymással, és ha kettesben lettünk volna. De a kávézó addigra teljesen megtelt.

Az emberek nevetve összesúgtak a hátunk mögött, és az egyik felszolgáló illedelmesen megkérdezte, rendelünk-e még valamit, mi pedig összenéztünk és boldogan vágtuk rá, hogy nem. Rendeztük a számlát, s kéz a kézben léptünk a lámpafényes utcára. Esett még mindig. Ilyenkor a sötétben teljesen megvakulok, mert a vízcseppekről visszaverődő lámpafény és a beton sötét színe és a sötét betonon ragyogó lámpafények tükörképe megcsalja az érzékeimet. De ő kedvesen belém karolt és vezetett. A korábbi barátnőimmel sosem volt romantikus momentumunk. Általában túlittuk magunkat és meghánytattuk egymást valamelyik bokorban. Fogtuk egymás fejét és közben hallgattuk, amint a mélységből feltör a bennünk rejlő ittas állat. Lilivel más volt minden. Kézen fogtuk egymást és úgy sétáltunk összebújva, mint akik fülig szerelmesek.

Aztán eltelt egy év, majd eltelt kettő. Lilit elérte a harminc, vagy fordítva történt, és ő érte el a harminc éves kort, mindenesetre furcsán hatott rá ez a szám. Én már hamarabb betöltöttem a harmadik ikszet és önzetlenül megosztottam vele nap nap után, hogy harmincon túl is van élet. Akadozik ugyan a vizelet, inkább kúszok, mintsem kocogok fölfelé a lépcsőn, és a lakástól ötven méterre lévő buszmegállóhoz is négy részletben jutok el, mégis bátran állítom, hogy nem olyan rossz harmincasnak lenni. Benne mégis megváltozott valami.

Először egy Szombat délután hagyta el a száját a szerencsétlen mondat, valamikor a második évünk után. Tavasz elején esett a dolog. Emlékszem, ott állt az ablakban és fürkészte a város délutáni képét, amikor a hűs tavaszi szél meglebbentette a függönyt, és a csipkés fehér anyag a hajába akadt. Ott állt rögtönzött menyasszonyi fátyolban és melegítőben, kortyolva az instant kapucsínót vagy valami lattét, és akkor azt mondta: „Gyereket szeretnék tőled.”

Megijedtem. Gyereket akart és biztos hátteret. Azt mondta, eljött az ideje, hogy magunknak csináljunk történelmet, és ne csak számjegyek legyünk a huszonegyedik század hasábján, mint a közel 7,2 milliárd emberből egy meg egy. Őszintén szólva nem tudom, hogy a mondandójának melyik része riasztott meg jobban: hogy gyereket akar tőlem, vagy hogy csináljunk saját történelmet. A saját gyerekhez még nem éreztem elérkezettnek az időt, habár voltak ismerőseink, akik már felhagytak a bohém élettel és tisztességes szülők lettek, de a legtöbben még mindig inkább az éjszakában éltek és szórakoztak, mint Lili és én. Meglehet, hogy pontosan ezért nem éreztem úgy, hogy a magamfajták szaporítása bármiféle jót tartogatna a világnak. Mert hát igen, arra én is gondoltam régen, hogy egyszer majd történelmet csinálok és meghalok a hazámért, de miután másfél évtizede beindult a közel-keleti Dzsihád, már láttam, hogy az eszmékért való áldozathozatal mekkora baromság, hős pedig sosem leszek, mert hát nem vagyok amerikai. Rólam nem írnak majd könyvet, és nem forgatnak filmet a történetemről. Ezért inkább azt tettem, amit egy tisztességes kelet-európai ember tehet az én koromban: ittam. Az egyetlen vonzó része az ötletnek Lili gyönyörű teste volt, melyre vonatkozó vágyaimat viszont már a legelső közös kávézásunk óta napi szinten kielégíthettem, így hát motiváció híján csak az időt húztam, és akárhányszor újra felvetette a kérdést, kitérő választ adtam rá. Így ment ez fél évig, mígnem egy reggel Lili nem csak az ajtón lépett ki munkába menet, hanem az életemből is.

Hirtelen és átmenet nélkül illant el, mint az a tünemény, akit meghallottam azon a bizonyos októberi napon. Nem maradt utána semmi. Se kósza hajszál a fésűben vagy a mosdókagylóban, sem tündéri arcának lenyomata a párnán, vagy az illata egy ottfelejtett ruhadarabon. Egyszer csak részese lett az életemnek, és ott volt teljes lényével visszavonhatatlanul, majd pedig ugyanolyan hirtelen tátongó űr keletkezett bennem, amit maga után hagyott.

Ősz van megint, és én egyedül vagyok. Járom az utcákat és kerülgetek számtalan pocsolyát. Figyelmes füllel hallgatom a hangokat, s vágyakozó tekintettel nézem az elhaladók vonásait, mert valaki egyszer azt mondta, hogy vágyak nélkül az élet üres vászon, és álmok nélkül minden nap csupán felírt dátum a jegyzetfüzetben, az elmondott történetünk pedig nem jelent többet annál, minthogy éppen Hétfő van vagy Kedd.

Nem tudom, milyen nap van, pedig fontos lenne tudni, hányadán állok az idővel, mert attól félek, örökre elveszítem őt. Tudnom kellene, mennyi van még hátra, hiszen már a hangjára sem emlékszem. Tűnődöm, vajon milyen lehetett az arca? Milyen lehetett hajának színe és tapintása?

Azt hiszem, nyár illata volt.