Támadás

Hajnalban a szürke dombhát felemelkedik

A vicsorgó nap bíborába öltözködik

S felizzik a sodródó füstben, bár félhomály

Fedi a baljós fűtlen lejtőt. S egymást követik

A tankok. A szögesdrót felé csúsznak-másznak

A zárótűz bömböl és taglóz. Aztán görnyedve sután

Aknákkal, puskákkal és ásókkal, menetfelszereléssel

Emberek toporognak, a tűzparancsra várnak

Egy század szürke arc, dadogó rettegéssel

Kilép az árokból nincs már fedezéke

Közben az idő üres buzgósággal ketyeg mindük kezén

És fehér ököllel a sárban némán vonaglik a remény

Istenem legyen már vége!

(1918.)

 

Egy elesett tiszthez

Nos, hogy s mint a mennyben? Bár mondanád,

Mert szeretném hallani, hogy rendben vagy.

Mondd csak, az örök világosság fényeskedik rád,

Vagy az örökös homály az, ami elragadt?

Csukott szemmel felidézem az arcod ábrázatát.

Hallom, amint egy vidám megjegyzést teszel éppen,

Az emléked az agyamban felépíti magát,

Pedig végleg elmentél őrségre a sötétben.

 

Annyira utáltad a lövészárkokat. Büszke voltál,

Mindennél jobban, amiért volt még hátra pár jó éved.

A gondtalan tömegek közé, haza vágytál,

Békében dolgozni, annyi idővel, amivel beéred.

Ez már mind oda van. A sáncon túlra kerültél.

Nincs a Földön erő, ami vissza tudna hozni.

Gépfegyvertűzben történt, hogy elestél.

Egy céltalan rohamból nem tudtál élve kijutni.

 

Valahogy mindig is tudtam, hogy elintéznek,

Mert olyan kétségbeesetten akartál élni.

Mindent megtettél, hogy átvészeld az egészet,

Mert tudtad jól, az élettől van még mit remélni.

A bombákkal vicceltél, úgy mint mindenki más

Vállaltad a piszkos munkát, és jól csináltad.

Mondtad is: „Istenem, hát nincs megállás?

Három év!… ha nem törünk át, vége a világnak.”

 

Mikor elmondták, hogy hagytak meghalni,

Nem hittem el, mert éreztem, hogy igaz.

Egy hét után a jelentésben lehetett olvasni:

„Harc közben eltűnt” (Így leírni, sovány vigasz,

Mikor a fiúk gödrökben lassan haldokolnak

Lüktető sebekkel, egyedül az üres ég alatt

Egy darabig még vízért zokognak,

Majd este lesz, s tudják: semmi remény nem maradt).

 

Minden jót barátom! Üdvözlöm az Urat!

Mondd meg Neki, hogy vezetőink megígérték,

Nem adják fel, amíg nem nyög angol csizma alatt

A porosz föld… Ott vagy még?…

Igen… És a háború még két évig nem ér véget,

De emberünk van még bőven… Nem látok a könnyektől.

A sötétbe bámulok. Ég veled!

Bárcsak tisztességgel öltek volna meg.

(1917.)

Berze András fordítása

sassoon1

(a kép forrása: http://www.gwlmagazine.com/?p=830)

Siegfried Loraine Sassoon (1886-1967)

Az angliai Matfieldben született. Az Első Világháború kitüntetett veteránja. Barátja és bajtársa, Wilfred Owen mellett őt tartják a “Nagy Háború” egyik legnagyobb hatású angol költőjének. 1917-ben, miután nyilvánosan felszólalt a háború ellen, a Craiglockhart Katonai Korházba küldték, hivatalosan azzal az indokkal, hogy háborús neurózisban szenved. A frontra való visszatérése után súlyosan megsérült, a háború hátralevő részét Angliában töltötte. A háború után önéletrajzi ihletésű prózai műveket írt, a legsikeresebbek: Memoirs of a Fox-Hunting Man (1928) és Memoirs of an Infantry Officer (1930).

Az eredeti művek forrása: http://www.poemhunter.com/i/ebooks/pdf/siegfried_sassoon_2004_9.pdf

Attack: p. 22; To Any Dead Officer: p. 139.