Mocskos riffek, egyszerű dobtémák, dallamtalan angol éneklés – valami ilyesmit csinálnak a zsíros hajú, kamasz rockerek, amikor zenekart alapítanak. A Dope Calypso is hasonlóban utazik, annyi különbséggel, hogy ők tudják, hogyan kell ezekből a fogásokból minőségi zenét csinálni. Sarkadi Miklóssal, a zenekar énekes-gitárosával és Kelemen Lászlóval, a zenekar gitárosával beszélgettünk debütáló lemezük bemutató koncertje után.

08bn_dc_DSC9721_

FÉLonline: Amikor a lemezt hallgattam, szögecses kabátos punkokat képzeltem magam elé, de tökre nem így néztek ki. Ott van bennetek valahol egyáltalán az a szögecses kabát?

Sarkadi Miklós: Én ‘76-ban születtem, a Fekete Lyuk leszálló ágában szocializálódtam az első koncertjeimet tekintve. A ’90-es évek eleji-közepi lecsengő magyar underground és punk korszakában nagyon jól éreztem magam, szivacsként szívtam magamba ezt a közeget, tehát bennem van valahol ez a szögecses kabátos cucc. Csak nem hordom, mert hülyén állna. Két dolog határozta meg a zenei ízlésemet: életem első koncertjei és a következő sztori: egy Jancsi nevű egri punk, aki Budakeszin lakott, odajött hozzám a focipályán hatodikos koromban, amikor épp Roxette-et hallgattam a walkmanemen. Megkérdezte, mit hallgatok, és amikor megmondtam neki, lekevert egy kurva nagy fülest. Aztán a kezembe nyomott egy kazettát valami angol punk zenekartól (már pontosan nem emlékszem, melyiktől), és azt mondta, hogy „Mostantól ezt hallgatod!”. Azóta tényleg ilyeneket hallgatok. Meg később az egyik barátom nővérének pasiján keresztül jutottam hozzá király lemezekhez, ugyanis ő volt a müncheni Sonic Boom elég jó nevű menedzsmentcég góréja. Volt, hogy Henry Rollins is megfordult náluk vendégségben ‒ bár én mondjuk testközelből soha nem láttam az urat, mert anyámék nem engedtek el 14 évesen a PeCsába Rollins Band + Einstuerzende Neubautenre. Utána inkább nem kérdeztem semmit, elmentem magamtól mindenhová.

Kelemen László: Én egy Queen Greatest Hits kazettával kerültem közel a zenéhez, amit anyukámtól kaptam karácsonyra, onnantól kezdve zenebuzi lettem. Hallgattam én is szögecses kabátos cuccokat, Sex Pistolst, Buzzcockst, stb. (Miki: Lacikám, a Buzzcocks nem is bakancsos punk!)

S.M.: Az angol street punk zenekarok, mint az Exploited és társai nekem egyébként annyira soha nem jöttek be, én a gyökér kertvárosi entellektüel és underground zenében inkább Amerika-rajongó vagyok.

K.L.: Ha országot kell említeni, akkor én az USA-t, azon belül Kaliforniát mondanám.

S.M.: Miért pont Kaliforniát? Mondj egy kaliforniai cuccot…

K.L.: Nem tudok mondani kaliforniai cuccot… Várjál, a Fidlar az kaliforniai.

S.M.: Tudtam, hogy véletlenül sem a Minutemennel fogsz jönni.

Tehát a banda ízlése leginkább Amerika felé húz. Rengeteg különböző hatást lehet hallani a zenéteken egy kis Queens of The Stone Age, egy kis garázspunk, egy kis pszichedelika vannak közös kedvenceitek?

S.M.: Ezt nehéz megmondani, mert csak én vagyok zeneileg művelt. A QOTSA azért van benne, gondolom, mert Josh Homme (az említett zenekar énekes-gitárosa – a szerk.) ’73-ban született, én pedig ’76-ban, így kb. ugyanazokon a szarokon nőhettünk föl, csak ő ment is valamire az egésszel. Komolyra fordítva a szót, nincsenek közös kedvenceink. Illetve azok mind az én kedvenceim, megmutatom Lacinak, és akkor onnantól azok az ő kedvencei is, mert némi ízlése ugyan van, de nekem van tíz év előnyöm.

K.L.: Tök jó, ha valakinek eszébe jut bármi a zenénkkel kapcsolatban, de annyi mindent hallgatunk, hogy nem tudnánk konkrétan zenekarokat megnevezni, csak játsszuk, ami jön belőlünk. Abban a zenekar megalapításánál megegyeztünk, hogy semmit nem bonyolítunk túl. Ha egy próbán megírunk egy számot, akkor nincs olyan, hogy még utólag megspékeljük egy újabb témával – ha vállalható az, ami elsőre kijön, akkor úgy marad.

02bn_dc_DSC9659_

Közösen alkottok? Nem az „egyvalaki otthon megírja, aztán elmondja a többieknek, hogy mit játsszon” formula alapján írtok dalokat?

S.M.: Kábé a kettő ötvözete. Én szeretek otthon is gitározni, amikor a csajom engedi, és nem porszívózik éppen. Általában az van, hogy lemegyünk próbálni, és az első tíz percben a Laci játszik valami tökéletesen hülye dolgot, amire vagy reagálunk, vagy nem. Ha reagálunk rá, akkor negyed óra alatt születik egy szám.

K.L.: Általában nyilván kurva jó dolgokat játszok. De azért a legtöbb szám úgy készült, hogy Miki hozta el a témáit, és közösen gyúrtuk őket össze. Nagyon kevés olyan volt, hogy megmondta nekünk, hogy mit játsszunk.

A zene, amit játszotok, Magyarországon nem nagyon megy Budapesten kívül. Nem féltek attól, hogy nem tudjátok elvinni a városhatárokon túl a dalaitokat?

S.M.: Én vidéki gyerek vagyok, és hiszek abban, hogy a vidék az energiára és a parasztságra mindig vevő. Nagyon remélem, hogy egyszer kimásznak a P. Mobil és a Tankcsapda szorításából. Anno rengeteget játszottam az előző zenekarommal Szolnokon, és mindig kurva jó volt a fogadtatás.

K.L.: Én egy kicsit félek egyébként, hogy lenne-e közönségünk vidéken.

S.M.: Hát miért ne lenne?! Ha egy jó kettőnégyet dobolnak az arcukba, azt úgyis imádják. Én vidéken mindig sokkal jobbakat koncerteztem.

K.L.: Még nem játszottunk Pesten kívül egyébként, de helyesbítenék: nem félek tőle, hanem inkább kíváncsi vagyok rá, hogyan fogadnak majd minket. A jó zene az mindenhol jó zene. Nagyjából tisztában vagyunk a magyar lehetőségekkel, és nem feltétlenül csak Magyarországra szánjuk ezt az egészet. Próbálunk úgy építkezni, hogy bárhol megállja a helyét a zenénk.

04bn_dc_DSC9299_

Tehát akkor nyitottak vagytok külföld felé is.

S.M.: Természetesen! Leginkább abban gondolkodunk. Budapesten sajnos a nem Alvin és a mókusok jellegű punk bandákra körülbelül 300 ember kíváncsi, még ha egy amerikai top zenekar jön el, akkor is. Most akkor kezdhetnék aggódni, hogy a fenti adatot 2 millió potenciális koncertlátogatóra vetítve milyen nézőszámunk lenne mondjuk Komlón. Én például nagyon örülnék, ha német nyelvterületre juthatnánk ki, ahol az ilyen zenének hagyományosan jó terepe van. Olaszországban szintén bírják az ilyet, ha jól van felöltözve a zenekar (haha). Ezek mellett Lengyelország és Csehország, meg egész Kelet-Európa is játszhat még, ezek az országok hagyományosan nyitottak mindenre zenei téren.

A lemezt Olaszországban kevertettétek ki. Akkor miért nem inkább egyből az Abbey Roadon vagy valahol az USA-ban?

K.L.: Saját magunk kezdtük el itthon keverni, amihez egyedül a Miki ért (Miki: Nem értek hozzá, csak bele tudok ugatni mindenbe.), de ez hamar kiderült, hogy nem lesz jó. Eldöntöttük, hogy inkább valahova külföldre küldjük ki, olyan helyre, ahol jobban értenek az ilyen zenéhez. Körülbelül tíz perc internetezés után találtunk egy olaszországi stúdiót, akik kábé ebben a zenei világban mozognak, és kiküldtünk nekik két számot próbamunkára. Rohadt jól, nagyon gyorsan, tök pontosan megcsinálták. Iszonyú nagy mákunk volt velük, nem volt kérdés, hogy a többi számot hova küldjük.

03bn_dc_DSC9705_

Az elkövetkező hónapokban mi fog történni a zenekarral? Koncertezés, esetleg klipkészítés, egyéb?

K.L.: Egy videoklipet minimum szeretnénk. Úgy volt, hogy decemberben már megyünk ki Olaszországba felvenni a második lemezt ‒ már megvan rá öt dal ‒, de ezt inkább eltoltuk jövő március-április környékére. A következő fél évben minél többet szeretnénk játszani Budapesten belül és kívül egyaránt.

Mi a zenekar küldetése? Szakmai elismertség, sok rajongó, internetsztárság…?

K.L.: Nincs olyan, hogy Amerikában akarunk sztárok lenni vagy hasonló (Miki: én kurvára utálnék Amerikában sztár lenni!), tényleg olyasmiről van szó, hogy ami jön belőlünk, azt kiadjuk. Itthon nehéz érvényesülni. Az a baj, hogy Magyarországon a zeneiparban hiányoznak az alapfeltételek.

Mik az alapfeltételek?

K.L.: Gyakorlatilag, némi túlzással, nincs zeneipar. Nem igazán vannak kiadók, zenei sajtóból is néhány játékos van csak, ráadásul a jelentőségüket nem is tudjuk hová tenni. A menedzsmentről és a menedzser szakmáról nem is beszélve, hiszen itthon javarészt csak koncertszervezők vannak. Ha elmész valahova játszani, akkor a promócióra nem is nagyon gondolnak. Ha azt ajánlottuk valakinek ilyenkor, hogy nyomjuk meg kicsit a promót, eddig általában süket fülekre találunk. A rádióról, TV-ről nem is beszélve, ahová gyakorlatilag nem is tudjuk, hogy mi alapján lehetne bekerülni. Persze Magyarország iszonyú kicsi piac, és részben magyarázható ezzel az egész történet, meg hát vannak ennek bőven más vonzatai is, szociális és kulturális kérdések egyaránt. Mindenesetre ez a kicsit balkáni helyzet nem tántorít el minket semmitől. Én például képzem magam ebben a témában, mert ez érdekel, úgyhogy elkezdtem járni a Zeneipari Hivatalba zenei management képzésre. Mert lehet, hogy hiányoznak bizonyos szinergiák a hazai piacról, de ha a zenekar maga nem tudatos és nem fejleszti magát semmiben, akkor nem is fogja semmire vinni, ez fix.

Fotók: Balvin Nándor