Mondják, hogy mostanság divat a retró. Tegyük fel, hogy az állítás igaz. Tegyük fel továbbá azt is, hogy minden korban vannak, akik fütyülnek a divatra (tényleg vannak). Megtörténhet-e, hogy egy adott kor divatra fütyülői hasonlítanak egy másik kor divatra fütyülőire? És lehetséges-e, hogy ezzel valójában ők is csak egy divatot erősítenek – vagy teremtenek meg? Vagy inkább ezt hívják önálló szubkultúrának? Egy valami biztos: a szeptember huszadikán a Trafik klubban fellépő Szagos Hörigekkókat, The Best Bad Tripet, és Rícsárdgírt nagyon jó ötlet volt egy estére összeszervezni.

best bad trip-2

Koromnál fogva csak sejteni vélem, hogy a nyolcvanas évek elején egy újhullámos underground koncertet végighallgatni nagyon hasonló élmény lehetett, mint szeptember huszadikán este a Trafik klubban lenni. Hasonló, mégsem teljesen ugyanaz. A körülmények hasonlósága ‒ kis túlzással ‒ adott: van egy fontos, zenekarok által megcélzott médium, amelyre figyelnek annyian, hogy a repertoárjába való bekerülés növeli a zenekarok ismertségét. A sors iróniája, hogy ezt a szerepet a nyolcvanas években is a közrádió töltötte be, megújulása óta pedig a könnyűzenére specializálódott MR2 Petőfi ugyancsak erre törekszik. Azonban vannak határai, mert van egy arculata. Éppen ezért mérsékelt tökösséggel vállal be az átlagosnál elvontabbnak gondolt dolgokat, ez pedig lassan, de biztosan vezet szakadékhoz a Petőfi kínálata, illetve egy átlagos, koncertezésre is alkalmas kiskocsma szombat esti fellépői között. Valahogy pont úgy, ahogy ez az underground és a progresszív rock hazai képviselőivel is megesett a hetvenes évek végén, illetve a nyolcvanas évek elején.

A helyzet tehát hasonló, az viszont már egy fokkal meglepőbb, hogy a zenei-szövegi struktúra nem sokat változott. Ami változott, az az időpont és a szempontok. Arra például esély sem volt a magyar underground hajnalán, hogy egy banda teljes értékű tagja legyen egy tizenegy éves kislány. Az aznap este elsőként fellépő Szagos Hörigekkókkal azonban pontosan ez a helyzet. Csernovszky Fanni szövegei bátrak, asszociatívak, helyenként nagyon-nagyon viccesek (pl.: Eper, Vulkánhörcsög), máskor pedig végtelenül ridegek és szomorúak (például az, hogy a „Frontember a posztamens mögött remete”, vagy hogy „az iskola egy terrárium/óriási gyerekcentrum”). Egy olyan világot teremtenek, amelyben az underground egy kicsit egyszerre jelenti Galla Miklós hülyéskedős szövegvilágát és a Balaton vagy a Trabant melankóliáját. Ezen felül a Csernovszky testvérpár produkciója zeneileg már most leköröz számos felnőtt zenekart. Ritka szép példája annak, amikor az egyéni megoldások mögül kihallatszanak a klasszikus zenei tanulmányok, de ennek a következménye nem a modorosság, illetve az összeférhetetlenség, hanem épp ellenkezőleg: a dög és a leplezetlen profizmus. (Életemben először sajnálom igazán, hogy annak idején nem jártam zeneiskolába.)

szagos hörigekkók-2

A Szagos Hörigekkók utolsó dalánál közreműködött a The Best Bad Trip zenekar, majd ezt követően egy teljes koncertet is adott. A zenei tudásra e zenekar tagjai sem panaszkodhatnak. Ők maguk úgy vannak vele, hogy nem tudják, mit játszanak, csak összedobálják egymás ízlését, és örülnek az eredménynek. Talán túlzott közhely lenne azt állítani, hogy az ilyen hozzáállásból születnek a legizgalmasabb dolgok, a The Best Bad Trip zenéje azonban tényleg izgalmas és molyolós instrumentális zene. Felfokozott izgalommal idézi fel a magyar jazz és progresszív rock legnagyszerűbb szakaszait. Leginkább olyan, mintha a beérett Syrius és a korai Solaris keveréke lenne: vad és témáiban csapongó, fúvós hangszerektől sem mentes zene. (No, a fuvola azért hiányzik belőle.) A színpadi improvizációs készség pedig bámulatos. Amit a Solaris egy szám erejéig poénból csinált meg komolyzenei gesztusok paródiájaként (nevezetesen egy alapvetően rockzenei hangszerekkel lejátszott szám frakkban való levezénylését), azt a The Best Bad Trip komolyan, külsődleges poénok nélkül, lazán megcsinálja, katartikus hatást váltva ki ezzel. Minimális érlelés, belassulás talán beleférne, de igazából ezek nélkül is kész zenekar. (Egyébként mostanság veszik fel az első albumukat.)

ricsárdgír

Az „este bulizenekara” címet kétségkívül a Ricsárdgír vitte el, akiknél ezúttal a Hazudjanak című remekműben közreműködött a Szagos Hörigekkók eddig meg nem nevezett fele, Csernovszky Márk is, méghozzá citerával. Manapság főleg a Kerekes Band miatt tudjuk, hogy lehet alapvetően nép- vagy komolyzeneibbnek gondolt hangszereket dögösen és ötletesen másra is felhasználni, ez a dal azonban minden Kerekes Band-produkción túltett, mert egész egyszerűen több volt benne a kraft. Waszlavik Gazember László neve a Ricsárdgír undergroundsága kapcsán először az olyan, kellően parasztpunkos megoldások kapcsán jutott eszembe, mint az igazán retrós orgona-hangszinű  szintetizátor, de igazából ezzel együtt is nagyon erősen rányomja a bélyegét a produkcióra. A szövegek olykor punkosan harciasak (a már említett Hazudjanak), olykor viccesen egyszerűek (Repülőgép), és mégis megférnek egymás mellett. Mindezen kívül pedig a dalok közti felkonfokban a közönségnek és a saját maguknak egyaránt járó vicces ki- és beszólogatások arra engednek következtetni, hogy a rendszerváltás óta a középkorú Kispál, illetve a Bëlga után a Ricsárdgír a harmadik olyan zenekar, amelyik tudja, hogyan kell az ilyesmit tényleg viccesen és ízlésesen csinálni.

Emellett még tisztem bemutatni az ezen az estén két dallal debütáló Ricsárdgirlz zenekart, ami a Ricsárdgír baráti lánytársaságából alakult, nagyon hasonló zenét játszó banda. Róluk az eddig a Ricsárdgírnél leírtakon kívül nem igazán tudok mást mondani. Esetleg annyit, hogy jó, hogy vannak.