Görcsöl, a gyomra görcsölni kezd. Persze ettől még messzebbre is be tud úszni. Azonban egy kilométernyire a parttól már igazán begörcsöl a gyomra. Először arra gondol, hogy egyszerűen csak fáj, és majd rövidesen elmúlik, de mikor egyre csak feszül a hasa, nem úszik tovább befelé, hanem megtapogatja. A jobb oldala kemény. Már tudja, hogy a hideg víz miatt állt görcsbe. Nem melegített be, mielőtt nekifogott az úszásnak. A vacsora után egyedül indult el a vendégház fehér kis épületéből a tengerpartra. Kora ősz volt már, szeles idő, kevesen jöttek le a vízhez alkonyatkor. Az emberek beszélgettek, vagy éppen pókereztek. A parton, amit délben beborítottak a férfi és női testek, ekkor már csak öten-hatan röplabdáztak, egy vörös fürdőruhás nő és néhány férfi. Fürdőruháikból csöpögött a víz, éppen akkor jöhettek ki a tengerből. Túl hidegnek találhatták a vizet ezen az őszi napon. Senkit sem lehetett látni a tengerben. Egyenesen a vízbe ment, nem nézett hátra. Arra gondol, hogy a nő most lehet, hogy őt nézi. Nem látja őket. Visszafordul, de a szemébe tűz a nap, amely lefelé tart, a hegy mögé, pontosan a tetőn álló szanatórium épületénél. Belekáprázik a szeme a nap lusta, vakító sugaraiba, de azért még látja az épületet a hegytetőn, a part mentén húzódó út fölé tornyosuló fák elmosódott tetejét, a hajó formájú szanatóriumot az első emelettől felfelé, annál lejjebb – a hullámzó tenger és a nap sugarai miatt – semmi sem látszik. Vajon még röplabdáznak? A vizet tapossa.

Körbeveszik az emelkedő hullámok, fehér taraj a zöld tus vízen. Halászhajók sincsenek kinn a tengeren. Megfordul, megemeli egy hullám, és megpillant a szürke tengeren egy távoli fekete foltot. Két hullám közé kerül, így nem lát rá egészen a tengerre. A ferde vízfal sötéten tükröződik, simább, mint a szatén. Egyre jobban görcsöl a hasa. A hátára fekszik, lebeg a vízen, és a feszülő részt masszírozza, amíg már nem fáj annyira. Átlósan a feje fölött egy fodrozódó, tollas felhő, ott még erősebben fújhat a szél.

A hullámok megdobják, ő megfordul, és megint két hullám közé kerül. Az nem megoldás, ha tovább lebeg a vízen. Gyorsan a partra kell úsznia. Megfordul, a lábait összeszorítja, így próbál gyorsabban úszni, a széllel szemben. A gyomra, ami egy időre megkönnyebbült, most megint fájni kezd. A fájdalom ezúttal gyorsabban jön, a jobb lába rögtön megmerevedik, a víz átcsap a feje fölött. Csupán a zöld tus vizet látja, tiszta és békés, csak a buborékok zavarják, amelyeket ő fúj ki. Kidugja a fejét a vízből, pislog, hogy a szempilláiról lecsöpögjön a víz. Még mindig nem látja a partot. A nap lement, az egyenetlen dombok felett rózsaszínben ragyog az ég. Még röplabdáznak vajon? Az egész a nő vörös fürdőruhája miatt történt. Megint süllyed, elönti a fájdalom. Kapálózni kezd, de a levegővel egy korty vizet is nyel, a tengervíz sós, ahogy köhög, mintha tűkkel szurkálnák a hasát. Megint megfordul, a hátára fekszik, széttárja a kezeit és a lábait, lazít, a fájdalom is alábbhagy valamennyire. A feje fölött már szürke az ég. Még röplabdáznak vajon? Ők lehetnek a kulcs. Látta a vörös fürdőruhás nő, amikor belement a vízbe? Odapillantanak időnként a tengerre? A háta mögött lát valamit a szürkésfekete tengeren, vajon egy kis hajó, vagy egy pontonhíd elszabadult darabja? Érdekel valakit, hogy mi lesz vele? Ebben a pillanatban csak magában bízhat. Ha kiáltozik, akkor is csak a hullámok hangját hallani, monoton, véget nem érő hangot. Soha nem töltötte el még olyan magánnyal ez a hang, mint most. Megdobja a tenger, de összeszedi magát. Jeges áramlat veszi körbe, és viszi magával, hiába ellenkezik. Az oldalára fordul, a bal keze így kint van a vízből, a jobb kezét a hasának szorítja, a lábaival tempóz, masszírozza, ahol fáj. Még mindig fáj, de ki lehet bírni. Jól tudja, hogy a lábain múlik, hogy kiszabadul-e a jeges áramlatból. Ha tetszik, ha nem, ki kell bírnia, nincs más lehetőség, hogy megmeneküljön. Nem szabad komolyan vennie az egészet, mert akár komoly a helyzet, akár nem, görcsbe állt a gyomra, és vagy egy kilométerre lehet a parttól, benn a nyílt vízen. Hogy valójában mekkora a távolság, nem tudja megítélni, de érzékeli, hogy a partvonallal párhuzamosan sodródik, és éppen csak ellensúlyozni tudja a lábaival a hideg áramlat sodrását. Ki kell szabadulnia belőle, különben nincsen már sok hátra, egy fekete pont lesz hamarosan a tengeren, és eltűnik a szürkésfekete vízben. Ki kell bírnia a fájdalmat, lazítania kell, tempóznia a lábaival, ahogy csak tud, nem lassíthat, és főleg nem veszítheti el a higgadtságát, össze kell hangolnia a lábtempókat, a lélegezését és a masszírozást is. Nem gondolhat másra, nem engedhet a félelem gondolatának. Gyorsan lement a nap, szürke az ég a tengertükör fölött, de a parton még nem gyújtották fel a fényeket. Nem látja tisztán a partot, sem a hegyek körvonalait. Belerúg valamibe. Megijed, összeszorul a gyomra az éles fájdalomtól. Aztán ellazítja a lábait, egy égető, kör alakú foltot lát a bokáján, medúzával találkozott. Megpillantja a vízben a szürkésfehér lényt, mint egy nyitott esernyő, vékony lebegő hártyás tapogatóival. Meg tudná ragadni, hogy kihúzza a száját és a csápjait. Az elmúlt napokban megtanulta a tenger mellett élő gyerekektől, hogy hogyan kell elkapni és tartósítani a medúzákat. A szállásán hét besózott medúzát tart a szobájának ablakpárkányán, a csápjaikat és szájukat már eltávolította. Ha a vizet kifacsarjuk, csak egy ráncos bőrdarab marad, belőle is az lehet, némi bőr, egy holttest, ami sohasem jut ki a partra. Hagyjuk élni ezt a medúzát! De ő még az állatnál is jobban akar élni, és soha többet nem fog majd medúzát, csak érjen ki a partra, a tengerbe se úszik be többet. Elszántan rúg a lábaival, jobb keze a hasához szorítva, nem gondol már másra, csak a rúgásai ritmusára, egyenletesen halad a vízben. Látja a csillagokat, csodásan ragyognak, ami azt jelenti, hogy a part felé halad. Már nem görcsöl a gyomra, de azért tovább masszírozza, még akkor is, ha ez lelassítja.

Mikor kijön a vízből senkit sem lát a parton. Dagály volt, ő is ebből szerzett erőt, gondolja. Szél fújja a meztelen testét, és jobban fázik, mint a vízben, vacog. Belezuhan a homokba, de már a homok is hideg. Valamivel később feltápászkodik és futni kezd, el akarja mondani az embereknek, hogy éppen megmenekült a halál torkából. A szálló halljában még tart a pókerjátszma, ugyanaz a csapat játszik, egymás arcára vagy a saját lapjaikra merednek, senki sem foglalkozik vele. Visszamegy a szobájába, a szobatársa nincs ott, valószínűleg a szomszéd szobában beszélget. Fog egy törülközőt az ablakpárkány mellől, úgy tűnik, a kővel agyonütött, besózott medúzák még nem száradtak ki teljesen. Tiszta ruhát vesz fel, cipőt húz, és felmelegedve, egyedül tér vissza a tengerpartra.

Mindent áthat a tenger zúgása. Felerősödött a szél, szürkésfehér hullámok öntik el a partot, a fekete tengervíz szétterül, ő pedig nem ugrik arrébb időben, így átázik a cipője. Tovább sétál a partvonalat követve, végig a sötét strandon. Kihunytak a csillagok. Hangokat hall, férfit és nőit is, három árnyalak. Megáll. Ketten biciklit tolnak, az egyik bicikli csomagtartóján hosszú hajú lány ül. A kerekek besüppednek a homokba, megfeszülnek, akik tolják. Beszélgetnek és nevetnek közben, a csomagtartón ülő lány hangja különösen telve vidámsággal. Megállnak előtte, tartják a bicikliket. Az egyik fiatal férfi leemel egy szatyrot a bicikli csomagtartójáról és odaadja a nőnek. Vetkőzni kezdenek. Két vékony fiú. Levetkőznek a parton, integetnek, ugrálnak és óbégatnak: − Hideg van! Nagyon hideg van! – A lány pedig boldogan nevetgél.

– Szomjasak vagytok? – kérdezi a lány a biciklinek támaszkodva.

Odamennek, elvesznek egy üveget a lánytól, egymás után meghúzzák, visszaadják a lánynak, majd szaladni kezdenek a tenger felé.

– Áááááá!

– Áááááá!

A dagály hangos zúgással emelkedik.

– Siessetek vissza! – kiáltja a lány, de csak a hullámok csobbanása válaszol.

A part felé ömlő tengeren tükröződő halvány fényben látja, hogy a biciklinek dőlő lány mankókra támaszkodik.

1984. december 22-én este

Kiss Marcell fordítása

gao-xingjian

(a kép forrása: http://poesie.evous.fr/mardi-4-juin-2013-Ecrivains.html)

Gao Xingjian

 1940-ben, Kína Kancsou tartományában született. 1987-ben Franciaországba emigrált, 2000-ben irodalmi Nobel-díjat kapott. Magyarul olvasható: A buszmegálló (dráma, ford.: Polonyi Péter, Nagyvilág, 1984./3.); Mondom sündisznó (vers, ford.: Lackfi János, Nagyvilág, 2001./1.); A barát (novella, ford.: Polonyi Péter, Nagyvilág, 2001./1.); Lélek-hegy (a teljes regény, ford.: Kiss Marcell, Noran kiadó, 2008.); Horgászbotot nagyapámnak (elbeszélés, ford.: Kalmár Éva, in Huszadik századi kínai novellák, Modern Dekameron sorozat, Noran kiadó, 2008.).

A Tökéletes Adomány temploma című elbeszélését, Augusztusi hó című színművét, 2000-es Nobel-díj átvételekor elhangzott előadását, az Egyszemélyes Biblia című regény részletét tartalmazó különszám az alábbi linken elérhető, a szerző rövid életrajza is megtalálható itt:

http://www.nagyvilag-folyoirat.hu/2012-11_beliv_ok.pdf

A fordítás forrása: Gao Xingjian, Gei wo laoye mai yugan, Lianhe Wexue, 1989. 285–289.