41

Éjfél felé Agnes meglátott egy padot, és azt mondta, hogy egy kicsit le kell ülnie, mert már alig bír menni, és a cipői is egészen elszakadtak. A férfi erre azt mondta, hogy akkor ő is leül, hiszen még enyhék az éjszakák.

Leültek hát, a pad támláján pedig ez a felirat volt olvasható: Csak felnőtteknek!

A férfi éppen meg akarta jegyezni, hogy hatóságilag tilos, hogy egy ilyen padra gyerekek üljenek le, vagy hogy bárki elaludjon rajta, de addigra Agnes már elaludt. A férfi nem aludt el. Nem azért, mert hatóságilag tilos, hanem mert egészen máshol járt az esze. Egy egészen egyszerű gondolatot eszelt ki. „Ha az embert csak egy másik ember tudná megölni” – gondolta a férfi.

Agnes pedig ezt az egyszerű álmot álmodta:

Egy csodaszép autón utazott egy csodálatos világon keresztül. Ebben a világban minden magától nőtt és folyamatosan. Semmiért sem kellett fizetnie, és mindennek kimondhatatlan neve volt, olyan külföldies, és minden teljesen másmilyen volt, mint itt. „Itt ugyanis tényleg nem túl jó” – vélekedett egy úr. Ennek az úrnak fehér kalapja, fehér frakkja és fejér nadrágja, fehér cipője és fehér szeme volt. „Én vagyok a pincérek pápája” – mondta az úr – „és ifjúkoromban a Forstenriederparkban a legkirályibb Agneseket ejtettem el. Belehajtottuk őket a Starnberger-tóba, és a csónakból kihajolva hatalmas pofonokat kevertünk le nekik. Tulajdonképpen nem is Harry, hanem Franz volt a nevem.” És Agnes az erdőn keresztül ment, egy szilfaerdőn keresztül, és minden szilfa alatt ült egy Eugen. Sok száz szilfa volt az erdőben, és sok száz Eugen, és mind egyszerre mozgott.

„Agnes” – mondták az Eugenek – „a Schleißheimerstraße sarkán vártunk, de nem volt elég a hely, ugyanis túl sokan vagyunk. Egyébként tényleg olyan csodálatos volt az az uborkasaláta?” Ekkor a nagy fehér angyal libbent oda, és a kezében egy uborkát tartott. „Az Istennél semmilyen uborka sem lehetetlen” – mondta az angyal.

A hajnali szél elsuhant a pad fölött, és a férfi azt mondta: „Ez a hajnali szél.”

42

Mielőtt a nap felkel, az emberek megborzongnak. Nem azért, mert talán az éjszaka gyermekei, hanem mert napfelkelte előtt néhány fokot esik a hőmérséklet.

Ennek megvannak a maga légköri okai és fizikai törvényei, de Sebastian Krattler beérte annak megállapításával, hogy a hajnali szél, amely mindig a nap előhírnökeként érkezik, hűvös.

A hajnali szél elsuhant az alvó Agnes fölött, átsuhant Európán és Münchenen, és persze végigsuhant a Schleißheimerstraßén is, amelynek sarkán Eugen Agnest várta.

43

Eugen már tíz perccel hat előtt ott állt a sarkon, és háromnegyed hétig várt.

Hatig egy kicsit mindig elément a lánynak a Schellingstraßén, de hattól nem moccant el a megbeszélt helyről, mivel arra gondolt, hogy Agnes váratlanul egy másik irányból is jöhet, és akkor még Eugen nélkül találná a sarkot.

Csakhogy Agnes semmilyen irányból sem jött, és hat után tíz perccel Eugen megjegyezte magában, hogy a nők képtelenek a pontosságra.
Megint egész nap szaladgált, mégsem sikerült munkát találnia. Már a frakkját is el kellett zálogosítania, és úgy döntött, hogy ma máshogy fog viselkedni az Oberwiesenfelden, mint ahogyan tegnap viselkedett. Ma nem fogja az Agnest testileg megkívánni, hanem békén hagyja, és csak beszélget vele. Majd valamiről beszélgetnek.

Még volt négy márka húsz pfennigje, és azt is tudta, hogy osztrák állampolgárként nem jogosult a Német Birodalomban munkanélküli segélyre, és eszébe jutott, hogy 1915-ben Volhíniában látott meghalni egy kalmüköt, aki éppen úgy halt meg, mint egy osztrák vagy egy német birodalmi állampolgár.

Agnes még mindig nem jött, és hogy elterelje a figyelmét a kalmükről, kiszámolta, hogy hány schilling, frank, líra és lei lenne a négy márka húsz pfennig. Már régen nem kellett így számolgatnia, és most rezignáltan állapította meg, hogy a fejszámolás terén kiesett a gyakorlatból.
Régebben, még az infláció alatt, senki sem tudott úgy fejben számolni, mint ő. Egyáltalán: a pénzromlás idején kiválóan ment a dolga, pénze úgysem volt, viszont ő volt a legnépszerűbb pincér a bárban, és a bárhölgy is szerelmes volt belé. Kitty Lechleitnernek hívták, és igazán nem is lehetett volna megmondani róla, hogy paralízises, ha egyszer csak el nem kezdett volna újra megenni mindent, amit csak kiadott magából. Hatalmas étvágya volt, és Steinhof bei Wienben halt meg, és mindig nagyon bájosan és kedvesen viselkedett, csak a pontosságra volt képtelen.

Fordította: Balogh Virág Katalin

522px-Ödön_von_Horváth

Ödön von Horváth, Sechsunddreißig Stunden, 41-43. fejezet. Az előző három rész itt olvasható.

Folytatás hamarosan!

Az eredeti szöveg forrása