Kántor Péter legutóbbi kötete már címével is utal annak egyik legfontosabb jellemzőjére, a személyességre. Ez azonban nem korlátozódik az egyén magánéletére – bár az ilyen jellegű alkotások is szép számmal jelen vannak, mint az édesanya halála ihlette versek, a barátoknak ajánlottak, vagy éppen a párkapcsolati tematikájúak. A személyesség ott is felfedezhető, ahol kevésbé várnánk: a közéleti és történelmi tárgyú versekben, sőt azokat a munkákat is áthatja, amelyeknek témája például egy festményleírás.

kántorA fenti felsorolásból is kitűnik, hogy igen sokféle típusú költemény került a kötetbe, ahogy azt a nyitóvers is előkészíti. A Csak ami kell tekinthető egyfajta útmutatónak, ajánlott olvasási stratégiának is. Eszerint az utána következő versek az összegyűlt emlékek zsákjából előszedett darabok:

„Nem tudta pontosan, mi van a zsákban, / s ha mindent kiborítana, hogy lássa egyben, / akkor se tudná. – Csak ami kell, csak azt! – / azt kipakolja majd, hogy el ne vesszen.” (6.)

Az, hogy ez a sokszínűség mégis egységet tud alkotni, a tudatos szerkesztésnek és az összekötő motívumoknak köszönhető. Utóbbiak úgy szövik át a kötetet, mint egy hol eltűnő, hol megjelenő patak, mint az idő A kávéházban című versben: „…Az idő / hol felbukkan, hol nyoma vész, mint egy pataknak, / a pillanatba kapaszkodunk mosolyogva” (34.). A hasonlat azért is fontos, mert a víz az egyik leggyakoribb ilyen motívum, mely kapcsolatot teremt a különböző témájú versek között. Nem lehet véletlen, hogy Vízjelek címmel önálló ciklust is kapott. A tenger, a hajózás, a kikötő mind az életút ókorból eredő toposzához kapcsolódnak, de a víz folyóként az egyéni léten túlmutató idő múlását, a történelmet is felidézi. „Kezdtem, hol abbahagyta más, / kiontott vér utáni tájban, / nagy, hallgatag folyóra láttam, / kezdd el te is, csináld utánam.” (36.) – olvassuk a Születésnapomra című versben. A szövegben az egyéni létnek a történelemmel szembeni kiszolgáltatottsága jelenik meg, ennek tudatában az addig megélt idő a szerencsének köszönhető: „Legyen szerencsém máskor is / mérgező, éltető szavakban, / háló halásszon ki a mélyből, / ha beszakad a jég alattam.” (37.) Hasonló kérdésekről elmélkedik az Örüljek-e? is. Míg az események másokat elsodortak, a beszélő ép bőrrel megúszta az elmúlt éveket: „Hogy elkerültek cápafogai / és bálnacsapásai a történelemnek, / hogy nem daráltak be a mészárszékek, / hogy mások haltak meg a szebb jövőért” (14.). A személyes sors alakulásában ezek alapján az egyén erőfeszítésével szemben a véletlennek van nagyobb szerepe. Ebbe a felfogásba illeszthető a Két háború közt is, amely annak az Ödön von Horváth drámaírónak állít emléket, akinek a történelem viharában nem a fasizmus előretörése, hanem egy rázuhanó faág okozta a halálát.

Az elmúlt évtizedek és évszázadok eseményei nemcsak az egyéni lét felől kapnak jelentőséget, hanem a családi vonatkozásuk miatt is. A Lapozgatóban a frappáns történelmi áttekintés a francia forradalomtól indul, mely a nagymama Napóleont ábrázoló vázája révén került be az összefoglalásba, a világháborút a kisgyerekként dudlijáért bömbölő anya szakítja meg. A lópokróc egy örökségként kapott takarón keresztül meséli el a munkaszolgálatra behívott apa történetét:

„azt gondolta, hogy úgyis meghal, / meleg takarója a hó lesz. / De visszajött apám a lópokróccal, / és rám maradt a szürke lópokróc.” (11.)

A túlélésben nem reménykedő férfi a szerencse kegyeltjeként mégis hazatérhetett, ismét csak a sors kifürkészhetetlenségét példázva.

A történelem szeszélyessége nem vezet az egyéni felelősség elvetéséhez. Az In memoriam Tatárszentgyörgy, 2009 esetében a szerző egy közéleti témát oly módon dolgoz föl, hogy a többség számára távolinak tűnő, csak a hírekből ismert tragédiát közös szégyenként határozza meg, egyszerre teszi személyes és kollektív üggyé. A bűncselekmény tényszerű leírása után a figyelem az elkövetőkről a társadalom felé (felénk) fordul: „Szörnyülködtek, mert szörnyülködni jó, / de aztán kezdték megszokni ezt az új módit, / úgy tettek, mintha az égből jönne a halál, / a szél hozná és a szél vinné a gyilkosokat” (38–39.), majd pedig a személyes felelősségvállalás következik:

„…egy reggel én is / láttam a tükörben, ahogy lesütöm a szemem, / és vakarózom, de hiába vakarózom, / nem tudom levakarni magamról a szennyet” (39.)

Egészen más értelemben jelenik meg a személyesség a műtárgyak inspirálta költeményekben. A Lucian Freud-albumból festményleírásai nem szokványosak. Egyrészt már a cím, illetve a cikluscím (A könyvespolc előtt) arra utalnak, hogy nem az alkotásokkal való közvetlen találkozásról van szó, hanem reprodukciók szemléléséről, albumok lapozgatásáról. Másrészt külső nézőpont helyett a festmények szólalnak meg, a képeken szereplő figurák nem kevés humorral beszélnek magukról, II. Erzsébet portréja például így: „A koronához ő ragaszkodott. / Nekem megtette volna egy kiskalap is, / de talán mégis jobb így: sose voltam / és nem is leszek soha a szomszéd néni!” (57.) A Frances Costelloe arcképe pedig a neki festett, szorosan összezárt szájra reflektál: „és nem takarom el a kezemmel a szájam, / ha nem is nyitom ki, mert nem tudom” (59.).

Az önálló ciklust alkotó Háromkirályokat a szerző Asszonyi Tamás szobrász- és éremművésznek ajánlotta. A képzőművész egy interjúban elárulta, hogy hosszú évtizedek óta ajándékozza meg barátait a napkeleti bölcsek alakját humoros formában feldolgozó karácsonyi érmékkel (Új Forrás 2006/6). Egy ilyen darabot gyaníthatunk a szöveg ihletőjeként, mely a Menyus könyve alcímet kapta, és beszélője is a háromkirályok egyike – így A Lucian Freud-albumból verseihez hasonlóan ebben is egy kép megszólaltatása, önelbeszélése történik.

A Levél anyámnak ciklus legerősebb motívuma a veszteségélmény, középpontjában az anya halálára írt műveket találjuk benne (Mintha egy kendő lobogna, Téli és nyári utazások, Levél anyámnak). Ezeket olyan versek fogják közre, amelyekben a veszteségélmény a saját élettel kapcsolatos, például a lábsérülést elbeszélő, annak fényében a hétköznapok megpróbáltatásait átértelmező A dolgok neheze, de itt kap helyet a Károlyi Mihály-szobor eltávolításának emléket állító Öregember a térről is. Az elmúlás, a gyász szintén egyike a kötet egységét biztosító, hol elhalványuló, hol megerősödő motívumszálaknak. Így Kosztolányi Dezső Halotti beszédét idézi az Egyszer volt, az Egy este sárgáskék ég alatt pedig a Halál Velencében pusztító járványát hozza el a Duna-partra. Utóbbiban a vég közeledése ellenére a menekülésre, a megmozdulásra való képtelenség kerül a középpontba. „Maradunk. Azok az útra kész csomagok / nem a mi csomagjaink. Azok a hajók / nem a mi hajóink, nem velünk szállnak vízre.” (32.) A versben megjelenő fenyegetettséggel szembeni tehetetlenség paradoxona, hogy olyan veszélyről van szó, ami ismert, mégsem kerülhető el.

„Ha legalább sírni tudna. Vagy kiabálna. / De csak ült a kihalt Duna-parton, / várta, hogy leszakadjon a sötét.” (33.)

A kötet versei a múlt sokféle síkját – történelmi múlt, családi múlt, régmúlt, közelmúlt – felmutatják. A különböző jelentőségű események az emlékezet működését imitálva, lazán, szabad asszociációt idéző módon követik egymást, és az eltérő súlyú témák között nincsen hierarchia. A beszélő szubjektív értékrendje szerint egyformán fontosak, és megőrzésre, megörökítésre érdemesek.
A jól megkomponált, ugyanakkor laza kötetszerkezet, ahol a ciklusok szerint elkülönülő tematikus kapcsolatoknál fontosabb az a globális összefüggésrendszer, amit az emlékezés gesztusa, valamint az egyéni sors és a történelem viszonyának vizsgálata biztosítanak. Ez és a szövegek egyszerű, csiszolt nyelvezete egy igazán kiforrott gyűjteményt hoztak létre. Letisztult, profi munka, méltó az újraolvasásra.

Kántor Péter, Köztünk maradjon, Magvető, Budapest, 2012.