Ma sosem mondta, hogy a hitvesi ágyamra szórt rózsaszirmokra ráülhetek-e. Kezembe vettem néhányat, ahogy a gyertyafényben vártam Hassanalira. Csendesen nyitotta ki az ajtót, majd háttal nekidőlt, és elmosolyodott. Aztán lábujjhegyen elindult felém, és belekezdett:

– Mindig is tudtam, hogy egy nap az enyém leszel. Most pedig meg akarok osztani veled valamit – ült rá a rózsaszirmokból összehúzott kis halmomra. – Talán nem is érted majd, mivel még sosem jártál Angliában, de van valami a számban, apám szerint ezzel együtt születtem. Ne nézz ilyen rémülten, szerencsét hoz nekem! Egy kanál, de nincs útban, nem is látható. Ráadásul ezüstkanál, szerencsekanál.

Magához vonta hennázott tenyeremet, majd egyszer-kétszer végigcsókolta az ujjbegyeimet.

– Drágámnak szeretnélek szólítani, ahogy Barnetben szokás. Egy nap elviszlek oda, meglátod. A falevelek ott minden évben aranyszínűvé változnak, majd lehullanak, még sétálhatsz is rajtuk.

Behunytam a szemem. Saját hálószobám sötétségére vágytam, ahol gyakran feküdtem fejfájással, és semmi másra nem áhítoztam, mint a mangófák között átlibbenő lágy szellőre. Örökzöldek, leveleik sosem változtatnák a színüket vagy hullanának le, hogy átgázolhassanak rajtuk.

Mindig Hassanali nyert a Mayfair és Piccadillyben. Mielőtt a bátyáim vagy én megszereztük volna a 200 fontot, hogy ne kerüljünk börtönbe, vagy ha ez nem sikerült, még a büntetésünket töltöttük, amikor ő már elcserélte négy kis zöld házát egy piros hotelra, amelyet természetesen pont oda állított fel, ahová valamelyikünk lépni szeretett volna. Miközben a bérleti díjára várt, azt játszotta, hogy csokornyakkendője a kormány, és úgy tett, mintha el akarna minket ütni.

Hassanali a valóságban is többször sétált a Mayfairen és Piccadillyn az apjával, aki ott tanult. Egyik évben csokornyakkendőben tért vissza. Ez lett a védjegye. Többé már nem ivott teát, mert az sötétíti a bőrt. Kissé meghajtotta a fejét, amikor valakivel kezet rázott. Minden mondatában kéremezett és köszönömözött, Anyunak és Apunak szólította a szüleit. Még csak tizenhat volt, de már úgy nézett ki, mintha a Regal Cinema mozivásznáról lépett volna le. Ma és Bapa kedvelték. Azt mondták, megnyerő férfivá érett.

Mindig Hassanalival kellett játszanunk, nem csak kiskorukban, amikor a mombasai világítótoronynál éltek. Az apja átköltöztette a családot a hűvösebb Nairobiba, ahol már nem falták fel termeszek az oly nagy becsben tartott rózsáik gyökerét. Évente kétszer, néha háromszor is Mombasába utaztak, így folytatódtak a hosszú és gyakori látogatások a házunkba. Nagyapáink gyerekként ugyanabban a gudzsaráti faluban éltek, és később mindketten Kelet-Afrikába hajóztak szerencsét próbálni.

– A Visram család és mi ugyanonnan eredünk, ugyanabból a faluból származunk, és apáink egy hajóval érkeztek ide – emlékeztetett rá gyakran Bapa.

– Én inkább nem tenném, ha nem bánjátok – mondogatta Hassanali, amikor a bátyáim, Mohamed és Sadru le akartak mászni a Régi Kikötőhöz, vagy be akartak lopózni a szódagyár mögötti gyümölcsösökbe érett gyümölcsöt szedni. Szabadtéri tevékenységek nem is jöhettek szóba. Hassanali még azt sem bírta ki, hogy caramot játsszunk a verandánkon: fájt a körme a fakorongok pöckölgetésétől. A nairobi köröm jóval finomabb, mint a mi nap szárította, mombasai körmünk. Legalábbis Hassanali ezt állította. Azt is mondta, hogy a kígyók a játékban szerencsétlenséget hoznak. Szerinte, ha egy kígyó fejére lépsz, végig kell csúsznod rajta a fejétől egészen a farkáig, ami általában azt jelenti, hogy vissza a start felé, eléggé rontva a nyerési esélyeiden. Nem szerettük ezt a játékot. Tudtuk, hogy kígyó fejére lépni alapvetően a győzelem jele, hiszen Krisna is így győzte le Kaliyát, a kígyókirályt: ráugrott az öt feje közül az egyikre, majd sorra foglyul ejtette, és összepréselte a többit is.

– Ti aztán nem is ismertek mást, mint az ősi hindu történeteket – állapította meg mindig Hassanali. Ő volt az egyetlen gyerek, akinek Ma felrakta a mennyezeti ventilátort, amikor megengedte, hogy az asztalnál játsszunk.

– Ne cukkoljátok a csokornyakkendő miatt, hiszen különben hogy tudatná az emberekkel, hogy járt Angliában? – Ma így dorgált meg bennünket, amikor kicsik voltunk, és Hassanalit csúfoltuk.

Tizenéves korunkhoz közeledve Ma még inkább azon volt, hogy értékeljük és tiszteljük a Visram családot.

– El tudjátok képzelni, mennyit adakoznak? És a kórház folyosója, tán nem vettétek észre? A nagyapjuk fényképe színes lett, és új keretet kapott. A ti nagyapátoké még mindig fekete-fehér.

Aztán hozzám fordulva Ma azt kérdezte:

– Láttad az óriási gyémántokat az édesanyja fülében? Mit gondolsz, azokat ki fogja örökölni? Gondolkodj, beta, egy fiú és az a sok kisebb lány, szerinted kinek van a legnagyobb esélye azokra a gyémántokra?

Sosem akartam egy olyan dologra sem gondolni, amelyet Ma szeretett volna eszembe juttatni. Az arcom elé tartottam egy könyvet. A könyvem volt a purdám, amely elfüggönyzött Ma hangjától és velem kapcsolatos terveitől.

Sosem meséltem el Mának, hogy Mohamed és én csúfoltuk Hassanali nevét. Hassanali ugyanis úgy ejtette ki a vezetéknevét, mintha két külön szó volna, mindkét szótagot megnyomva. Felvonta a szemöldökét, és azt mondta, „Vis Ram”. Vis mint „húsz”, és Ram mint „isten”, és ez egyben pont úgy hangzott, mintha azt akarná mondani, húsz isten van. Hassanali nem hitt benne, hogy az őseink egyszer hinduk voltak. Vezetékneve ellenére tetszett neki a gondolat, hogy mindig is muszlimok voltunk, még sok évvel ezelőtt, Gudzsarátban is. Ezért okozott nekünk annyi örömöt, ahogy a Visram szót ejtette.

Sosem potyogott még annyi örömkönnyem, mint aznap reggel, amikor megkaptam az érettségi eredményeimet. Nyolc ötössel végeztem. Nem én voltam az egyetlen, az egész osztály kiváló jegyeket kapott, és mind sírtunk örömünkben. A nővérek olyan büszkék voltak ránk, hogy mind összegyűltek a teremben gratulálni nekünk. Az apáca-főnökasszony ránk mosolygott, még a három, állandóan rágózó lányra is, akik utálták az iskolát, akikért Szt. Viro nővér már sok-sok üdvözlégyet elmormolt, és akiknek valahogy sikerült összekaparniuk egy közepest. Aznap büszkén fújták rágógumijukat. Mind tapsoltunk és énekeltünk:

Ötös, négyes, hármas
itt a Szűz Máriában
csak ötös, négyes, hármas
ez az 1943-as
Egyetlen kettes sem,
ebben a teremben
csak ötös, négyes, hármas
ez az 1943-as

Elkezdtem ábrándozni a könyvről, amelyet remélhetőleg Bapától kapok majd. Nem szerette, ha túl sok könyvet olvastam. A Reader’s Digestet még elfogadhatónak tartotta, azt ő maga is rendszeresen olvasta, de a könyveket nem.

– Megfájdul tőlük a fejed, és ugye te sem akarsz egész életedben pápaszemet hordani? – mondta. – Már az is épp elég baj, hogy azok az apácák hagyják, hogy a Büszkeség és balítéletet és efféléket olvassatok, ahelyett, hogy tanítanának nektek valami hasznosat.

Ma azonban, a nyolc ötösöm láttán Bapa talán belemegy, hogy kapjak egy új könyvet. Ha mégis morcosan nézne, elmesélném neki, hogy a Middlemarchot egy György nevű illető írta. Bapa szerette a György nevet. A boltunkban óriási fényképe van György királyról. Ahogy Ma szokta mondani: pont olyan nagy, amilyen nagy maga György király is. Akár azt is megpróbálhatnám elhitetni vele, hogy György király írta a Middlemarchot. A nyolc ötösömmel bármit! Aznap mind hazarohantunk a suliból, nyers mangót és sült kukoricát ettünk, és még azt sem vettük észre, hogy eleredt az eső.

Ma szent esőnek nevezte, az égiek megerősítésének vélte. Nem az érettségi eredményeimre célzott. A gyümölcsfagylalt és a biryani csirke sem az iskolai eredményeim tiszteletére készült. 1943-mat írtunk, az emberek a bazárban azt mondták, ez a harmadik monszununk. Ebben az évben Hassanali édesapja soron kívül hazajött Angliából, hogy megtörténhessen a leánykérés.

Úgy tűnt, a ház minden lakója egyetért Ma és Bapa terveivel. Mindannyian olyan boldogok voltak, és úgy kiöltöztek! Még Sadru is, a legkisebb köztünk, aki pedig hajlamos volt átállni egyik oldalról a másikra, sőt még Mohamed is. Mindketten állig be voltak gombolkozva, épp csak a csokornyakkendő hiányzott róluk. Szert tettek egy-egy Parker tollra, amelyet az ingjükre tűzve viseltek. A cipőjük úgy ragyogott, akár Hassanalié. Mohamed, drága szövetségesem, a tizenegy hónap különbséggel született ikrem, akivel egyszer chilipaktumot kötöttem, és akivel régen Hassanali nevét gúnyoltam – most egyszeriben kísértetiesen hasonlítani kezdett apánkra.

– Legalább felsőosztálybeli család, húgi. Szerencsések vagyunk, hogy ilyen ajánlatot kaptunk, húgi. És gondolj bele, tesó, Hassanali bizonyára megvesz neked majd minden könyvet, amire csak vágysz. És egy-két év elteltével szólhatsz pár jó szót az érdekemben a középső húgánál. A segítséged nélkül nem megyek semmire, tisztogasd meg nekem az utat!

Bapa bejött a szobámba.

– Ma én vagyok az egész kenyai kolónia legbüszkébb embere. Hozzáadom a hercegnőmet egy Visram fiúhoz, egy ügyvéd fiához, aki gyakorlatilag már maga is ügyvéd.

– Bapa – próbáltam visszafojtani a könnyeimet, de azok csak hullottak.

– Areh, örülsz ennek a házasságnak?

– Bapa, tanulhatnék még egy kicsit? Kérlek, Bapa, tanulha…

– Tanulni? Te még tanulni szeretnél? Tanulni, és hagyni ezt a nagyszerű lehetőséget kicsusszanni a kezeink közül? Ki vesz téged feleségül, ha végeztél a tanulással? Hol találok én professzort egy ilyen tanult lány mellé?

Nagyanyám behívatott a szobájába. Törökülésben ült fonott ágyán, egyik kezében tubákos szelence, a másikban rózsafüzér. Öröme ellenére homlokán gondterhelt ráncok húzódtak, amikor megkérdezte:

– Hány éve is kezdtél menstruálni?

– Öt éve, Dadima.

– Anyád idejében öt év túl hosszú idő lett volna. Rögtön az első vérzése után jött ebbe a házba. Most pedig szárítsd fel a könnyeidet, hiszen szerencsés vagy, volt öt ajándék éved.

Letette a szelencét, majd elkezdett keresni valamit a melltartójában.

– Gyere, vedd el ezeket!

Az ágya szélén ültem, kicsomagoltam a kis, bordó zsebkendőket, és megpillantottam a tartalmukat: fülbevalók voltak, hat óriási gyémánt virág alakban.

– Nehogy bárki is azt mondhassa Afrikában, hogy csak a Visram nők viselnek akkora gyémántokat, mint a gránátalmamagok! A mieink is épp olyan óriásiak, méghozzá egyetlen repedés nélkül. Mivel te vagy apád elsőszülöttje, ezentúl te viseled őket, és növeled családunk büszkeségét. Amikor az elsőszülötted világra jön, továbbadod neki. Érted?

Ma letörölte könnyeimet:

– Minden lány sír, amikor el kell hagynia a szüleit. Én is sírtam, beta. Csak várd ki, amíg kapsz egy halom gyönyörű szárit, nyersselymet, brokátot, badlahímzéses kelmét… majd meglátod.

Elvitt a Whiteway Laidlow európai bevásárlóközpontba, ahová a Visram család szokott járni.

– Gyerünk – mondta –, mi is elkölthetünk itt egy pár shillinget!

Sosem voltam még az emeleten. Ma legjobb angolján mondta el, mit szeretnénk. Ezüsthajú, kontyos, angol hölgy szolgált ki minket. Kis fülkébe vezetett, amelyben hosszú tükör állt, majd ahogyan a tornatanárunk szokta, megkérte, nyújtsam ki a karom.

– 32A – mondta Mának, ahogy kiléptünk a fülkéből.

– Az nem lehet, az nem elég, legyen inkább 34B, hegyes fazonú kosárral, és adjon belőle egy tucattal!

Hazafelé úton benéztünk a Hajee asszonyokhoz, akik mesterei voltak a menyasszonyi hennának. A legfiatalabbik, Farial néni volt a legnépszerűbb. Ahhoz is értett, hogy kell hullámcsattal és kihegyezett gyufaszállal felvinni a festéket tű helyett. Ha így csinálják, picit sem fáj. Ma őt kérte fel a kezem és lábam díszítésére.

A Visram család sosem említette, hogy Hassanalinak komoly szívproblémái vannak. Ezért sétált mindig olyan lassan a bazárban, és ezért nem volt hajlandó lemászni a Régi Kikötőnél lévő sziklaszirten. Emiatt vitte az apja olyan gyakran Angliába, hiszen konzultálnia kellett a Harley Street-i orvosával. És ez okból bíráskodott a röplabdameccseken a sportklubban – Mohamed és Sadru szerint a játékvezetése minden sportszerűséget nélkülözött.

Tényleg Barnetben éltünk, és rózsák voltak az előkertünkben. Egészséges, termeszektől mentes rózsák, amelyek rügyeit nem perzselte meg a Nap tüze. Hassanali valóban ügyvéd lett. Az apja berendezett neki egy pazar irodát Kensingtonban: elegáns bőrfotelek a várószobában, és a The Times magazin a dohányzóasztalon. Mégis alig vonzottak ügyfeleket. Nem számoltak a háború utóhatásával. Két éven belül a Visram család tönkrement.

Az ezt követő két évet azzal töltöttük, hogy leveleket írtunk és válaszoltunk meg, más ügyvédek várótermeiben ücsörögtünk, pénzt kértünk kölcsön közeli családtagoktól, többek között Bapától, és olcsóbb megoldásokat kerestünk a Harley Streeten Hassanali beteg szívének gyógyítására. Született egy kisbabánk is éppen akkor, amikor Hassanalinak be kellett feküdnie egy szívklinikára. Pár nap múlva az orvosok azt javasolták, tegyék át egyetemi klinikára. Az apja csak nem akart beleegyezni.

– Nincs szükségünk a társadalombiztosítási támogatásra, még mindig megvannak a saját forrásaink.

Amikor Hassanali veséje felmondta a szolgálatot, a szívklinika már nem tehetett semmit.

Biriyani csirkét és egy kis gyümölcsfagylaltot készítettem vasárnapi ebédnek. Najma az okom az ünnepi ebédre, ő maga az ünnepem. Nem is számítottunk rá, hogy ő megadatik nekünk. És ahogy most ránézek, az én Barnet-bébimre, azon gondolkozom, vajon mindig egyedül fog-e élni, és felkeltik-e valaha érdeklődését a ruhásszekrényemben lévő, zsebkendőbe csomagolt gránátalmamagok. Egy elkülönített kis fülkében tölti napjait, és tájékoztatja az állampolgárokat a jogaikról. Gyakran tésztát és készételeket eszik, még ezeket is kapkodva. Már most többet élt, mint az apja. Ő is csavargatja a haját, ha zavarban van. Elmélázom, hogy vajon Hassanali belekényszerítette-e volna egy házasságba, és buzdította-e volna, hogy öltözzön csinosabban és sminkelje magát.

– Köszönöm – mondta, mielőtt örökre lehunyta a szemét –, köszönöm, hogy megadtad nekem ezt a gyermeket.

Az én Najmám annyira angol. Végül is ez érthető. Mombasa számára csupán az a hely, ahol az anyja és apja született; csak egy üdülőhely, ahova strandolni megy a barátaival a szafari után. Semmi különleges.

– Anyu – szólal meg – ma olyan, mintha nem lennél itt lélekben, min gondolkozol?

– Ó, úgy tűnik, beta? Igazából semmin…

Átölel.

– Hiányzik Apu, Mombasa vagy valami hasonló?

Puszit nyomok a homlokára, és azt mondom:

– Azt hiszem, nem tettem elég sót ebbe a biriyaniba.

Fordította: Cseh Réka Zsuzsanna

Azmeena Ladha author photo by Rob Petherick

Fotó: Rob Petherick, a forrása: http://blakefriedmann.co.uk/azmeena-ladha/

Azmeena Ladha kenyai származású írónő, jelenleg Angliában él. Grafikusként végzett Manchesterben, majd hosszú évekig könyvkiadóknál, illetve egy szakszervezetnél dolgozott. Ezután átképezte magát, hogy menekültekkel foglalkozhasson.
Kenya fontos szerepet kap írásaiban. Novellái számos díjat nyertek, közülük az egyik legismertebb az itt közölt Húsz isten és a gránátalmamagok.

A fordítás forrása: Azmeena Ladha: ‘Twenty Gods and the Pomegranate Seeds’ from New Writing 13 (Picador, 2005). Copyright © 2005 Azmeena Ladha. Reprinted by permission of the author.