Körben ültünk, kis lakás, fakó bútorok, agyondicsért karácsonyfa. Jobb, mint általában, de rosszabb, mint mondjuk Szabóékkal a szomszédból, vagy egyedül. Körbejárt a füst, a füstszűrőt összenyálaztam a harmadik körben. Nem tehetek róla, kicsit folyik a nyálam ettől a gusztustalan íztől. Azt hiszem, ez valami védelmi reakció, hogy nehogy nyeljek, és felnyeljem az ő nyálukat a nikotinnal együtt. Torokkal lélegzem. Megy körbe a cigi, befedi egymás után ezeket a lényegtelen, egymás élete iránt olyan nagyon fogékony arcokat.

 

Azt hiszem, kicsit ki is vagyok ábrándulva, hogy nem tudtak meggyőzni.

 

Ezt az egészet kicsit vudielenesebbnek képzeltem. Vagy önfeledtebbnek. Otthon nyugodt fölénnyel ülök az edényeim meg a kajamaradék között, kis szendvicske, kis penészke, ezmegaz, itt meg bizonyíthatom, hogy különleges vagyok, művelt, pedigrés. Ha Szabóékkal a 245-ből kicsattogunk a folyosó végére, csapkodok a gondolatokkal, összeszálazok mindent az életemmel, érdekesnek és összefüggőnek tűnik minden. Mint a töredezett hajszálak összehúzódnak a fésű nyomán, összefésüljük estére az összes nap közben elejtett gondolatot, hogy a végén néha azt gondolom félálomban, hogy Szabóékat csak elképzelem a 245-ös szobából, és ez még csak nem is tűnik ijesztő gondolatnak, olyan kerek, egész, jó, kerek, egész jó, kerek jó. A végén nagyjából minden este úgy fekszem le, mint ahogy a gumiember az odújába, jó kis nyálas vacok, beköpve az egész belsőbbel. Legalábbis remélem, hogy ez a párnán nem a nyálam, csak a kilötyögtetett pezsgőtabletta. Tabletta.

 

Na és akkor ez a kör. Most éppen pont minden kitisztult, vagy letisztult, egymás mellett fekszenek szépen sorban a történetek, mint a döglött halak, a halak a dobozban. Mindennek csattanója van, a csattanók után hangos nevetések. Nem vagyunk mi műértelmiségiek, akik visszafojtják. A karácsonyfán az égősor a szemembe világít, és azt kívánja az ember, hogy takarná az egészet tovább a füst, mint egyetlen fújás, fújás. Aluljáró, kedvesem, várj meg, amíg itt ülök! Várj meg, amíg megiszom a forralt bort! És reménykedj velem, hogy az az élet, az az élet, amikor ez a körbeadott cigi és a hangos nevetésem, amit úgy hallok, mintha egy csarnokban hangzott volna el, amikor ezek itt most számítani fognak, és amikor felemlegetem a körbe járó közös nyálat, a közös nyálat a cigarettavégen, soha nem jön el. Ne jöjjön el, ne kezdődjön még el, sokáig, ne még.

 

És lásd velem a pillanatot, a pillanatot, amikor lemegyek a karácsonyfás szédelgésből, az olyan lesz, olyan lesz, mint lerakni egy kanna vizet, amit régóta cipelek, ezért hirtelen könnyűségben felemelkedik a kéz. A kéz, és olyan lesz, mintha csobogna még benn, folyton telne, én meg elengedném, és mintha továbbcsapna a peremen és valami hangok jönnének a csobogás alól. Mint valami kórus. Mint Roberto Muti vezénylése 2011-ben. Na igen, lapos, lapos, de minden ide vezetett. Gyönyörű utcáim, transzparenseim, szerelmeim, ne szóljatok addig máshoz, amíg vissza nem érek, kövek, neonok, várjatok rám, várjatok, amíg leviszem magam az utcára. Az utcára.

 

A következő kép. Kisszoba, ott állunk, és kétlem, hogy csak beszélgettünk eddig. Csinált haj, szétesett vonások. A mellem után nyúlkál. Gyorsan végignézek a pólómon, van is rajta valami öntött, rosszabb esetben hányt folt, de a fiú nyilván nem vette észre. Vagy igen, ami rosszabb. Szerencsére csak kicsit kell röhögnöm, amikor belenyúl a foltba, és valahol drukkolok, hogy mégiscsak gyomorsav legyen. Legyen. A tükörbe nézek, miközben közelebb hajol, így nem őt látom, hanem a hátát. Ha nem csúszkálna a szemem összevissza, ikea lámpa-márványlapos asztal-Petronius Satyricon-Florya testápoló-egy félig üres barnítókrém, testápoló, barnítókrém, telefontöltő, és el tudnám olvasni, mi van ráírva a hátára, mert talán valami vicces, lehet, hogy megérteném, hogy mit keresek itt, vagy ha nem, akkor legalább élvezném ezt a nyúlkálást. Viszonylag ügyesen csinálja. Kicsit beterpeszt, öt pont, ez nagyon fickós, olyan nyomulós. Nyilván macsónak érzi magát, és nem is vagyok benne biztos, hogy nem tetszik. Tetszik.

 

Amikor hirtelen kinyitom az ajtót, a levegő miatt, nem unalomból, dühösen kap a kezem után. Megrántja a karom egy kicsit, mindegy, mindegy, majd holnap kicsit befáslizom. Kint a kanapén, a kanapén az addigi körnek semmi nyoma, ketten vannak ott, egy lány, aki, biztos vagyok benne, valaki mással érkezett, mint az a szemüveges, mellette. Láthatóan unja magát. Megsajnálom. Fiatal, úgyhogy megsajnálom. Magammal fogom vinni. Látom a csapzottságán, meg a paranoiás tekintetén, hogy képes lennénk valami beszélgetésfélére egy jobb helyen. Barátságra? Inkább beszélgetésre. A szobában, ha jól hallom, szipog a gyerek, akit ott hagytam. Hogy sír-e utánam vagy valamit felszippant, azt most inkább hagyjuk.

 

Szívesebben vinném le az aluljáróba, elmondani neki, hogy amit hány, az nem vér. Nem vér, hanem vörösbor, hogy az aluljáróknak egy-egy élő galamb duruzsol a gyomrában, néha verdes a szárnyával, és végül elhitetni, hogy szemüveges fiú nincs, a lakás nincs, körbeadott cigi nincs, felejtse el, meg sem történt, és most játsszunk olyat, hogy felfutunk a hegyre, és hogyha lesz egyáltalán emlék ebből az estéből másban is, más irányba csúszik, szétpereg, nem is ér össze az övével, nem is egy este.

 

És aztán ha elhitte, elhitte, vagy talán csak rábólintott, szeretnék vele tényleg felmenni a várba, és örök barátságot kötni. Állna mellettem a várban. A várban néznénk lefelé, és szépen, lassan ő is békét kötne, és én vinném az olajágat neki, ez mégiscsak méltóbb, mint a kanapé. És ha tényleg felhúzom a lányt ültéből, és hosszú barna haja van, ami a kezemre ér, előjön egy csomó kislányemlék, hajfonásról főleg. Dunaparti futás, iskolakörök, a mászóka az udvaron, cseresznyemag. Felmegyünk a hegyre, aztán állunk fönn, lepisili a lábát az egyik beugróban, végighordozza a 10-es hajnali buszon a szagot, kijózanodott és kiábrándult. A kabátja a lakásban maradna, de nem adom oda neki az enyém, annyira azért nem gyerek. Ha füvezni tud, fázni is tud.

 

És már fenn, terv szerint elmondom, amit egyáltalán lehet. Lehet, hogy töredezetten, röhejesen, csapongva, de minden benne van, az aluljárótól, a neonon keresztül a karácsonyfáig. Belekapaszkodom a szavakba, talán csak az első szóba, amit kimondok, de az is lehet, hogy ugyanazt ismételgetem, mint egy mantrát.

 

Figyeljfigyeljfigyelj, és nincs semmi, pisiszag van, de lehetne akár a hajnali melegtől felemelkedő nedves föld kipárolgása, lélegzés, lélegzéslélegzés, nekem mindegy, lélegzik bele a vállamba, kifújom a füstöt és a szemembe szúr a lámpasor.