38

Agnes a Forstenriederparkon át gyalogolt.

Az eltűnt fényszórók nyomában.

Fogalma sem volt róla, hogy hol van, és hogy milyen hosszú út áll még előtte a Schellingstraßéig. Csak sejtette, hogy milyen irányba kell mennie, és hogy most mehet a saját lábán, ahelyett, hogy egy csodálatos autóban ülne. Csak lassanként kezdett neki derengeni, hogy még öt, hat vagy akár hét órát is kell gyalogolnia, mire hazaér a Schellingstraßéba.

Az éjszaka csendes volt, és az öreg fák mögött jobbra-balra hatalmas és sötét erdő terült el.

Ebben az erdőben vadászott egykoron a bajor királyi udvar, és nagy hajtóvadászatokat is rendeztek itt. Ebben az erdőben ugyanis rengeteg vad élt, és mindaz a sok szarvas, őz, szárnyas és vaddisznó királyi ellátásban részesült, mígnem a vaddisznókat királyi falkákkal tépették szét, a szarvasokat pedig királyi hajtók százaival a Starnbergi-tóba űzették, hogy ott aztán a csónakokból kihajolva királyi módon agyonüthessék őket.

Ma már állami kézben van mindez, és a vadat is humánusabb módon hajtják, mert a hajtóvadászatok túl sokba kerülnek.

Csak tíz perc elteltével szokott hozzá Agnes, hogy ne találjon mindent furcsának, hanem inkább förtelmesnek. Sajnos minden túlságosan valóságos volt, és arról is meggyőződött, hogy nemsokára el fog szakadni a cipője, azután félt is, mivel a német birodalomban rengeteg gyilkosság meg rablás történik.

Bár a rablás még hagyján, gondolta. Sokkal rosszabb, hogy egyedül kell átvágnia az erdőn, mert itt elég könnyen meggyilkolhatnák, például kéjgyilkosságot is elkövethetnének rajta, de a Harryt sose büntetnék meg miatta, csak a gyilkost.

Egyáltalán a bírák gyakran furcsaságokra hajlamosak. Éppen négy hete mesélte a hivatásos modell, Therese Seitz kisasszony a Schellingstraßéból, hogy 1927-ben a motorkerékpáros Heinrich Lallinger felajánlotta neki, hogy az Undosa Hullámfürdőből hazaviszi a Schellingstraßéba, de aztán hirtelen egy mellékútra fordult, hogy bentebb az erdőben megerőszakolhassa. Therese rászólt, hogy azonnal álljon meg, mert különben leugrik, mire a férfi csak elmosolyodott, és kettőzött tempóval hajtott tovább, de ő a hatvan kilométer per órás sebesség ellenére leugrott, és eltört a bokája. Ezután persze feljelentette a Lallingert gondatlanságból elkövetett súlyos testi sértés és személyi szabadság megsértése miatt, de a főügyész később közölte vele, hogy a Heinrich Lallinger úrral szemben indított eljárást megszüntette, mert semmi sem róható fel a személye ellen, miután köztudott, hogy azok a fiatal lányok, akik este motorkerékpárral furikáztatják magukat haza, magától értetődőnek tartják, ha előbb még bizonyos célzattal egy kis kitérőt tesznek velük. Személyi szabadság megsértéséről tehát szó sincs, és csak magára vethet, amiért a bokáját törte.

39

Agnes lépéseket hallott.

Fáradt, vontatott lépések voltak, és hamarosan egy kis emberkét is ki tudott venni, aki éppen előtte poroszkált. Agnes majdnem elment mellette, anélkül hogy észre vette volna, úgy besötétedett.

A férfi is lépéseket hallott, megállt és hallgatózni kezdett.

Agnes is megállt.

A férfi lassan megfordult és úgy forgatta a fejét ide-oda, mintha rövidlátó lenne.

„Jó estét” – mondta a férfi.

„Jó estét” – mondta Agnes.

„Nem kell megijednie, kisasszony” – mondta a férfi. „A légynek se ártok. Münchenbe’ lakok, és éppen hazafelé megyek.”

„Messze van még München?” – kérdezte Agnes.

„Én Kochelból jövök” – mondta a férfi. „A nagyján már túl vagyok.”

„Én csak innen jövök” – mondta Agnes.

„Aha” – mondta a férfi, és nem tűnt úgy, mintha elgondolkodott volna azon, vajon mit is jelenthet ez a csak innen.

Újra elindultak.

Úgy tűnt, mintha a férfi sántítana, de nem sántított, éppen csak úgy tűnt.

„Mi kopog úgy?” – kérdezte Agnes.

„Én” – mondta a férfi, és hirtelen választékosan kezdett el beszélni. „Tudniillik úgynevezett sarokemelő betétet és fából készült cipősarkat hordok a háború óta.”

40

Agnes sohasem tudta meg, hogy a férfit Sebastian Krattlernak hívták, és hogy a Sendlingerberg közelében lakott. Nem mutatkozott be a lánynak, és azt sem mondta el, hogy hivatása szerint cipész, de sehol sem talál munkát, úgyhogy hiába tagja harminc éve a Szociáldemokrata Pártnak, vándorútra kényszerült, miután korábban a világháborúban már kitüntették egy sarokemelő betéttel.

Azt sem árulta el, hogy van egy unokaöccse Wallgau bei Mittenwaldban, egy nagybirtokos paraszt, és hogy abban bízott, nála majd talál valamilyen munkát. Ám ez az unokaöcs a háborús kitüntetésére tekintettel nem adott neki munkát, mivel a parasztok mind szemetek.

De azért Tirolban egymás után építtetik a templomokat a csuhások, és a legmagasabban fekvő templom egy gleccser szélén áll.

Ez csupa istennek tetsző mű, mivel a tiroliak, ahogyan a nemtiroliak is, rendesen vallásosak. Vagy talán csak hitványak. Vagy hülyék.

„Azt, hogy ez egyszer megváltozik, én már biztosan nem érem meg” – mondta a férfi.

„Mi?” – kérdezte Agnes.

„Maga talán még megéri” – mondta a férfi, majd hozzátette, hogy ha most nappal lenne, innen már látnák a Frauenkirche tornyait.

Fordította: Balogh Virág Katalin

522px-Ödön_von_Horváth

Ödön von Horváth, Sechsunddreißig Stunden, 38-40. fejezet. Az előző három rész itt olvasható.

Folytatás hamarosan!

Az eredeti szöveg forrása