„Ezt most miért kellett” kategóriás sztárvendégként maga Berki Krisztián jelent meg délután a Partfürdőn, egy csapat csinos hostesst takargatva mackós vállizmai mögött. Az életvezetési és aranyóra-vásárlási tanácsok kopasz-két méteres-kigyúrt guruja még az idén amúgy nem is használatos nagymedencébe is dobott egy csobbanós hátast. Nála érdekesebb fellépők azonban erre a napra is bőven maradtak, a többség inkább az ő koncertjeikbe vetette bele magát. Megérte.

 DSC_0007

Még sose láttam, milyen a Cipő nélküli Republic. Sok ilyen esetet ismerünk már, ahol az énekes elvesztését hol túlélte, hol elbukta egy-egy banda. Különbözőképpen folytatta annak idején a Doors, vagy a Joy Division, és más-más eredmény lett belőle. Ez a délután el is hozta az alkalmat arra, hogy meglessem a Republic-os új felállást. A talán jobb időpontot is megérdemlő klasszikus magyar bandára még a tűző napon kellett átiszkolni a hídon. Messziről, a partról átszűrődően, még mindig úgy lehetett hallani, mintha Cipő énekelne – a hatás megtévesztő és egyben felcsigázó volt. Közelebbről már tisztán lehetett hallani és látni a különbséget, pontosabban a hiányt, meg a változást, de a közönség lengő kezeit látva a régi lelkesedés mit sem változott. Nem a tagok és az életbeli történések mozgatták meg őket, hanem „azok a” dalok. És ez így van jól.

DSC_0049

Egy másik görcsös hiánnyal kellett megküzdenie eközben a Leander Risingnak is: egyik gitárosuk betegség miatt hiányzott, és ez alaposan bekavart a dal eljátszási képességeikbe. Sokan élvezhetetlennek találták a koncertet ezzel a hirtelen kialakult helyzettel, és a tagokon is látszott, hogy zavarban vannak – sokan viszont így is végigtombolták a dalokat, akármilyenné is alakultak át. Persze a legjobban talán az járt, aki nem is ismerte igazán az eredetieket, vagy akár őket, csak bebotorkált rájuk bulizni. A hiányos Leandernek a sors összességében megkegyelmezett.

DSC_0077

Estére ugyanezen sátor és a két nagyszínpad alaposan háromfelé terelte a fesztiválozókat: emitt a Belga szórta kifogyhatatlan paródia-zsákjának készleteit, máshol Deniz öntötte ki szétrímelt szívét (megmosolyogtató, hogy amikor egy rapper lép fel, ahhoz mindig oda kell írniuk, hogy „live”; mintha mindenki más nem élőzenével jönne), a harmadik helyen pedig az Irie Maffia nyomta le színes, soulos, reggaes, rapes, sok mindenes show-ját. Aztán Senáék-Busáék után a Quimby következett, kellemes, de túlságosan az új lemezükre alapozott dalválasztékukkal. A régi lemezekről sajnos szinte csak a legismertebb, időnként már el is koptatott számok szólaltak meg, kellemes meglepetés ezúttal nem érte az embert.

DSC_0136

Ezen az altervonalon a Heaven Street Seven táncoltatta tovább a népet az éjszakában, és aki retró különlegességre vágyott, nem mást, mint az egykori német diszkó klasszikusnak, a Boney M-nek evilági maradványait és mai kiegészítőit csodálhatta meg. Hajnaltájban pedig egy másik legenda, Dévényi Tibi Bácsi érkezett, nagyon nagy késéssel, de végül is maga, tényleges valójában. Repültek a pöttyös labdák, – persze, anélkül kár is lenne – meg a slágerek, talán az ő saját Lemezlovas-dala is. Reggel egy kisebb, körbeülős társaság gitárjától és énekétől volt zajos az ébredés, gyaníthatóan már hajnal óta ott nyomták a srácok a magukét. Egyikük egy nagy-nagy, sörrel teli tálcát szállítmányozott mindannyiuknak, aminek egy hangos „Éééééééé!!!”-vel örvendtek fel. Az ilyen jelenetek láttán kijelenthetem: végre éjjel-nappal egyaránt buli van.

Fotók: Bodó Szimonetta