Sangguan Lü lapátja tartalmát a kangra öntötte, amelyről félretolták a matracot és az ágyneműt, majd aggodalmaskodó tekintettel a menyére, Sangguan Lu-ra nézett, míg az nyöszörögve ragadta meg a kang szélét. Az idősebb nő lenyomkodta a földet a kezeivel.

– Visszamászhatsz! – mondta halkan a menyének.

Sangguan Lu megremegett anyósa gyengéd tekintetére, és szomorúan nézett vissza rá, közben az ajkai is reszketni kezdtek. Mintha mondani szeretett volna valamit.

– Vigye el az ördög az öreg Szimát, hogy már hajnalban lövöldözni támadt kedve! – méltatlankodott Sangguan Lü.

– Anyám… – szólalt meg Sangguan Lu.

Sangguan Lü összecsapta a tenyereit, és halkan dünnyögte:

– Menyem, menyem, szorítsd össze a fogad! Ha ez is lány lesz, én is elpártolok tőled!

Sangguan Lu szeméből kicsordultak a könnyek, ahogy az ajkába harapott, és lógó hasát megemelve visszamászott a földdel frissen beborított kangra.

– Nem először csinálod, szüld csak meg azt a gyereket! – mondta Sangguan Lü, és fehér vásznat meg egy ollót rakott a kangra, aztán összevont szemöldökkel, türelmetlenül folytatta:

– Apósod meg a férjed, Laj-ti apja az istállóban vannak a fekete szamárnál. Az első csikójának ad életet, úgyhogy nekem is mennem kell segíteni.

Sangguan Lu bólintott. Hallotta, hogy az eget egy újabb lövés hangja rázza meg, mire a kutyák ijedten felugattak. Odahallatszott Szima Ting emelkedő, majd elhaló hangja:

– Városiak, meneküljetek! Mentsétek az életeteket! – Érezte, hogy a gyerek, talán éppen Szima Ting kiáltozására válaszul, rúg egyet benne, és a szúró fájdalomra savas izzadságcseppek buggyantak ki pórusain. Összeszorította a fogait, hogy bent tartsa az üvöltését, és a könnyei függönyén túl anyósa dús haját látta. A nő az oltárnál térdelt, és három szantálfa füstölőt helyezett Kuanjin istennő füstölőtartójába. Az illatos füst megindult felfelé, és gyorsan megtöltötte a szobát.

– Irgalmas Kuanjin bódhiszattva, ki segítesz az elnyomottakon és a szükséget szenvedőkön, védelmezz és szánj meg engem, adj egy fiú utódot nekem… – Sangguan Lu jéghideg kezeivel megnyomta ívelt, duzzadt hasát és az oltáron álló porcelán Kuanjin szobor titokzatos, fényes arcára nézve némán imádkozott, miközben újra kicsordultak a könnyei. Levette az átnedvesedett nadrágját, és feltűrte az ingét a hasáról és a melleiről, majd megmarkolta a kang szélét. A fájások között csapzott hajába túrt, és a feltekert matracnak és szárított köles száraknak vetette a hátát.

Látta magát az ablakkeretbe ágyazott, töredezett, higanyos felszínű tükörben: izzadság áztatta haját, fénytelen, vágott szemét, fakó, magas orrát, és telt, de kicserepesedett, egyre remegő ajkait. Párás napsugarak tűztek keresztül az ablakon át egyenesen a hasára. Undorodott a kanyargó, kitágult, kék ereitől és a fehér, kiszáradt bőrétől; kavargó érzések fojtogatták, sötétek és világosak, akár a Kaomi tiszta kék nyári egén gyülekező szürke esőfelhők. Alig tudott ránézni hatalmas, feszülő hasára. Egyszer azt álmodta, hogy a magzata egy darab acél, máskor, hogy egy nagy varangyos béka. Az acéldarabbal még csak megbékélt volna, de a békától kirázta a hideg.

– Bódhiszattvák, vigyázzatok rám… Ősapáim, vigyázzatok rám… Istenek és démonok, vigyázzatok rám, ne bántsatok, engedjétek, hogy egészséges fiúgyermeket szüljek.. Gyermekem, fiam, gyere anyádhoz… Ég atyja, föld anyja, sárga szellemek, rókadémonok, segítsetek, kérlek titeket… – így imádkozott és könyörgött, a fájásai pedig egyre sűrűbben jöttek. Izmai megfeszültek, ahogy belemarkolt a matracba, a szemei kimeredtek. A vörös fényben forró, fehér fonalakat látott. Csavarodtak, kunkorodtak és összehúzódtak előtte, akár a kemencében olvadó ezüst. Végül nem bírta tovább, és kiszakadt belőle az üvöltés, áttörve az ablakon pattogott kint az utcákon és sikátorokon, míg össze nem fonódott Szima Ting kiáltásával. A hangfonat aztán a tagbaszakadt, görnyedt, tépett vörös hajú, svéd tiszteletes, Malory szőrös füléig kígyózott.

Malory megállt a templomtorony korhadó lépcsőjén, és sötétkék, kerek szemeibe – melyek mindig nedvesek, már-már könnyesek voltak, és így igazán képesek voltak a lélek mélyére hatolni – hirtelen a vidámság táncoló szikrái költöztek. A tiszteletes keresztet vetett pufók, vörös ujjaival.

– Mindenható uram – suttogta a helyiek vaskos kiejtésével. Folytatta az útját felfelé a lépcsőn, és mikor felért, megkongatta a rozsdás bronzharangot.

A ködbeburkolt, rózsaszín hajnalon tovazengett a vigasztalan kongás.

Pontosan abban a pillanatban, mikor az első harangütés elhalt, és csak a japán ördögökről szóló kiáltozást lehetett hallani, elfolyt Sangguan Lu magzatvize. A nő birkák szagát érezte, amelybe virágzó akác néha átható, néha enyhébb illata keveredett. Meglepően tisztán látta maga előtt a tavalyi jelenetet, mikor az akácfa alatt szeretkezett Malory tiszteletessel, de mielőtt az emlék még enyhíteni tudott volna egy kicsit a fájdalmán, az anyósa berohant a szobába véráztatta kézzel, amelyen zöld szikrákat látott, és elöntötte a félelem.

– Megszültél már? – kérdezte élesen az anyósa.

Sangguan Lu szégyenkezve rázta meg a fejét.

Világítva reszketett az idősebb nő feje a napfényben, és Sangguan Lu döbbenten vette észre, hogy anyósa megőszült.

– Azt gondoltam, hogy már kész vagy vele! – mondta az öregasszony, és megtapogatta menye hasát.

Vastag körmű, érdes, véres kezek voltak. Sangguan Lu beleremegett a tapintásukba, de nem volt ereje félretolni őket, ahogy megállapodtak a duzzadt hasán. A szíve kihagyott egy dobbanást, és úgy érezte, mintha jeges áramütés csapott volna le a gyomra mélyéig. Üvöltött megint, de immáron nem a fájdalomtól, hanem a zsigeri félelemtől, de azok a kezek csak nyomták, dögönyözték, ütögették, mintha a hasa dinnye lett volna, és anyósa azt próbálná kitalálni, hogy megérett-e a belseje. Aztán csak levette róla a kezeit, és ernyedten lógatta őket a napfényben, úgy tűnt elégedetlen a dinnyével.

Anyósának körvonalai szétfolytak a szeme előtt, egyedül a karjait látta szilárdnak. Lenyűgöző, szabad karok, tehettek bármit, ha a kedvük tartotta. Távolról jött az öregasszony hangja, egy tó belsejéből, sáron, és egy rák felverte buborékokon keresztül:

– … a földre esik a dinnye, ha megérett… nem állítja meg semmi, ha eljön az idő… bírd még egy kicsit, za-za-hu-hu… ki fognak nevetni így az emberek, a hét drága lányod is nevetni fog rajtad…

Sangguan Lu látta, ahogy az egyik kar megint felé tart, erőtlenül a hasára üt, és az puha, élettelen hangot adott, akár egy kecskebőr dob.

– Elkényeztetett lányok vagytok ti már! Mikor a férjedet világra hoztam, egész végig cipőt varrtam…

Végül abbahagyta a dobolást a hasán, a kar visszahúzódott az árnyékba. Elmosódottan inkább hasonlított egy vadállat mancsára, és ahogy anyósa hangja tovább zengett, visszatért a kellemes akácfa illat.

– Hatalmas a hasad, furcsa ráncok vannak rajta. Fiút fogsz szülni. Ez a te szerencséd, az én szerencsém, és az egész Sangguan család szerencséje. Gyere közénk Bódhiszattva, Égi Úr, légy itt a menyem oldalán. Ha nem szülsz fiút, rabszolga maradsz, ha fiút szülsz, úrnő leszel. Elhiszed, amit mondok? Te döntesz, de az is lehet, hogy nem…

– Hiszek magának, anyám, hiszek magának! – mondta Sangguan Lu tiszteletteljesen. A sötét foltra pillantott a falon, és elszorult a szíve, ahogy eszébe jutott, hogy mi történt három éve, mikor hetedik lányukat, Sangguan Csiu-tit hozta világra. A férje, Sangguan Sou-hszi úgy feldühödött, hogy odavágott a kalapácsával, és az asszony fejének vére a falra fröccsent.

Anyósa egy felfordított kosarat rakott mellé, hangja, mint a futótűz lángjai hasítottak a sötétségbe:

– Mondd csak! „Ez a gyermek itt a hasamban egy nemes fiúcska.” Mondd csak!

A kosárból mogyoró szóródott szét a földön. Anyósa arcán komor jóindulatot látott, valami istenit és anyait egyszerre, és Sangguan Lu könnyei megint kicsordultak.

– Ez a gyermek itt a hasamban egy nemes fiúcska. Nemes fiúcskát szülök… a fiamat…

Az anyósa mogyorószemeket rakott a tenyerébe, és kérte, hogy mondja utána:

– Mogyoró, mogyoró, mogyorócska, fiúval és lánnyal helyre áll jin és jang.

Sangguan Lü előre görnyedt, és ő is zokogni kezdett:

– Bódhiszattva légy vele, Égi Úr gyere ide mellé. Hamarosan nagy öröm éri a Sangguan családot! Laj-ti anyja feküdj csak, és hámozd a mogyorót, míg el nem jön az idő! A szamarunk mindjárt megellik. Az első csikója lesz, nem maradhatok.

– Menjen csak anyám – mondta Sangguan Lu tele érzelemmel. – Égi Úr vigyázz a Sangguan család fekete szamarára, elljen gond nélkül!

Sangguan Lü sóhajtott egyet, majd kitántorgott az ajtón.

Kiss Marcell fordítása

PEK50_NOBEL-MOYAN-_1011_11

(a kép forrása: http://art.ihned.cz/c1-57873630-profil-vitez-nobelovky-za-literaturu-mo-jen-je-pritelem-cinske-armady-i-magickeho-realismu)

Mo Jen (1955-)

Mo Jen 1955-ben született Kuan Moje (Guan Moye) néven, az írásai nagy részének helyszínéül szolgáló Santung tartományban található Kaomi járás parasztcsaládjába. A kulturális forradalom alatt, még tizenévesen, vidéken dolgozott, majd 1976-ban belépett a hadseregbe, és ott kezdett el írni. 1981-ben jelent meg első regénye, az Eső egy tavaszi éjszakán. 1986-ban irodalom szakon elvégezte a Felszabadító Néphadsereg Akadémiáját, és 1991-ben a Pekingi Tanítóképző Egyetemet.

Eközben, 1988-ban már megjelent első jelentősebb könyve, a Vöröscirok család, melynek egyes részeiből Csang Ji-mou (Zhang Yimou) 1987-ben debütáló művét és egyben a nyolcvanas évek egyik legfontosabb kínai filmjét, a Vörös cirokmező-t rendezte. Mo írásaiból Csang jó tíz évvel később, Boldog idők címen újabb, ezúttal könnyedebb filmet készített. Mo jelentősebb regényei az 1992-es Szeszföld (magyarul Kalmár Éva fordításában, 2013-ban jelent meg), az  1996-ban megjelent Telt keblek és széles csípő, és a 2003-as Fáraszt élet és halál. 2012-ben irodalmi Nobel-díjat kapott.

Itt és most a Telt keblek és széles csípő első néhány fejezetét közöljük. A Kaomi járásban játszódó nagyregény főszereplője Sangguan Lu az egyszerű, de elpusztíthatatlan kínai asszony, aki gyenge, hozzá méltatlan férfiak között éli végig Kína véres huszadik századát, és nyolc lányt meg egy fiút (a regény másik főszereplőjét) szül, nevel fel és veszít el közben. Történelem és szexualitás, Mo két állandó témája fonódik össze a nagy ívű és igen vaskos regényben.

A szerzőre – saját bevallása szerint – erősen hatottak a kinai próza nagy klasszikusai: a Vízparti történet, a Nyugati utazás és a Vörös szoba álma, de mikor írásművészetét elemezik, a modern kínai irodalom atyját, Lu Hszünt és a mágikus realizmus mesterét, Gabriel Garcia Marquezt szokták emlegetni, mint olyan alkotókat, akik felől az életmű megközelíthető. Talán a Telt keblek és széles csípő részletéből is kitűnik majd, hogy jogos-e az összevetés.

 

A fordítás forrása: Mo Yan, Mo Yan zi xuan ji, Sichuan Wenyi Chubanshe, 2012, 6-11.