Látta az igazgatón, hogy valami nincs egészen rendben: amikor felemelte a kezét, az feltűnően remegett. Nem rossz.

– Elmondom, mi fog veled történni, Kinga – mondta. – Foglalj helyet.

Amikor a lány leült, felfigyelt rá, hogy a közöttük álló asztal mennyire kicsi, főleg a sok papír alatt. Az igazgató maga is kicsi volt. Szánalmas ősz törpe.

– Szeretném… khm, szeretném megérteni, mi van veled. Néha csak bosszant a dolog, de most már igazán kíváncsi vagyok. Elhiszem, hogy a korodban az embernek vannak problémái a tekintéllyel, de… tizenkét évesen? Mondd el, mi a bajod, igazán.

Kinga körbenézett a szobában. Nem volt elég könyv a polcokon. Hogy lehet komolyan venni egy iskolaigazgatót, akinek nincsenek hatalmas, bőrkötésű könyvei?

– Csak beszél – mondta Kinga. – Beszél, beszél, megígéri, hogy elmondja, mi fog velem történni, aztán meg csak beszél. Ki vagyok csapva, vagy nem?

Az igazgató összetette a kezét.

– Javasolni fogom az iskolaváltást, igen. De ezt szeretném a szüleiddel megbeszélni. Ami azt illeti, szeretném, ha mind itt lennétek.

– Anyám nem tud menni – mondta Kinga.

Az igazgató rövid időre elhallgatott.

– Értem – mondta aztán. – Ma fel fogom hívni édesapádat, és megbeszéljük a továbbiakat.

– Oké.

A beszélgetés itt mintha el is illant volna, eddig ott imbolygott a bizonytalanság peremén, és most meglökték, bam, összetört, darabjai a szőnyegen.

A fickó nem tudott már mit mondani. Ennyi.

– Mehetek? – kérdezte Kinga.

Az igazgató megrázta a fejét.

– Nem, még mindig szeretném tudni, mi a baj. Miért beszélsz így a tanárokkal? Történt valami? Bántott valamelyikük?

Magas labda, gondolta Kinga. Most már mondhatna akármit, nem? Igen, diri. Papp tanár úr behívott a kémia szertárba, a térdére fektetett, és jóóól elfenekelt. Ezt akarta hallani, nem?

Megrázta a fejét.

– Igazából csak eggyel van bajom, úgy komolyabban – mondta. – Betti nénivel. Kibaszott hülye az a nő.

Kinga!

Ah. Szóval tud ő keményen is megszólalni. Egy pillanatra meg is fagyott a levegő.

– Ez az igazság – mondta. – Nem ért ahhoz, amit csinál. Elvár dolgokat. Olyanokat, amiknek semmi értelmük. Utálok ott lenni az óráján. Mindig arra gondolok, hogy beverem a hülye fejét a táblába.

– Nos, ezt nem szeretném tudni. A gondolataid rád tartoznak. Az számít, amit teszel, meg bírod ezt érteni? Amit teszel, hát… obszcén dolgokat mondasz. Hangosan. Az osztály előtt. Ezzel megszégyeníted a tanárnőt. Tudod, az mit jelent?

– Aha. Amit ő csinál az osztályával.

Az igazgató összeszorította a száját, ide-oda cikázott a szeme, majd megállapodott Kingán.

– Nézd. Akármit is érzel, nem helyes dolog így viselkedni. Meg kell értened. Betti néni már… régóta a szakmában van. Bevett szokásai vannak, hogyan tanít. Ha neked ez nem tetszik, meg kell próbálnod igazodni hozzá. Vagy ha nem is hozzá, hát… a jövőben, ahova kerülsz, fontold meg. Mi az iskola, mégis? Néhány év. Ki lehet bírni. Az emberek nem fognak szeretni, ha folyton lázadozol. Nem lesznek barátaid.

– Magának vannak barátai?

– Hát… vannak. Nekem vannak.

Kinga bólogatott.

– Rendben, tanárúr.

– Technikailag… nem tanítok. Nem vagyok tanár úr.

– Igazgató úr. Bácsi. Most akkor haza kell mennem? Vagy még üljek be a hetedik órára? Földrajz. Azt szeretem, igazán. Érdekel. Messze dolgok vannak benne. Karó is jó fej. Mármint, Karcsi bácsi.

Aztán elvigyorodott. Talán bájos mosolynak is beillene, nem tudta megmondani. Csak vigyorgott, hátha.

Az igazgatót ez látszólag összezavarta.

– Azt mondtam, tanítás után gyere. Van még egy órád?

– Úgy szeretnék elmenni rá.

Az igazgató sóhajtott.

– Gondolom, nem számít, mit mondok. Megejtem azt a telefont, te pedig menj el arra a földrajzórára. Hamarosan találkozunk.

Az ajtó felé mutatott.

Kinga köszönés nélkül távozott.

 

* * *

Rövid háromnegyed óra volt.

Négy füzetlapot telerajzolt országok alakjaival, mindegyiket kiszínezte az egyes országok zászlóinak színeivel. Jól elvolt a hátsó padban.

Amikor kicsöngettek, nem a kijárat felé indult, hanem a sportpálya felé, ahol kosarazni, focizni, mászókázni lehetett.

Kerülte a többieket, nekiindult az épület árnyékos oldala felé. Nekitámasztotta a hátát az iskola falának.

Itt el volt rejtve mindenki elől: a sportpályát elválasztotta egy sűrű növényfal, tuják és magasabb fák értek össze.

Az égre nézett.

A felhők lassan csúsztak.

Néhány lélegzetvétel után egy labda gurult be hozzá a bozótos alatt, megállt a lábánál.

Az ágak közül két srác verekedte be magát, majd megilletődve megálltak, amikor meglátták, hogy van itt valaki.

Kinga nem tudta nem észrevenni, hogy az egyikük nem is a szemébe néz, hanem a térde és a combja között jár a tekintete, fel-le.

– Bocsi, vissza tudod passzolni? – kérdezte a másik.

Kinga odarúgta.

Felvették, és mentek volna vissza. Kis hülyék. Nem az osztálytársai, alatta voltak eggyel. Felismerte őket, hangosan szoktak veszekedni a videojátékokról.

Hüvelykujját most beakasztotta rövidnadrágjába, majd bugyijába is. Jól táguló anyag.

– Hé, fiúk! – szólt utánuk.

Azok épp át akartak vergődni a növényfalon, amikor visszanéztek.

– Láttatok már ilyet?

Egészen a combja közepéig lehúzta, teljes három másodpercig úgy tartotta, közben kihúzta magát.

Mire a srácok felfogták, mi történik, Kinga elengedte, a rövidnadrág gumija visszapattant, most ismét takarásban volt minden, de ferdén, rendetlenül.

– Na húzzatok el! – mondta aztán.

A fiúk tétován egymásra néztek, majd vonakodva kiküzdötték magukat a fák mögé, vissza a játékba, vissza a sportba, az értelmetlen szaladgálás csatamezejére.

Kinga lehunyta a szemét, úgy érezte, kezd megfájdulni a feje.

Ideje volt hazamenni.

 

* * *

Anyja persze otthon volt, a szobájából a mama jött ki éppen.

– Azt hittem, már sose jössz – mondta azon a hülye, állandóan sírós hangján. – Egy kicsit hazamegyek a papához, lepihenek. Addig figyelj oda.

Kinga vállat vont, bevágta a hátizsákját a szobájába, majd kiment a hűtőhöz. Hallotta, hogy a mama elmegy.

Jól bekajált. Ez volt az egyetlen jó dolog, ami ezen a napon történhet.

Amikor végzett, elmosogatott. Lassan.

Aztán a csípőjére tette a kezét, nézelődött a konyhában. Figyelte a tárgyak helyét, próbálta memorizálni őket, megfigyelni az alakjukat, egymáshoz való térbeli viszonyukat.

Végül elindult anyja szobájához.

Most nem a tolószékben ült, hanem az ágyon feküdt.

Kinga tehát leülhetett mellé.

Előre-hátra gurult, az ágy irányába, majd attól el.

– Hát, anyám, azt hiszem, ma nagyon kiakasztottam mindenkit. Azt hiszem, ennyi volt, ennyi, ennyi.

Anyja nem mozdult. Persze, nem is tudott. Csak néha a fejét megrándította. Néha a szemét megmozdította.

Csak bámulta a plafont.

– De nem is baj, tudod? Itt minden olyan, mintha megállt volna az idő. Mintha semmi sem számítana már. El akarok menni. Akárhová.

Kinga ebben a pillanatban úgy érezte, tényleg így van. Néha megsejtette ezt az érzést, amikor olyan dolgokra vágyunk, amelyek talán nem is léteznek, azt hisszük, hogy ott várnak minket a távolban, de aztán lehet, hogy nem, nincs ott semmi, de nekünk mégis el kellene indulnunk oda. Erre gondolt, ezt érezte most.

Ráadásul erről eszébe is jutott még valami.

– És ezt hallgasd: azt mondták, felhívják apámat. Apámat. Hát sok sikert!

Közelebb gurult az ágyhoz, és belenézett a csontsovány arcba.

– Nagyon szar neked, anyám? – érdeklődött. – Remélem, hogy nem. Nem akarom azt hinni. Azt gondolni. Állandóan. Bele lehet csavarodni.

Még közelebb hajolt.

– Tudod, hogy vele is ez a baj. Ezért nem bír megmaradni ebben a házban. Azt hiszed, egyedül van ilyenkor? Ilyenkor tudod, mit szeretnék hinni igazán? Hogy szereted ezt itt, hogy nagyon-nagyon jól érzed magad, és jól kipihened magad, mielőtt minden rosszabb lesz. De csak nekünk.

Annyira előredőlt, hogy hirtelen megrándult alatta a kerekesszék, hátragördült, ő pedig térddel előre lezuhant.

– A francba!

Megkapaszkodott anyjában.

Majd odahúzódott, és lehajtotta a fejét a lassan, alig emelkedő-süllyedő mellkasra.

– Nagyon régen csináltuk ezt – mondta. – Nagyon-nagyon régen. Sokat beszélek, ugye? Nagyon sokat beszélek. Ígérem, abbahagyom.

 

* * *

 

A két fiú ott ült a focipálya szélén. A nap perzselte tarkójukat, miközben a madarak csiviteltek és a rovarok zizegtek körülöttük. A távolban fűnyíró berregett.

Senki más nem volt itt rajtuk kívül.

Nézték a focilabdát, résnyire nyitott szájjal, megbabonázva. Nézték a fesléseket a bőr felületén, a varratokat, az itt-ott még megmaradt fényességet.

– Ó, basszus – motyogta az egyik. – Ó, basszus.

A másik nem szólt semmit.