A visegrádi négyek csapata a második nap reggelén is találkozott, s mivel végre kisütött a nap, az udvaron gyűlt össze a társaság. A szemináriumot ezúttal Tóth Kinga vezette fel, s a téma a gyermekkori emlékek volt. Pontosabban talán úgy lehetne megfogalmazni, hogy arról beszéltünk, hogyan szivárgott be az előző rendszer – a szüleinken, a társadalmon, a mentalitáson vagy egyéb apró dolgokon keresztül – a mi életünkbe is.

Miként az előző napon abban maradtunk, hogy az írói ösztöndíjak kérdését még folytatjuk, ezzel is kezdődött a beszélgetés. A résztvevők megosztották egymás közt a fontos információkat, sok szó esett a Solitude-ösztöndíjról, de a nemzetközi jelenlét kapcsán hallhattunk a pozsonyi vagy a belgrádi irodalmi találkozóról is. Ezek a külföldi tartózkodások és rendezvények mindenki számára inspirálók voltak, ahogyan abban is egyetértettek, hogy ha még alacsony költségvetéssel működnek is, alapvetően az emberek és a találkozások a fontosak.

visegrádi_2_1

Ezután a praktikus bevezető után áttértünk az alkalom voltaképpeni tárgyára, vagyis a gyerekkori és a megalkotott emlékek, az előző rendszer és a rendszerváltás témájára. Kinga egy Philip Larkin verssel vezette fel a problémát, amely szintén arról szól, hogyan adják át egymásnak a generációk a különböző problémákat. Kinga ezek közül különösen a kollektív paranoiát emelte ki. Az általános iskolai testnevelés órákat hozta példának, amikor mintha háborúra akartak volna minket felkészíteni az előző rendszerből megmaradt gyakorlatokkal. Ezzel arra akart rámutatni, hogy hiába került ki Kádár képe az osztálytermekből, a rendszer, az emberek ugyanazok maradtak. Érdekes volt, hogy Jan (Lengyelország) erre azt válaszolta, hogy ő sosem gondolkozott ezen, fel kell készülni a háborúra, ez alapvető, hisz „bármikor visszajöhetnek az oroszok – vagy a németek”. Bartosz (Lo.) sem érzékelte így, ő alapvetően jó dolognak tartja, hogy ők is megtanulták az újraélesztést, illetve hogy mit kell tenni atomtámadás esetén. Kinga ekkor pontosított, hogy alapvetően arra gondolt, hogy megtanuljuk a félelmet. (Nekem pedig kezdettől fogva az a mondat járt a fejemben, hogy „A falnak is füle van.”)

S ezzel valóban átterelődött a szó a megtanult, átvett társadalmi mintákra, viselkedésmódokra, beállítottságra. Anna felvetette, hogy ő úgy érzi, az attitűd nem változik olyan gyorsan, például még ma is hiányzik a mobilitás és a nyitottság a magyar fiatalokból. Emellett hasonló példaként említette, hogy még ma is az állam támogatására vár mindenki, még mindig nem az önállóság a meghatározó. Kinga pedig feltette a nagy kérdést: vajon alkalmazkodtunk a megváltozott helyzethez?

visegrádi_2_2

A megörökölt félelmek kapcsán felmerült a „border fear” is, vagyis a határoktól, a rajtuk történő átkeléstől való félelem, hiszen nem volt olyan régen, amikor nem volt ilyen könnyű és problémamentes az utazás más országokba. Innen gyors asszociáció révén máris a lifttől és a mozgólépcsőtől való félelem lett a téma, s utóbbival kapcsolatban az is kiderült, hogy tán nem is oly alaptalan, hiszen megtörtént Oroszországban, hogy a mozgólépcső tényleg „embereket evett”, tudtuk meg Egortól (Szlovákia). Kinga a téma lezárásaként megkért mindenkit, hogy írjon pár sort arról, hogy a rendszerváltás előtti időről milyen kép él benne, milyen benyomásai vannak róla, hogy ezeket megoszthassuk majd egymással, és ily módon legyen kollektív emlékezetünk.

visegrádi_2_3

Ezt a közös emlékezetet már ekkor elkezdtük megteremteni, hiszen búcsúzóul egy Jelena által kitalált körjátékot játszottunk, melyben az volt a feladatunk, hogy mondtunk egy szót, s a mellettünk ülőnek kellett elmondania, arról mi jut eszébe. S ez valóban nagyon érdekes dolgokhoz, történetekhez vezetett el minket, szóba került a Kisvakond, a Rubik kocka (bizonyára zseni, aki képes kirakni…), a panelházak (az a telefon előtti korszak, mikor még felkiabáltunk anyukánknak, hogy le tudna-e dobni valamit, vagy hogy maradhatunk-e még egy kicsit…), Kojak nyalóka, de Sztálin temetése is. Az egyik kedvenc mondatomat talán akkor is Kinga mondta, aki a cigány szóra válaszolt (amelyről Egor megjegyezte, hogy angolul inkább életmódra, mint etnikumra vonatkozik): „We were we. Együtt.” S végül Jelena gyerekkori kedvenc játékával búcsúztunk: Moszkvics kisautója volt, amelybe bele is lehetett ülni, lehetett vezetni – szabadságot adott.

Mindenki felsóhajtott: „Minden gyerek álma!”

Children of the Transition, JAK -tábor, Balatonszemes, 2014. augusztus 28.