„s mi (akik mindig távol legeltünk egymástól) megmásíthatatlanul tudnánk
úr ír
s a házak építését nem lehet a tetővel kezdeni”
(Kassák Lajos: 9)

úgy vagyok veled újabban, mint a tengerrel,
amikor először láttam. nekifutottam és ököllel ütöttem,
nem értette. így akartam megmondani, hogy
nálam nagyobb. szociális megértésre építettük
a házat, félúton egymás között. mindenre van szavunk,
csak egymásra nem, pedig egyszerre lépünk.
ülök a kádban, és a vízbe dobálom
a könyveket, amelyek végül mégse tetszettek.
mikor a hajam öblítem, a szakadásig ázott papírok
a hajamba épülnek. mikor kilépek, nézed és nevetsz.
szárítás közben kihullanak, a galacsinok összegyűlnek
a kanapén a mélyedésben, amit okoztam. golyóvá gyűröm
és zsebre teszem. a rossz könyvnek is legyen haszna.
magasra kötöm a kontyom, mert közel akarok férkőzni hozzád.