Malory tiszteletes épp csendesen feküdt a kangon*, mikor vörös fénysugarat vett észre Szűz Mária rózsaszín mellein, és a kezében tartott pufók arcú, csupasz kisdeden. A tavaly nyári esők sárga nyomot hagytak az olajfestményen, üres tekintetet kölcsönözve Máriának és gyermekének. Az ablakon betűző fényben finom fuvallat ringatta az ezüst fonalán lógó, hosszú lábú pókot.

– A reggeli pók boldogságot hoz, az esti pók vagyont – mondta egyszer a szépséges, tejfehér bőrű nő, amikor megpillantottak együtt egy hasonló jószágot. – Vajon milyen boldogságot hozhat nekem ez a pók? – morfondírozott Malory, és az elméjébe hirtelen bevillantak az asszony istennői keblei, és formás feneke. Szekérzörgést hallott kintről, a távoli mocsár vörös koronás darvainak rikítását, és a tejet adó kecske dühös mekegését. Fecskék kopogtattak az ablakra ragasztott papíron, míg a jó szerencsét hozó szarkák a nyárfán csiviteltek. Boldog, szerencsés napnak tűnt a mai. Aztán hirtelen, a vakító fénysugárban megjelent előtte a szépséges, valószínűtlenül hatalmas hasat cipelő nő. Ajkai idegesen remegtek, mintha mondani szeretett volna valamit. Tizenegy hónapja volt már terhes. Ma fog szülni. Malory tiszteletes egy pillanat alatt megértette a pók és a szarka jelentőségét, és feltápászkodott a kangról.

Magához vett egy fekete agyagedényt, és amint kilépett a templom mögött található széles utcára, megpillantotta Sangguan Lü-t, a kovács, Sangguan Fu-lu feleségét, aki hajlott háttal seperte az utcát a műhelyük előtt. A tiszteletes szíve nagyot dobbant, ajkai megremegtek.

– Istenem, mindenható Istenem – motyogta. Merev ujjal keresztet vetett, majd félrehúzódott, és némán figyelte a magas, megtermett asszonyt, ahogy eltökélten seperte a harmatcseppek áztatta port a lapátjába, miközben időnként arrébb dobott egy-egy nagyobb darab szemetet. Ügyetlen mozdulatokkal, de fékezhetetlen erővel sepert, kölesszárakból kötött seprűje játékszernek tűnt a kezében. Az öregasszony csak akkor egyenesedett fel időnként, mikor megtelt lapátja tartalmát az utca szélére hajította.

Sangguan Lü éppen elérte az utca végét, mikor hangzavart hallott maga mögött, és megfordult, hogy lássa, mi történik. A városkát irányító földbirtokos család otthonának, a Szerencsés Udvarháznak fekete kapuján egy csapat nő özönlött kifelé. Rongyokba öltöztek, az arcukat összekormozták. Ezek a nők általában drága selyem és szaténruhákban parádéztak, pirosító és rúzs nélkül sohasem lehetett őket látni, miért öltöztek hát most koldusnak?

Közben a kocsis, Öreg Cinke is megjelent új, zöld ponyvás és gumikerekes kocsiján. A kocsi még meg sem állt, de a nők már kapaszkodtak felfelé. Öreg Cinke közben leugrott a bakról, az egyik, még harmattól nedves kőoroszlánra ült, és csöndesen pipára gyújtott. Szima Ting, a Szerencsés Udvarház intézője fiatalos, gyors, hosszú léptekkel ugyancsak kijött a kapun, kezében vadászpuska. A kocsis zavartan pattant fel a kőoroszlánról, ahogy az intéző kikapta a kezéből a pipát, hangosan pöfékelt párat, majd a rózsaszín, kora reggeli égre nézett, és egy hatalmasat ásított:

– Induljatok! A Fekete víz folyó hídjánál várjatok majd meg. Hamarosan ott leszek én is!

Öreg Cinke, egyik kezében a kantárral, a másikban ostorral, megfordította a kocsit, miközben a háta mögött ülő nők kiáltoztak és fecserésztek. Az ostorsuhintásra ügetni kezdtek a lovak, a nyakukon csilingeltek a csengők, és ahogy a kocsi felverte az földutat, szürke porfelhőket hagyott maga után.

Szima Ting vizelt egyet az út közepén, a már messzire távolodott kocsi felé kiáltott, majd puskával a kézben felkapaszkodott az őrtoronyba. Az őrtornyot, ezt a tíz méter magas építményt, kilencvenkilenc vastag farönkből tákolták össze, a tetején vörös zászló lógott ernyedten a nedves reggeli levegőben. Sangguan Lü nézte, ahogy a férfi északnyugat felé kémlelt. Hosszú nyakával és hegyes szájával leginkább egy vizet nyeldeklő libára hasonlított.

Selymes köd borította be az eget, és nyelte el Szima Tinget, de egy idő után ki is köpte, így a napfelkelte vérvörös sugarai megfesthették a férfi arcát. Mintha ragadós lekvárral kenték volna be, gondolta Sangguan Lü, ahogy Szima Ting kakastaréj vörös feje fölé emelte vadászpuskáját. Sangguan Lü tompa, fémes kattanást hallott. A ravasz kattant a gyúszegen, miközben Szima Ting a puskatust a vállán pihentette, és ünnepélyesen várt. Sangguan Lü is várt, a nehéz szemeteslapáttól már zsibbadt a keze, a nyakába pedig fájdalom nyilallt a sok hajolgatástól. Szima Ting leengedte a fegyverét, és kifakadt, mint egy duzzogó kisfiú. Te rohadék, miért nem lősz? Átkozta a puskát, majd megint felemelte, és meghúzta a ravaszt. Éles dörrenés hallatszott, majd lángok törtek elő a fegyverből, melyek egyszerre homályosították el a Napot, és világították meg Szima Ting vörös arcát. A lövés hangja megtörte a városka fölötti csendet, és a napfény vibráló színei töltötték be az eget, mintha az egyik felhő széléről egy tündér ragyogó virágszirmokat öntött volna az alant elhúzódó földekre.

Sangguan Lü-t izgalom fogta el. Egy kovács egyszerű felesége volt, de jobban bánt a kalapáccsal és az üllővel, mint a férje. Ha csak megpillantotta a vasat és a tüzet, felforrt a vére. Az izmai megfeszültek, mint a szorosra kötött lókorbács. Egymásnak verődő fekete és vöröslő acél, a szálló szikrák, az izzadság áztatta ing, a ringó mellek közén folyó sós izzadságpatakok, az ég és föld közötti űrt megtöltő acél és a vér harapós illata. Látta, hogy Szima Ting a hátára esik, és érezte, ahogy a nedves reggeli levegő beitta a puskapor szagát.

Szima Ting végül körözni kezdett az emelvényen, és csak hirdette és hirdette a figyelmeztetést Északkelet Kaomi városának:

– Városunk öregei, városunk összes lakói, a japán ördögök már közelednek!

 

*Kang – Téglából és döngölt földből készült, alvásra szolgáló, fűthető emelvény az észak-kínai házakban.

Kiss Marcell fordítása

PEK50_NOBEL-MOYAN-_1011_11

(a kép forrása: http://art.ihned.cz/c1-57873630-profil-vitez-nobelovky-za-literaturu-mo-jen-je-pritelem-cinske-armady-i-magickeho-realismu)

Mo Jen (1955-)

 

Mo Jen 1955-ben született Kuan Moje (Guan Moye) néven, az írásai nagy részének helyszínül szolgáló Santung tartomány Kaomi járás parasztcsaládjába. A kulturális forradalom alatt, még tizenévesen, vidéken dolgozott, majd 1976-ban belépett a hadseregbe, és ott kezdett el írni. 1981-ben jelent meg első regénye, az Eső egy tavaszi éjszakán. 1986-ban irodalom szakon elvégezte a Felszabadító Néphadsereg Akadémiáját, és 1991-ben a Pekingi Tanítóképző Egyetemet.

Eközben, 1988-ban már megjelent első jelentősebb könyve, a Vöröscirok család, melynek egyes részeiből Csang Ji-mou (Zhang Yimou) 1987-ben debütálását és egyben a nyolcvanas évek egyik legfontosabb kínai filmjét, a Vörös cirokmező-t rendezte. Mo írásaiból Csang jó tíz évvel később, Boldog idők címen még egy, ezúttal könnyedebb filmet készített. Mo jelentősebb regényei az 1992-es Szeszföld (magyarul Kalmár Éva fordításában, 2013-ban jelent meg), az  1996-ban megjelent Telt keblek és széles csípő, és a 2003-as Fáraszt élet és halál. 2012-ben irodalmi Nobel-díjat kapott.

Itt és most a Telt keblek és széles csípő első néhány fejezetét közöljük. A Kaomi járásban játszódó nagyregény főszereplője Sangguan Lu, az egyszerű, de elpusztíthatatlan kínai asszony, aki gyenge, és hozzá méltatlan férfiak között éli végig Kína véres huszadik századát, és nyolc lányt meg egy fiút (a regény másik főszereplőjét) szül, nevel fel és veszít el közben. Történelem és szexualitás, Mo két állandó témája fonódik össze a nagyívű és igen vaskos regényben.

Mo-ra – saját bevallása szerint – erősen hatottak a kínai próza nagy klasszikusai: a Vízparti történet, a Nyugati utazás és a Vörös szoba álma, de mikor írásművészetét elemezik, a kínai modern irodalom atyját, Lu Hszün-t és a mágikus realizmus mesterét, Gabriel Garcia Marquez-t szokták emlegetni, mint olyan alkotókat, akik felől az életmű megközelíthető. Talán a Telt keblek és széles csípő részletéből is kitűnik majd, hogy jogos-e az összevetés.

 

A fordítás forrása: Mo Yan, Mo Yan zi xuan ji, Sichuan Wenyi Chubanshe, 2012, 6-11.