Fehér Renátó első kötetére már hosszabb ideje várt a közönség, hiszen a Garázsmenet megjelenésére csak idén került sor, benne harmincnyolc verssel. Ez a mennyiség ennyi év várakozás és felkészülés után talán szerény vállalkozásnak tűnhet, a kötet versei azonban nem csak erősek annyira, hogy az említett mennyiségben megállják a helyüket, de még ennél többet is nyújtanak.

1161402_5Fehér Renátó 1989-ben született. Ezt a tényt Mohácsi Balázs is megemlíti a Jelenkor weboldalán megjelent kritikájában (Egy generáció nevében), továbbá megjegyzi, hogy a Garázsmenet „akkor vállalja, hogy egy generáció nevében beszéljen, amikor úgy tűnik, senki nem kíváncsi ennek a nemzedéknek a véleményére”. Jómagam szerény, ’92-es születési évemmel mindehhez annyit fűznék hozzá, hogy e – Fehérénél csak kicsivel későbbi, a rendszerváltáson egyértelműen túli – generáció tagjaként a Random-ország, az Üvegfalú lift, és a Láthatatlanok című versekre már-már afféle slágerként tekintek. Ezeket jóval a kötet megjelenése előtt lehetett ismerni, kellően figyelemfelkeltőek, egyenesek, illetve bölcsen képeznek hidat magán- és közélet között. Annak az irodalmi vonulatnak egy újabb oldalága ez, amelynek hagyományait 2012-ben az Édes hazám antológia igyekezett összegyűjteni. Az említett három szöveg számomra elkerülhetetlen alapmű. Alap egyrészt Fehér verseinek – némileg talán elhamarkodott – megítélésekor, amikor is e versek alapján már most megkockáztatom, hogy Fehér Renátó generációjának egyik legfontosabb szerzője. Másrészt alap akkor is, amikor konkrétan az idei könyvhétre megjelent Garázsmenetet vizsgálom.

Az említett három vers mindegyike a kötet második felében helyezkedik el, noha az nincs egyértelműen részekre osztva. Mégis kiérezhető némi személyes, ezzel együtt kötetszerkezetileg is működőképes, építkező jellegű kronológia a versek sorrendjéből, ez alapján viszont három egységre bontanám. Jobb szó híján családversek típusának nevezhető első rész kezdése igen erős, a Határsáv egy jól megválasztott nyitóvers: “…vagyok az első, aki belekérdez a megszakíthatatlannak hitt történetekbe”, írja a költő, és valóban, kötete felépítésével is pontosan ezt érzékelteti. A Garázsmenet hömpölygése a kötet egy-egy pontján mintha jelentőségteljesen lecsitulna, hogy aztán nem tolakodóan, de témát válthasson. A családversek ilyenféle stop táblája itt a Szigorú című vers. Egyrészt erről a versről nem tud nem eszembe jutni Kemény István Kishite, némileg fiatalabb tétekkel megjátszva, másrészt innentől valamivel önreflektívebb versek következnek.

Ennek a második blokknak a darabjai többnyire – egyértelműen, vagy kevésbé egyértelműen – szerelmes versek; mindenesetre jellemző bennük a megszólítás, ami pedig alkalmat ad az önreflexióra. Ilyen szöveg a Csak szilveszter, vagy a “Fehér babáim, Fehér babák”, ami talán a rövid gyűjtemény legszomorúbb verse, karöltve a két oldallal később olvasható Fugával. Ugyanakkor ebben a blokkban található meg a legkellemesebben – bár a maga keserédességével – csengő dalszerű formajáték is, a Pest Erzsébet. Én leginkább ebben a szövegben érzem – a kötet szerkesztésében amúgy segítséget nyújtó – Szálinger Balázs hatását. A blokk utolsó darabjaként olvasható szöveg a Férfinak szegődni, amelyben a többes szám használata már finoman érezteti a közelgő, egyértelműbben közéleti – de ebben a funkciójában még mindig nem tolakodó – verseket.

És ezután indul a harmadik szakasz, a már korábban említett három vers, több rétegnek és jelenségnek megfelelni vágyva, és ennek a megfelelni vágyásnak a lehetetlenségét magyarázva, vagy épp különösebb magyarázás nélkül kifejezve, például a Leggyakrabban tárcsázott szám című versben, amelyben Fehér egy telefonfülkében reggeltől estig álldogáló “öreg” gondolataival játszik el. A szereplők és a megszólítottak száma nő, s ezekből szép lassan kirajzolódik egy „társadalom” makettje. A rokonoktól kezdve a barátokon és a szerelmeken keresztül jutunk el a Random-országig, ami igazából egy egyre nagyobb rétű társadalmi felsorolás, és ennek a harmadik blokknak a központi verse. És hogy ebben a harmadik blokkban mi jelenti a megtorpanást? Valamiféle, enyhén szabadkozva bevállalt konzervativizmus, amely nem a zárkózottság, hanem inkább valamiféle örök részvét jelképe a kötetzáró Ká-európai ismerősben:

“Mert bennem bujkál félelem és lakik bátorság./Ezek pedig régimódi dolgok.”

Hát, valahogy így állunk 2014-ben a közéleti versekkel. Szerintem az a finoman, mégis szigorúan önkritikus – ámde nem önironikus – hang, amit Fehér Renátó megüt, arányaiban telitalálat. Ezen felül a könyv tipográfiája is kitűnő, Lőrincz Gergely, a kötet tervezője, kívül-belül remek munkát végzett. A szürke borítófotón harsogó piros G betű, a csak részben aláhúzott címek, a dőlt betűvel szedett idézetek mind szépen illusztrálják ennek a roppant erős hangnak az első nagylélegzetű megszólalását.

Fehér Renátó, Garázsmenet, Magvető, Budapest, 2014