Brit hatalomátvétel – Sziget 6. nap

A szombati napra dugulásig megtelt Szigeten Nagy-Britannia szolgáltatta a headlinereket – sok örömet okozott nekünk a Bombay Bicycle Club és a Crystal Fighters, egy fokkal kevesebbet a The Prodigy. Megnéztük a Subscribe-ot és a Kiscsillagot is. A külföldi fesztiválozók még mindig barátságosak, a sör még mindig drága, jó koncertből pedig jutott bőven az utolsó előtti napon.

sziget_24

Bombay Bicycle Club
A hamisíthatlan hipster, Jack Steadman zenekara délután négykor nyitotta a nagyszínpadot körülbelül kétszer annyi ember előtt, mint gondoltam volna. Nem lepődtem meg azon, hogy kevés magyar szót hallottam magam körül – ezt a zenekart a külföldi fesztiválozóknak hozták el. Az elmocsarasodott gumilapokon ácsorgó tömeg finoman lengedezett az egész koncerten; nagy ugrálás a zene jellegéből adódóan nem volt, de kiindulva a rengeteg visszafogottan táncikáló, kezüket végig mosolyogva az égbe tartó lányok arckifejezéseiből, a közönség nagyon élvezte a bulit. A nyitó Overdone után a koncert első negyedében hangzott el a Shuffle, majd folyamatosan csorgadoztak az olyan klasszikusok, mint a How Can You Swallow So Much Sleep és az Always Like This. Mindhárom albumot elővették – mind a gitárra hangszerelt, mind az elektronikusabb dalok gyönyörűen szóltak. Az egyetlen dal, ami nem váltott ki akkora hatást élőben, mint stúdiófelvételen, az új lemezről a Luna.
Steadman végig mosolygósan, a zenekara pedig nagy beleéléssel nyomta végig első magyarországi bulijukat. A koncert minőségéből és a közönség nagyságából kiindulva simán megérdemeltek volna egy későbbi időpontot is.

sziget_12

Subscribe
A Bombay Bicycle Club után a nagyszínpados Punnany Massif helyett sokkal jobb programnak bizonyult az Petőfi Rádió–VOLT színpadon a Subscribe bulija. a Punnanyéhoz képest a Subi közönsége igencsak csekély volt, de ez egy igazságtalan világ. A bandát ez viszont egyáltalán nem zavarta, úgy büntettek, mintha egy stadionnak játszottak volna.
Az idén tizenöt éves bandát nem koptatják az évek, a koncertjük pedig legalább annyira ütős volt, mint a remekül sikerült új lemez is. Bár az énekes Csongor Bálinton kívül már a rasztáitól is megszabadult a zenekar, attól a vehemenciától és állatkodástól, ami már a kezdetek óta jellemzi őket viszont nem. Bálint össze-vissza ugrált, többször bodysurfölt, magát fojtogatta a mikrofonkábelével, stabilan hozta tehát azt, amit egy ilyen zenekar frontemberének kell. Nem tudom, hogyan csinálja a Subscribe, de kiemelkedik az „üvöltős” bandák rendkívül unalmas és fogyaszthatatlan sorából. Zenéjük nem egy ritmikai maszturbáció (mint sok hasonló banda esetében), de pont eléggé agresszív és dallamos. Élőben pedig akkora ütést visz be, hogy nem bírja ki az ember bólogatás nélkül, még a hátsó sorokban sem.

sziget_14

The Prodigy
„Make some fucking noise! Let mer hear ya!” – ezt mondd el percenként ötször, rakj alá olyan zenét, ami valahol a rock and roll és a techno keveredéséből jött létre, és több ezer ember fog rád a Sziget nagyszínpadán tombolni. Ennyiben elmondható a The Prodigy formulája. Kissé egysíkúan ugyan, de akkora energiával megy végig egy ilyen koncert, hogy körülbelül levegőt sincs időd venni. Aki szeret másfél óráig eszeveszetten veretni és ugrálni, annak nincs ennél jobb. Aki meg egy kicsit több dallamra és kevesebb monotóniára vágyik, átmegy Kiscsillag-koncertre.

sziget_15

Kiscsillag
Nem kell Lovasi-rajongónak lenni ahhoz, hogy élvezzen valaki egy Kiscsillag-bulit. Körülöttem a fanatikus rajongók 18-tól 30 éves korig szinte kivétel nélkül fújják, ordítják a dalszövegeket, én csak a rádiókban játszottakat ismerem valamennyire, de így is megfog a produkció. A leszarom-attitűd, a költői szövegek, a változatos dalok és a hangosan zúzó gitárok együttese egy szuper koncertet jelent. Ehhez társulnak a jól megszokott Lovasi-féle átkötő szövegek, amiken nehéz nem mosolyogni. A kedvencem: „A Lecsó már régóta meg akarja tanulni ezt a gitárriffet, de soha nem tudta lejátszani, inkább most is elfordulok tőle, nehogy lelesse, mit fogok le.”

sziget_9

Crystal Fighters
A brit banda mámorzáport zúdított az A38 sátorra. Mindent kizáró, refréneket üvöltő, táncoló csajok százai, egymás kezét szorító szerelmespárok töltötték meg a helyszínt. A bal oldalon állva szomorúan konstatáltam, hogy egy kása az egész hangzás, ezért muszáj volt bemenni középre az izzadságfelhők és a rosszindulat mezejére, de ezekből csak az előbbit tapasztaltam. A Szigeten ugyanis a külföldi fesztiválozó, ha lefejel, nem kezd el menjmárarrébbköcsögözni, hanem százszor bocsánatot kér és megbizonyosodik arról, hogy jól vagy. Ennek és a zenekar által kovácsolt hangulatnak köszönhetően az izzadtságfelhő is elfogadható. Az indiánoknak öltözött banda legalább másfél óráig, lankadatlan energiákkal táncoltatott. A néha kevésbé hétköznapi, néha Britney Spears-egyszerűségű dallamokat megzabálta a közönség.

sziget_23

Öröm volt úgy járni egy fesztiválon, hogy a 11-éjfél utáni sávban már nem csak tuctuc volt a kínálat, a Budapest Park Tribute színpadon például hajnali egytől háromig nyomta a tökös feldolgozásokat az AB/CD, így biztosítva, hogy kijusson gitárzenéből kora délutántól egészen a sátorba dőlés pillanatáig.

[portfolio_slideshow id=18424]

Fotók: Kiss Ákos