33

Feldafing tóparti éttermében Harryn és Agnesen kívül tizenegy hölgy és tizenegy úr ült. Az urak úgy néztek ki, mint Harry, holott valamennyien kínosan ügyeltek arra, hogy máshogy nézzenek ki.

A hölgyek tökéletesen ápoltak voltak, ezért vadonatújnak tűntek, finoman mozogtak, és butaságokat beszéltek. Ha valamelyiküknek ki kellett mennie, láthatóan lehangolódott, a gavallérja viszont fellélegzett, és gyorsan túrni kezdte az orrát.

Az étlap hosszú és nagy volt, de Agnes mégsem bírta kisilabizálni, bár az ételeknek nem francia, hanem német, ám rendkívül előkelő nevük volt.

„Királynőlevest?” – hallotta a pincér hangját, és a gyomra korogni kezdett. A pincér is hallotta ezt, és mély megvetéssel szemlélte Agnes olcsó kalapját, mivel sértette a gyomorkorgás, ugyanis jellemtelen volt.

Harry két bécsi szeletet rendelt uborkasalátával. Arról, hogy bécsi, Agnesnek Eugen jutott az eszébe – hét óra volt, és Agnes arra gondolt, hogy az az osztrák már aligha áll a Schleißheimerstraße sarkán. Az az osztrák talán éppen most szólít meg egy másik müncheni lányt, aztán elsétál vele az Oberwiesenfeldre, és leülnek egy szilfa alá. És Agnes örült az uborkasalátának, ugyanis minden salátát szeretett, és magában megjegyezte: „A férfiak már csak ilyenek!”

1927 júniusa óta nem evett uborkasalátát. Egy medikus hívta meg akkor a Kínai Toronyba, és utána átsétált vele az Englischer Gartenen. Ez a medikus szívesen tartott kiselőadásokat, és Agnesnak kifejtette, hogy egy uborkasaláta megemésztése is csak egy organikus funkciót jelent a sok közül, csakúgy, mint leülni egy szilfa alá. És ezután egy szerencsétlen zseniről mesélt, aki felfedezte az anyai és szajhatermészet közötti különbséget. De már nem sokkal a felfedezés után sem bírta hirtelen felismerni a különbséget ez a szerencsétlen zseni, úgyhogy főbe lőtte magát, valószínűleg azért, mert így akart kibékülni az Asszonnyal mint olyannal. És aztán még azt is mondta a medikus, hogy még nem tudja eldönteni, hogy Agnes inkább anyai vagy szajhatermészet-e.

34

A bécsi szelet csodálatos volt, de Harry otthagyta az övét, mert túl zsírosnak találta, úgyhogy rendelt egy orosz tojássalátát, majd így szólt: „Proszit!”

A bor is csodálatos volt, és Harry hirtelen megkérdezte: „Hogy tetszem én magának?”

„Csodálatos” – mosolygott Agnes, és félrenyelt, de nem azért, mert mégis csak túlzásba esett, hanem mert az ételt valódi éhséggel fogyasztotta el. Annyira ízlett neki, hogy a tóparti étterem igazgatója bizalmatlanul kezdte méregetni, mintha attól tartana, hogy képes és megfúj egy kanalat.

Ugyanis az igazán előkelő emberek köztudottan úgy esznek, mintha nem is volna szükségük az ételre, mintha ők már túlnőttek volna az anyagon. Mintha teljesen átszellemültek volna, pedig csak jóllakottak.

„Tudja” – mondta hirtelen Harry – „van valami, amit egyszerűen nem értek: hogy lehet az, hogy ilyen szerencsém van a nőknél? Ugyanis nagyon nagy szerencsém van. El sem tudja képzelni, mennyi nőt megkaphatok! Minden nőt megkaphatok, de nincs ez így rendjén.”

Álmodozva pillantott a Benediktenwandra, és közben arra gondolt: „Hogy fogom ezt itt hanyatt dönteni? A legjobb lesz, ha megvárom, amíg besötétedik, aztán visszafelé bekanyarodok egy mellékutcába. Starnberg után jó lesz, és ha ellenkezik, akkor repül a kocsiból.”

„Nincs ez így rendjén” – folytatta fennhangon. „A nők azt mondják, hogy hipnotizálom őket. De vajon rátalálok a szerelemre? Vajon megtalálom egyáltalán a szerelmemet? Vajon van egyáltalán igaz szerelem? Tudja, hogy mit értek szerelem alatt?”

Erre még jobban elkomorult a tekintete, mert hirtelen böfögnie kellett. Összeszorította az ajkait, és egészen boldogtalannak tűnt, mire Agnes azt gondolta: „Ilyen csodálatos autója van, és nem boldog. Mit szólna akkor, ha gyalog kéne járnia?”

Fordította: Balogh Virág Katalin

522px-Ödön_von_Horváth

Ödön von Horváth, Sechsunddreißig Stunden, 33-34. fejezet. Az előző két rész itt olvasható.

Folytatás hamarosan!

Az eredeti szöveg forrása