Erdős Virág verseiből zenésített meg egy lemezre valót Kollár Klemencz László, a Kistehén frontembere. Ahogy együttműködésük már-már réginek számít, úgy különösebb újdonságot a Legesleges sem hoz, azonban Kollár zenei világán belül visszanyúl már régóta hallott megoldásokhoz. Emellett pedig nagyon szerethető.

Z21446

Beszéljünk egy kicsit a magyar megzenésített versek helyzetéről. E kísérlettel egyszerre könnyű és nehéz fába vágjuk a fejszénket: azért könnyű, mert elég visszamennünk a hatvanas évek végére, hogy ott találjuk a fiatalon tevékenykedő Kalákát és Sebő Ferencet mint a műfaj megkerülhetetlen alapjait. És azért nehéz, mert ezen kívül az ennek – jobb szó híján – kortárs változataként működő Bereményi Géza–Cseh Tamás párost leszámítva nem sok minden történt a műfajban. Az idén pont tíz éve – egyébként éppen Gryllusék segítségével – útjára indított Hangzó Helikon-sorozat sem mutatott túl sok változatosságot abban, ahogy mai zeneszerzők, előadók rég halott szerzők vagy akár kortársaik verseihez hozzáállnak. A dicső múlt meg a jelen zenei világa találkozik, lehetne közhelyesen állítani, a baj csak az, hogy a jelen zenei világa a legtöbb esetben egyszálgitáros vagy népzenével megbolondított busongást jelent, aminek van egy már több mint negyven éves hagyománya itthon. (A sorozatban határozott kivételt eddig csupán Ferenczi György [Petőfi, Gérecz Attila] és Both Miklós [Radnóti], kevésbé határozottat Heidl György [A Lackfi–Lovasi-lemez szerzője] zenei megoldásai jelentettek.) Arról nem is beszélve, hogy a Hangzó Helikon anyagainak többsége élőben jó, ha lemegy évente kétszer külön programként (különös tekintettel a Lovasi–Lackfi-lemez miatt alakult Véletlen zenekarra). A Hangzó Helikon leginkább úgy bánik a megzenésített vers fogalmával, mint az a gazda az érett gyümölccsel, aki csak lekvárt mer főzni, és évekre eltenni befőttesüvegbe, mert a pálinka, az már túl durva lenne neki.

Aztán 2011-ben jött a Rájátszás, és megkísérelte az egész műfajt jelen időbe helyezni. Bár itt is az akusztikus hangzás a releváns, mégis esetlegesebb, könnyedebb, kevésbé kimódolt megoldásokat mutat, mint a negyvenéves hagyomány felvállalt követőinek többsége. Ezen kívül eleve élő műsorszámként indult, és jelentős részben az is maradt, a lemezek itt többségében a szükséges dokumentációt jelentik, és csak a töredékét adják át annak, amitől az egész élőben különösen jól működik. Talán legfontosabb érdeme pedig az, hogy összeterelte az addig csak csendben, már-már túl szerényen közösködő zenészeket és szerzőket, ez pedig eddig három szerzőpáros esetében tette egyértelművé, hogy önálló produkcióként is működnek: a Háy–Beck, a Szálinger–Szűcs, és az Erdős–Kollár duókról van szó. Közülük jelenleg a legutóbbi a legsikeresebb, valószínűleg ez a tény is hozzátett ahhoz, hogy a közös munka eredményeként megjelenő Legesleges viszonylag rövid idő alatt készült el. Ugyanakkor egyáltalán nem lett rossz, sőt.

erdskollar

Tartozom egy vallomással: Erdős Virág verseit mint verseket nem igazán tudom szeretni. Erdős versei elindulnak a leggyermekibb módon, és fokozódással eljutnak nagyon komoly, fontosnak tartott dolgokig, amelyeknek a megfogalmazási módja sokszor kifejezetten szájbarágós. Számomra ez egyrészt túl valóságos és hétköznapian bosszantó ahhoz, hogy iróniával tudjam felfogni, másrészt nyelvileg túl kiszámítható és sablonos ahhoz, hogy komolyan tudjam venni. Kollár zene- és dallamvilága minden esetben ez utóbbihoz adja meg a többletet. Ebben benne van az a – pofátlannak nyugodtan nevezhető – öncélúság, ami nélkül például a Téli táj korcsolyázókkal vagy a kifejezetten jól sikerült, indulószerű Van egy ország prozódiája nem merne olyan, jó értelemben véve vontatott lenni, mint amilyen. Ilyenkor lényegében az történik, hogy a dallam és a ritmus magával húzza a szöveget. Benne van az is, hogy Kollár megoldásai – egyébként már a Kistehén melankolikus albuma (Ember a fán, 2008) óta folyamatosan – mernek mélységesen szomorúak lenni, miközben mégis van az egészben valami klasszikus. Ennél fogva benne vannak a vonósok is, akiknek olyan jól áll ez az egész, hogy az Ezt is elviszem magammal volt eddig az egyetlen olyan dal, ami a – mostanában mindenkivel kollaboráló – MR2 Szimfonikusok közreműködésével jobb és több lett, mint az eredeti. Ebből a dalból egyébként a Legeslegesre is készült egy új változat, ami jobb és kevesebb lett, mint az eredeti, ugyanis nagyon szépen minimalista. A minimalizmus egyébként jellemző az egész albumra, helyenként olyan zenei megoldások is felbukkannak, amiket Kollártól a Kistehén kezdeti korszakában, az akkor még Zene a nyulaknak nevű formációban hallottunk utoljára: a Van egy ország harmonikaszólamának emiatt örültem különösen, az Az átváltozóművész dala pedig megközelítőleg olyan szép, mint az Elment az autó című Kistehén-dal, sőt még a Milyen kárban hallható torz szólógitársáv – Bujdosó János játéka – is ezt a korszakot idézi.

A Kollár-életműhöz képest tehát nem találkozunk itt fantasztikus, megdöbbentő újításokkal. Ugyanakkor nagyon jó újrahallani azt a többnyire csendes, melankolikus, olykor valamivel játékosabb minimalizmust, amit már jól ismerhetünk korábbról, és ami Erdős Virág verseit elengedhetetlenül kiegészíti.