CSERE

 Egy következő gyermeknemzésnek még csak a gondolatától is rögtön meg tudott volna csikkadni.

Az elsőt, a két hónapos fiú csecsemőt alighogy eltemették, az ura már jött, próbálkozott volna, azt mondta, nincs idő szomorkodni, tenni kell mindenkinek a dolgát, mire az asszony a hitvesi ágyból tiltakozásul a vendégszobába költözött.

Istenhez imádkozott éjszakákon át. Semmi mást, csak szentelt vizet ivott. Egy estén alul is kimosta magát Keresztelő János tisztító szerével. Fohászkodott, örök hűséget esküdött Istenének, csak segítsen átvészelni ezeket a nyomorúságos időket.

Aztán pár hét múlva mégis visszabújt ura mellé az ágyba. Attól kezdve mindenre hajlandó volt. Alázatosan tette a dolgát, emelte a csípőjét, csöndes, szófogadó asszonya lett urának.

Kilenc hónap múlva jött is az újabb gyerek.  Az asszony pedig megmondta urának, most már itt van, tessék, a gyermek, örüljön neki, de most már etesse is, mert az ő csecsét szájába ugyan nem adja, teje az újszülött torkán le nem folyhat, nem akarja ezt is megmérgezni. Váltig meg volt győződve, már előzőleg is az anyatejjel voltak gondok, az vitte el a gyereket.

Egyszer az asszonyok mondták a templomban, hogy a szomszéd faluban egy fiatal lány sorra vesztette el minden gyerekét, a legújabb jövevény, kopogják le, csak azért maradt életben, mert egy a városról ideköltözött, tudós ember ajánlására kecsketejjel itatták.

Az asszony elhatározta, saját tejét inkább dézsába feji, cukrosan felforralja, a disznóknak önti, csak a csecsemőé nem lehet.

Több évvel később az asszony és az ember már megöregedett. A csecsemő felcseperedett, idővel unokákkal ajándékozta meg az öregeket. Még pár évvel később az asszony meghalt. Magával vitte minden titkát.

Később az egyik unoka kezdett el kérdezősködni, de az már nem sokat mesélt. Az unoka akárhány elmélettel is hozakodott elő, az öreg csak legyintett, vagy néha mondott pár, félkész történetet.

Mindegyik közül egy megjegyzése mégis nagyon fura volt. Ezt akkor mondogatta az öreg, amikor az unoka épp ötletelni kezdett, kellene pár jószág a házhoz, ki lehetne használni, hogy kövér fű nő a kert végében a sínek melletti árokban.

– Bizony mondom, Gyerek! Régebben sok kecskét neveltem. Öreganyád disznói pedig úgy híztak, mintha egész életükben szoptatták volna őket.

Így történt, amikor mindkettő külön állatot nevelt.

 

GYÓGYSZER

 „Ennek volt a fia az a futballhuligány!” –  mondogatják apjára a kocsmában üldögélők.

Kérem, még az újságok is leközölték, a televízió is. Mindenki tudta, miféle gyerek volt ez. Nem volt túl nagy csodálkozás.

A fiú hétköznaponként – pár kocsmai meccsközvetítést kivéve – sehová nem mozdult el otthonról. Reggel nyolcra munkába járt, délutánra hazaérve elég fáradt volt bármihez is, tehát maradt a tévé előtt elnyúlás, kábelcsatornákat kapcsolgatás, hűtőbe vadászni kijárás.

Heti négyszer szokásos tempóban, majd pénteken a munkából – ami az ilyen arcok életének értelme – már csak szombat hajnalban tért haza. Aztán alvás, felkelés, vízivás, ürítés, zuhany, evés, kávé, majd hétvége lévén, az első gyógysörön üldögélés a haverokkal. És mielőtt este elmenne kocsmázni, hazaér a délutáni gyógysörözésből, zuhany, anyu már a holnapi ebédet főzi (pár kanállal a tojásos salátából), és a szombat esti láz újra felemészti. Vasárnap délután már estig tart a gyógysörözés. Végül hétfőn – meglehetősen széttörve – nyolcra melóba. És körbe-körbe, plusz a ráadás. Úgy érzem, mindenki látott erről legalább egy futballhuligános filmet.

Utolsó csele az volt, amikor kedvenc futballcsapata kint játszott meccset, külföldön. A klub autóbuszokat szervezett. Az ilyen buszokon, ugye, kemény az élet. Persze nem az az általános iskolai kirándulósféle, ahol Petike már a város határát elhagyva behányik, bár a hányás itt is adott volt, csak egészen más okokból, ugye.

Szóval haladtak a busszal, már egy külföldi autópályán gurultak. Az autópálya-mérnökök szerintem sosem gondoltak arra, hogy bárki is valaha emeletes buszokkal közlekedik errefelé, maradjunk annyiban, az átívelő hidak nem voltak túlságosan magasra húzva, szóval az utazás közepette hősünk akkora királyra itta magát, hogy üveggel a kezében limuzinnak hitte a buszt, kinyitotta a tetőablakot (most kell ideképzelni a külföldi autópályák alacsony hídjait), kidugta fejét, és a híd felszerkezete úgy nyeste le fejbúbját, mint hentes szelőgépe a szalámi csücskét.

Pedig az apja hányszor mondogatta neki, fiam, az eszed el fog szállni egyszer.

És az apja most itt maradt szégyenében.

Valamire mindig meghívják a kocsmában üldögélők.

 

NYÚLHÚS

Az öreg megmarkolta hátánál fogva a nyulat, kiemelte a ketrecből.

Odaszólt a gyereknek, jöjjön, fogja és emelje meg a nyúl lábait, ő a fülét markolja, aztán, mint Szent Pétert, fejjel lefelé, csak most ugye az állatot, egy tál fölé emelték, és az öreg óvatos, de pontos húzást ejtett a nyakon. A gyerek erősen szorította a megfeszülő végtagokat, rángott az egész nyúltest. Kis idő kellett csupán, kirugdalta magából a vért. A kutya feje is vércseppes lett (az istennek sem lehetett arrébb rugdosni a táltól, odatolakodott az első cseppnél, nyalta a vért).

– Gyerek! Ha tarkón ütném, és úgy vágnám el a nyakát, akkor nem csurogna ki ennyi vére. Így finomabb a hús – mondta.

Az élettelen testet hátsó lábainál fogva felhurkolta két madzagdarabra. Ezek az eresz alól lógtak le, kifejezetten ebből a célból. Majd fogta a kést, bevágta a szőrt a combok tövénél egész a csontig, a bőr alá nyúlt, és óvatosan nyúzni kezdte a bundát, húzta le egészen a nyakszirtig. A nyakánál levágta a nyúl fejét, és az üres bundát csüngő fejjel a végén egy kannába dobta.

Felhasította a nyúl hasfalát. A belsőségek kiömlöttek egy tálba, amit a gyerek tartott alá. A tüdőt, a májat külön tálba válogatta. Jó lesz az hagymásan megsütve. Combjuknál átvágta a csontot, csak a két hátsó, szőrös lábfej maradt lógva. Leöblítette a kipucolt testet. Ezt egy másik tálba tette. A gyerek majd elteszi fagyasztóba, mert ha átfagy a hús, aztán kiolvad, sokkal puhább lesz, omlósabb.

Most már nem nyúl többé. Már nyúlhús.

Aztán fogta a gyilkos kést, felkapott a földről egy koszos rongydarabot, megtörölgette benne. Mikor úgy gondolta, hogy a penge már tiszta, elhajította a rongyot, betopogott a házba, és a kést az evőeszközös fiókba tette.

A gyerek harsányan tiltakozni kezdett a higiénia nevében, mondván ennyi erővel akár bele is foshatnának a fiókokba, ez itt nem a kőkorszak (wazze).

– Ugyammá’! Kellett volna neked három év katonaság! – válaszul az öreg.

Elmondta a gyereket mindenféle kényeskedő városi fajzatnak. Nem tudta elképzelni, nem ment a fejébe, mi baj lehetne egy véres késsel – amire nyúlszőr ragadt – az evőeszközös fiókban. Akkor hová tegye?

A gyerek erről is elmondta véleményét, de az öreg csak felállt az ágyról, mormogott valamit az orra alatt, hogy annak idején ez nem így ment, nem csak úgy volt az, a fiatalok kussban hallgatták az öregeket.

És annak idején valóban sok minden máshogy ment, de ma már most van, mondta a gyerek. Az öreg ezt már nem is hallotta, mert közben kicsoszogott a házból, ő ezt nem fogja hallgatni!, fogta a biciklijét, kitolta az utcára és a kocsma felé vette az irányt.

A kocsmában legalább csönd van, nyugodtság.