Csütörtökön már korán reggel úton voltunk Palkonyára, hátha egybe tudjuk kötni a jegyosztást az ottani programmal. Hiába volt azonban palkonyai helyszínű A csemegepultos naplója előadása, a spekuláció eredménytelen volt, ugyanis a jegyeket a szervezők a három falu között arányosan igyekeztek elosztani, és mi egy métert sem haladtunk talán a sorban, mire kaptuk a hírt, hogy minden elfogyott.

IMG_0010

A következő busz sorszám nélkül, de a hátrébb állóknak még sorszámmal együtt való reménytelen álldogálás után is messze volt, úgyhogy a faluház fölötti cukrászda gyönyörű kilátású udvarában foglaltuk el magunkat. A sütik mellé négy fajta szörp – bodza, josta, levendula, és tárkony – közül lehetett válogatni, de hát ilyen kínálatból nem lehet csak egyet választani, ezért a máskor kedvenc bodzát mellőzve minden újdonságot végigkóstoltunk.

A tárkonyszörp egy sótlan leves szénsavval dúsított vizére emlékeztetett, de a levendula kellemes meglepetésnek bizonyult, és a ribizliféle josta toronymagasan nyerte a versenyt. Mellé a tömött tésztájú, marcipánnal töltött, szeletelt mandulával megszórt mandulatorta is könnyen csúszott, de az elmondások szerint a lekváros bukták is jó szolgálatot tettek.

IMG_0127

Visszatérve Nagyharsányba, a négy órás Vörös-előadásra sorszámunk ugyan nem volt, de eddig sikeresen bejutottunk anélkül is, még ha a földön is kellett ülnünk. Alig álltunk viszont a kapu előtti tömeg végére, amikor egész napi felhőtlenség után hirtelen újra ránk szakadt az ég – és ezúttal menekülni sem igazán volt hova.

Az okosabbak hoztak magukkal esernyőt, a szerencsésebbek pedig vagy a szomszéd ernyő védelméből kaptak, vagy a sorban lévő helyük feláldozásával befértek még az eresz alá, ahol a falhoz lapulva éppen elkerülték a javát. A várakozók nagyobbik része viszont teljesen átázott, mire a szervezők reagálni tudtak az időjárásra, és legalább a sorszámmal rendelkezőket beengedték a tornaterembe.

A sorszám nélküliek viszont továbbra is kint maradtak, és az egyre durvább zuhéban egyre nagyobb pánik ült ki a terem és a sorban állók között szaladgálva embereket és férőhelyeket számolgató szervezők arcára. Egy rövid ideig apránként eresztették az embereket, de az elégedetlenkedés nyomására végül olyan döntést hoztak, ami csak rosszul sülhetett el: mindenkit beengedtek.

Egyszerre átpréselte magát a szűk kapun vagy száz ember, átrohant a felhőszakadásban a parkolón, és becsődült egy eleve telített terem hosszú és szűk bejárati folyosójára. Mire feleszméltek a szervezők, már szinte lehetetlen volt kitoloncolni az értetlen népséget, akiknek hiába ismételték, hogy fizikai képtelenség akár csak állóhelyet találni nekik, a megfordulók útját állva egyre bégették, hogy csak még őket helyezzék el valahol. Legalább az esőnek volt dramaturgiai érzéke, mert mire sikerült kitenni azt, aki nem fért el bent, pont elzárták a csapot is.

IMG_0121

Előadás helyett elmentünk a sátorhoz száraz ruháért és immár fölösleges esernyőért, mire a focipályán egy közös Cseh Tamás-emlékéneklésbe botlottunk. Mindenki kezében léggömbök voltak, és mire visszaértünk a sátortól, már mindenki a nagyszínpad előtt állt velük, és közösen énekelték a Csönded vagyok című dalt. A szám végén a lufikat égnek eresztették, hogy a nemzet dalnokának legyen mit pukkasztgatnia odafönn.

IMG_0149

Este nyolckor újra megkíséreltük sorszám nélkül a Vöröst, és ezúttal sikerült is. Az előző előadásról még mindig csuromvizesen reszkető szembejövőket elnézve talán még mi jártunk jobban azzal, hogy átöltözhettünk. Persze utolsó utáni bejutóként száraz ruhában sem volt a kényelem kielégíthető szempont, és a bordásfal tetején ülve, a mászókötelekbe kapaszkodva néztük végig az előadást. Mondani sem kell, hogy megszenvedett farpofával távoztunk.

IMG_0147

Maga a darab így viszont páholymagasságból terült elénk. Egy kinézetre a műfüves pályákról is ismert fekete gumiőrleménnyel töltött medence töltötte be a színtér nagy részét, és sok folyt abban a mezítlábas játékból: abból keltek ki a darab elején a halottak, és abba temették magukat a végén. A kettő között rettegő magyar családok hallgatták a rádiót, büszke fasiszták várták az akasztásukat, és szerb partizánok ásatták megalázott honvédekkel egymás sírját.

A Vörös nem tanmese, csak történelemlecke – jegyzéke a kegyetlenségnek, ami körbejárt. Ugyan az életképek, amikből összeáll a darab, a második világháború utáni délvidéki helyzetet illusztrálják, és azt az embertelenséget, aminek a szerbek kitették az ott lakó magyarokat, ugyanúgy szó esik arról, amit a Magyar Honvédség művelt a háború alatt. Minden vérfagyasztó – bár alulmagyarázott és túlszimbolizált – halál indokolt volt a tettesek szemében. Eközben a darab nem emberibbé akarja tenni egyik oldalt sem, csak emlékeztetni egy új generációt arra, hogy ez tényleg megtörtént.

IMG_0169

Szóval nagy gombócot kellett lenyelni este. Legalább a nagyszínpadon előadás után a Wombo Orchestra vigasztalt.

IMG_0218

Amíg a fesztivál messze legjobbnak ígérkező és legjobb koncertjén ugráltunk, a Vörös után mi igyekeztünk levonni a napi tanulságot. Merthogy a minden ugrással erősödő hátfájásunk egy egész napos álldogálás tünete, és ennek az álldogálásnak túlnyomó részét valamilyen sor vesztes felében ragadva töltöttük.

IMG_0301

Konstatáltuk, hogy ezeket a helyszíneket idén már tényleg látványosan kinőtte az Ördögkatlan, és fejben szigorúan bojkottáltuk a palkonyai faluházat, ahova bejutni is öngyilkosság ebben a fülledt nyári időben. Persze két napig tartott a bojkott – de a szándék a fontos.

Fotók: Horváth Bianka