A Magyar Nemzeti Galéria Dada és szürrealizmus című tárlatán, a XX. század két nagyhatású, nagy visszhangot kiváltó irányzatával és annak itthoni lecsapódásaival találkozhatunk. Művészet-e egyáltalán a dadaizmus vagy egyáltalán mi a művészet? Esztétikumot kell-e keresni mindenáron egy műalkotásban vagy inkább ízlésformáló gondolatiságot? Ilyen és hasonló problémákkal állhatunk szemben a kiállítást végigtekintve. Remélhetőleg a válaszok végül nyilvánvalóvá válnak.

A dadaizmustól, a dadaista alkotásoktól sokan idegenkednek, mondván, „ilyet én is tudok” vagy „ebben mi a művészet?”, „ez egy műalkotás?”. A tárlatot nézve bennem is ugyanezek a kérdések fogalmazódtak meg, de próbáltam megtalálni a válaszokat is. A dadát már korában is antiművészetnek tartották, olyan jelenségnek, amely hadat üzen a klasszikus irányzatoknak, amely nem más, mint valamiféle silány polgárpukkasztás. Azonban ha kicsit mélyebbre ásunk, és megpróbáljuk megérteni mondanivalóját, egészen más képet alakíthatunk ki róla.

Duchamp, Marcel, L.H.O.O.Q, 1919_1964~B99_0575
A dadaista művek befogadásához elengedhetetlen, hogy ismerjük az irányzat szellemiségét, történelmi hátterét: a kor meghatározó élménye, traumája a két világháború okozta sokk, amely sok alkotás ihletforrásául szolgált. Kurt Schwitters ún. merz-képein használati tárgyakat, hulladékokat használ fel, mint például lejárt busz- és színházjegyeket, hogy ezekből formáljon új világokat. Emögött az elképzelés mögött az a felfogás húzódik meg, hogy a nagy háború után, annak romjaiból kell valami mást felépíteni, és ezt nem lehet máshogy véghezvinni, mint merőben új eszközökkel. Francis Picabia mérőszalagokat épít bele műveibe, Marcel Janco szőrszálakat, ezáltal igyekeznek a művészet és élet közötti határvonalat felszámolni. Marcel Duchamp, az irányzat egyik legnagyobb alakja saját kandallópárkányához készített vázlatos tanulmányait emeli művészi rangra: az 50 cm3 párizsi levegő című ready-made pedig szimplán 50 cm3 párizsi levegő. Duchamp botrányt kiváltó, Forrás (1917) címet viselő darabjának replikája is szerepel, amely egy fejére fordított piszoár, a kortárs műben való kételkedés szimbóluma. A Palackszárító (1914) és a Kalaptartó (1917) is a látszólag értelmetlen, polgárpukkasztó művészetfelfogás megjelenési formái, de találunk itt egyszerű korabeli fotókat Duchamp és Man Ray sakkozásairól, ahol már megjelenik a humor eszköze is. A korszakban nagy hatású volt Freud elgondolása a tudatalattiról: az alkotók fel akartak szabadulni a tudat ellenőrzése alól. Teret hódított az ún. biomorfizmus, kétértelmű, organikus formák beépítése, mint Yves Tanguy művészetében. Joan Miró Madár (1960) című festménye a legkevésbé sem hasonlít egy madárra, kár is lenne rajta efféle jellegzetességeket keresni. Mindenkinek mást mond, számtalan asszociációnak enged teret.. Sokféle újszerű technikával álltak elő, mint a grattázs, az asszamblázs, a kollázs vagy a fotómontázs.

Miro, Joan, Painting (Spanish Dancer)~B03_0825
A szürrealizmus a dadából fejlődött ki; előtérbe került az álom, a képzelet tanulmányozása, kihasználása, a tudat béklyóitól való megszabadulás vágya. André Masson képe, a Goethe és a növények metamorfózisa (1940) az újjászületés, az átalakulás-átváltozás problémakörét veti fel, utal Goethe nagyhatású esszéjére, A növények metamorfózisára. Spontán, gyors, ún. automatikus rajzolással készült, vagyis előzetes tervek nélkül. Dalí Szürrealista esszé c. képén egy magasba törő ciprust láthatunk, amelyen egy nyitott könyv helyezkedik el és egy fallikus szimbólum. Az ég felé szökő ciprus lehet annak a szimbóluma, hogy a szürrealisták a korábbi irányzatokhoz képest más felfogással jelentkeznek, elrugaszkodnak a valóságtól, a tudat realitásától és mindezek fölé kívánnak helyezkedni. René Magritte alkotásai (A festészet dilemmája, A jóképű csábító, Kastély a Pireneusokban) az illuzionista festésmód szellemében fogantak. A Kastély a Pireneusokban című olajképen figyelmen kívül hagyja a gravitációt: egy hatalmas szikla lebeg a tenger felett, hátán egy vár, amely az elérhetetlen álom metaforája. Delacroix Csontvázak egy irodában című 1944-es képén az elidegenedés, az identitásvesztés és a halál fájdalma fogalmazódik meg; a csontváz a háború szabdalta Európa keserű szimbóluma.

Magritte, Rene, The Castle of the Pyrenees, 1959~B85_0081
Ennek az időszaknak az alkotói rendre valamilyen kiutat, a jelen állapotoktól való szabadulás lehetőségeit kutatták, így érkeztek el Freud hatására a vágy, mint lehetséges eszköz megtalálásáig, a libidó erejével próbáltak fellépni a fasizmus és a kommunizmus ellen. A műveken nagy szerepet kap a véletlen és a humor, mint Meret Oppenheim A mókus (1960) című asszamblázsán, amely nem más, mint egy söröskorsó, amelyhez egy mókusfarkat illesztett.

A kiállítás második felében a dadaizmus és a szürrealizmus magyar vonatkozásait ismerhetik meg a látogatók. Kimondottan magyar dadaizmusról vagy magyar szürrealizmusról nem beszélhetünk, de a kor nagy művészei itthon is hatottak. Kassák Lajos és a Kassák-kör meghatározó volt ez idő tájt, az alkotások különböző kiadványok fedőborítójaként is terjedtek. A korszak legnevesebb magyar művészei között említhetjük meg Bortnyik Sándort, Bálint Endrét, Lakner Lászlót, Altorjai Sándort vagy Vajda Lajost, de a kiállításon helyet kapott egy-egy alkotás többek között Reigl Judittól, Csernus Tibortól és Hantai Simontól is. Külön figyelmet érdemel Ország Lili művészete: koncentrációs táborba kényszerült, de végül sikerült megmenekülnie, az ott eltöltött idő azonban nem múlhatott el nyomtalanul. Képein elemi erővel jelenik meg a szorongás, a kiszolgáltatottság érzése, amely meghatározta életét.

Blumenfeld,Erwin  Dada, 1920,~B82_0399
A tárlat erőssége, hogy igyekszik a két irányzat közötti kapcsolódási pontokat feltárni, a legnagyobb hatású hazai és külhoni művészeket bemutatni, viszont túl sokat akar markolni és keveset fog. A látogatónak a kiállítás vége felé már nem biztos, hogy marad ereje a magyar művek türelmes végigtekintésére, holott azok között is vannak kiemelkedő darabok. Szerencsésebb lenne kizárólag csak dadaista alkotásokból, vagy csak szürrealista művekből felépülő anyagot létrehozni, bemutatva a legjelentősebb itthoni és külföldi művészeket, nem pedig csak bele-belekapni egy-egy alkotó életművébe a teljesség igényét figyelmen kívül hagyva. Emellett az alkotásokat – nem csak egy-két esetben – jobban meg lehetett volna támogatni szöveges háttérismeretekkel. Ezek nélkül a művek nagy része nehezen befogadhatóvá válik, és nem nyerik el a néző bizalmát, tetszését, így könnyen elfordulnak tőlük. Mindezek ellenére a kiállítás sok érdekességet rejt magában, és közelebb tudja hozni a két irányzat képviselte szemléletmódot az emberekhez, így mindenképpen érdemes időt szakítani rá.

A kiállítás október 5-ig tekinthető meg a Magyar Nemzeti Galériában.

A képek a Magyar Nemzeti Galéria oldaláról származnak