A hagyományokhoz híven ebben az évben is a Quimbyvel nyit az ezúttal hetedik alkalommal megrendezett Ördögkatlan Fesztivál. A közelgő koncert kapcsán találkoztam Kiss Tibivel, de egészen másfelé kanyarodtunk. Beszélgettünk a dalok és a szavak megéléséről, a körülöttünk lévő világ látásáról, a pillanatban való létről és tanulásról.

_RPF4592

A honlapotok szerint a nyár majdnem minden napjára jut valahová egy Quimby koncert, sokszor határon túli fesztiválokra is ellátogattok. Más hangulata van a külföldi koncerteknek?

Megyünk egy pár helyre, a héten például az Exitre Szerbiába, de leszünk még Erdélyben, Felvidéken is. Sokszor szokták kérdezni, mitől másabb az élmény. Nehéz erre válaszolni, mert minden egyes koncertnek van egy másfajta hangulata, nagyon sokszor olyan provizórikus tényezők is számítanak, hogy milyen az időjárás, a légkör, milyen a helyszín maga – ez pedig hatással van a közönségre is. De amikor külföldre megyünk, elhagyjuk az országhatárt, annak mindig van egy speciális üzenete is számunkra. Ez valóban olyan, mintha elhagynánk ezt a kis bölcsőt, ahol élünk. De azért elég gyakran megtesszük ezt. Általában ha valahol nem voltunk még, oda mindig nagy kíváncsisággal megyünk, abban mindig van valami kis pikantéria.

Ti elhagyjátok a bölcsőt, de sokszor magyar lakta területekre mentek. Bír ez valamiféle különleges hangulattal, érzésekkel számotokra vagy a közönség számára?

Ez tényleg egy nagyon furcsa helyzet, amikor utazol 6-10 órát, messze magad mögött hagyod a határt, és újra egy magyar kolóniába csöppensz. Van ennek egy szürreális hangulata, ami talán egyedi egész Európában. Nem magyar lakta területeken is fel szoktunk lépni, de a közönségünk gerincét ma már a magyarok teszik ki külföldön is.

Külföldi közönség előtt is főleg a magyar dalokat játsszátok, vagy jobban előkerülnek az angol nyelvűek?

Ha a közeg igényli, előfordul, hogy több angol dalt is beteszünk, de az a tapasztalat, hogy akik eljönnek a koncertjeinkre, nyitottabbak ilyen téren, nem csak az angolszász hangulatú muzsikákra vevők. Annak idején, mikor mi felnőttünk, nem volt furcsa, hogy nem értjük a szövegeket, mert abban nőttünk fel. Nekem rengeteg spanyol, orosz, francia, olasz, német nyelven éneklő kedvencem volt. Mindegy, hogy egy Auktyont hallgatok oroszul vagy egy Manu Chaót spanyolul, egy-két szót kapok el, de a hangulata megérint. A külföldi hallgatóságunkban is van egy réteg tele kíváncsisággal, őket sokszor megkérdezem, hogy hangzik egy-egy dal magyarul, milyenek a benyomásaik, vagy nem fura-e. Mert bizonyos dolgok nekem furák, a cseh rock’n’roll például kicsit ki tudja verni nálam a biztosítékot. Persze az egész benyomás apró részletekből áll össze, van olyan zenekar, aminek kifejezetten jól áll pl. a német nyelv. Ilyen az Element of Crime, ami annyira bájos és szexi németül, de ott a zenében is érezni a költészetet, pedig a német se egy simulékony popzenei nyelv. A válaszok szerint pedig egyáltalán nem furcsa, sőt nagyon jó a hangzása a zenénknek, picit mintha valami nagyon ősi nyelv vagy egy woodoo szertartás lenne.

Néha az a benyomásom, hogy az idegen nyelvtudás amellett, hogy kinyitja a világot, picit mintha el is zárna ezek elől az élmények elől. Annyira érteni akarunk, hogy elveszítjük az élményt, amit egy dal esszenciájára, élményvilágára való ráhangolódás nyújtani képes.

A dal azért is nagyon jó kifejezési forma, mert viszonylag egyszerű, megjegyezhető és sokszor meghallgatható. Ha egy picit ráérzünk az ízére egy alkotónak, arra, hogy ő hogy ér a szavakhoz, hogyan gondolkodik, akkor még meg is érthetjük, hogy valóban mit jelent egy angol szöveg. Amikor az ember zenét hallgat, azt nem lehet érteni, érezni kell. Nekünk azért nehéz még mindig, ha angolul éneklünk, mert az soha nem fog úgy hatni a magyar lélekre, mint egy magyar szöveg, még akkor sem, ha tökéletes a nyelvezete. Az élmény olyan hirtelen, pillanatnyi lecsapódásokból épül fel, minthogy egy szót hogy ölel körbe egy akkord, ami éppen megcélozza a szívedet. Nem tudjuk ezt még elérni angolul, és ez szerintem egy jó darabig még így lesz. Az anyanyelv valahogy máshogy tapad le, nélküle hiányzik az intimitás. Nem lehet az adott pillanatban olyan mélyen belekapaszkodni a befogadóba. A magyar nyelvnél a magyar közönségnek nem tud többet adni verbálisan egy zenekar.

Azért érdekes nekem, amit mondasz, mert talán ennek mentén is megfogható egy új kultúrába való beilleszkedés nehézsége. Hiába tanuljuk meg a nyelvet, élünk egy közegben évek óta, ezt az igazi intimitást igen nehéz elérni.

Ha valaki egy adott környezetben él, sokkal hamarabb asszimilálódik. Ha van valakinek olyan tapasztalata, hogy itthon tanult idegen nyelvet, és összehasonlítja azzal, mikor kimegy valahová, beilleszkedik, dolgozik, akkor ezek között horribilis különbség van. Amit én angolul tudok, azt pár hónap alatt szedtem össze, amikor New Yorkban éltem és muszáj volt munkát, lakást keresni, élni kellett abban a miliőben. Egy idő után tényleg elkezd angolul gondolkodni, érezni az ember, elkezdi érezni azokat az ízeket, másodlagos jelentéseket, a nyelv rendszerét, hangulatát. Amikor valaki elkezdi magába szívni az ottani kultúrát, akkor az egy idő után elkezd jól működni.

A fent említett ősi hangulatot ti is érzitek a zenétekben, amikor játszotok?

Érdekesek voltak a visszajelzések, a külföldi hallgatók nyilván a zene expresszióját kapják el, ami sokban függ a helyzettől. Ha éppen egy állat koncertet élnek meg, abban biztosan rengeteg ösztönösség van. A zenekarból is rengeteg ösztönenergia árad, amit picit cizellálunk. Amiből hiányzik ez a valódi élmény, az nem is túl izgalmas. Én úgy nőttem fel, hogy szinte csak élőben hallgattam a zenét, kazettáim, CD-im alig voltak. Tíz-tizenöt éven keresztül öt-hat koncerten voltam egy héten, nem csak nagyon jókon, mert mindenből lehetett tanulni. Ha nem volt koncert, akkor partikra mentem, kimondottan zenét hallgatni. Ott üldögéltem a DJ mellett vagy a bárpultnál és tanultam, figyeltem. Ezeknek az élő helyzeteknek van egy speciális izzó légköre, amikor ott történik meg az egész hangulat, ott születnek a hangok. A zene alapvetően egy élő műfaj, ebben rejlik a varázsa: megrezgetjük a levegőt, és a hang abban a pillanatban, ahogy megszületik, el is száll a levegőbe és vége. Ezt a konzerv zenék nem is képesek reprodukálni.

Képekben és dalokban is meg szoktad ragadni az érzéseidet. Milyen viszonyban áll ez a két kifejezési forma, milyen szerepet játszanak az életedben?

Én úgy fogom fel, hogy többféle outputja van annak a rendszernek, amiben élek, és ezek is keverednek, hatással vannak egymásra: van zene a képekben, képiesség a zenében, a szövegekben. A múltkor jöttem rá, hogy édesapám költői örökségét sem tudom kikerülni, egy képemnél éreztem meg, hogy van benne költészet, metaforák. Ebből áll össze a lélek. De rendesen huzamosabb ideig csak az egyiket tudom művelni. Hogy az eszközök kézben legyenek, jól bele kell feledkezni a folyamatba. Átlagember vagyok, de ha festészetről, zenéről van szó, megszállottá válok. Ha festek egy darabig, akkor már képekkel fekszek, kelek, azokkal álmodom. Ha dalokat írunk, éjjel is jönnek, nem hagynak békén, mert már odacsalogattam őket.

Hogyan éled meg a gondolatoknak ezt a megállíthatatlan ostromát?

Amire elkezdesz figyelni, az természetes módon növekszik. Ha komolyan elkezdek foglalkozni valamivel, persze, hogy az is elkezd foglalkozni velem. Képes vagyok partszélre tenni az ezekkel kapcsolatos gondolataimat, nem feltétlenül kell beléjük kapaszkodni, de túl sokáig abban a légüres térben se szeretek lenni, pár nap után már hiányérzetem van. Ha pedig időt szentelek az alkotásnak, akkor igazán elkezdődik az őrület, de ebben is nagyon jó lenni, mert nagyon élőlénnyé tesz. Az alkotásnak ez az egyik vonzereje, olyan, mint amikor a gyerek belefeledkezik a játékba, egy furcsa világba csöppen. Van ennek egy furcsa, izgalmas szabadsága. Leginkább élőnek alkotás közben érzem magam. Amikor minden idegszálammal rá vagyok tapadva az adott formálandó felületre, hangokra, képekre, szavakra.

_RPF4768

Sokunk életéből pont a jelenbe való belefeledkezésnek az élménye hiányzik. Elcsendesítjük a gondolatainkat, élményeinket a sürgetettség nyomása alatt.

Igen, és ezt felnőttként újra kell tanulnunk, míg a gyereknek ez teljesen normális. A felnőttek már nem így élnek, nagyon nehezen tudnak a jelenben lenni, egyik lábbal a jövőben, másikkal a múltban, és a jelenre csak hugyozni tudnak. Ám ha nagyon erős figyelmet kap valami, az behúz és a jelenben tart, még ha egy furcsa kozmikus világban is. Azt szokták mondani, hogy az ember olyan lény, aki szenvedélyes szex, harc és alkotás közben él igazán. Nem fognak odaülni az angyalkák a csillárodra, akik segítik a melót, ha nem teszed oda magad rendesen, és akkor nem születik meg a mű sem. Ez azért is izgalmas, mert meghálálja magát a történet, amibe belekerülünk: jó érzésekkel tölt el, felvillanyoz, élő energiával telít. Belépni persze sokkal nehezebb, mint csinálni. Topogunk az ajtó előtt, körözünk az áldozatunk fölött, mint valami bamba keselyű, de ha már belekezdtünk, magába szippant. Így van ez mindennel, például a tanulással is. Olyan világban élünk, ami iszonyatos mennyiségű felszínes információval bombáz, mindenre csak pár másodpercünk van. Anélkül szökellünk tovább, hogy bármiben igazán el tudtunk volna mélyülni, ez pedig boldogtalanná teszi az embereket.

Ez felveti a kérdést, hogy jó-e az a megközelítés, ahogy a gyerekeket az életre próbáljuk tanítani? Az oktatási rendszer alapja úgy tűnik az, hogy minél szélesebb területet fedjen le a tudásunk, de a legtöbb elsajátítandó ismeret felszínes vagy csöppet sem gyakorlatias. Sokszor a tanulás öröme és a belőlünk fakadó motiváltsága helyett a kötelező jellege marad csak meg.

Nekem az egész oktatási rendszerrel úgy van bajom, ahogy van. Az élmény, hogy nem jó egy olyan környezetben lenni, ahol tanulunk, már önmagában paradox. Miért van az, hogy az iskola nem egy inspiratív közeg, ahol arról tanulunk, amivel a körülöttünk lévő világban valóban találkozunk. Fogalmunk sincs, hogy működnek a minket körülvevő legalapvetőbb rendszerek, de éveket töltünk bonyolult képletek, egyenletek bemagolásával. Úgy gondolom, az lenne a jó, ha az első nyolc év a funkcionalitásában hasznos, élethez szükséges tudás élvezetes módon való átadásáról szólna. Többet kellene foglalkozni az önismeret fejlesztésével is, hiszen az az egyik legfontosabb eszközünk a világban való boldogulás során, ha tudjuk, mire vagyunk képesek, mikké válhatunk, milyen keretek között alakuljanak ki az álmaink. A középiskola pedig a választott területben való elmélyülés és az egyetemre való felkészülés terepe kéne, hogy legyen. Mindenkinek legyen esélye elmélyülni abban, amiben szeretne, és félretenni azt, ami számára nem olyan fontos. Annak nem igazán van értelme, hogy évekig rabolják az ember idejét, és rossz érzéseket ébresztenek benne, amiért esetleg nem olyan jó valamiben. Ne úgy gondoljon az ember az iskolás éveire, hogy ezt utálta, hiszen tanulni önmagában nem utálatos dolog.

Neked van egy kisfiad, igaz? Vagyis ezek a kérdések nem sokára igazán aktuálissá válnak számodra.

Igen, van egy húsz hónapos kisfiam, aki nagyon érdekes figura. Tizennégy hónaposan elsorolta a bolygókat meg legalább hat-nyolc ősállatot fejből. Van egy enciklopédiája, és mindenféle dolgokat tud, amiket elvileg neki még nem kéne. Kicsit aggódom is, hogy még egy év, és szellemileg teljesen elmaradok tőle. De ő az, aki tanulni akar, állandóan hozza a könyvét, és addig mutogatja, amíg harminchetedjére nem mondom el, hogy ez az allosaurus, a brachiosaurus vagy a triceratops. Hihetetlen, hogy egy emberi lény mennyire szeretne önmagától tanulni, micsoda energiákat képes beletenni. Nincs szükség rá, hogy erőltessem, csak ki kell elégíteni a kíváncsiságát azzal, hogy válaszolok neki. Persze nincs még tapasztalatom benne, hogyan lehet jól csinálni a gyereknevelést, de már most azon gondolkodom, hogy lehetne kikerülni majd a hagyományos iskolai rendszert. Én bízom abban, hogy egy ember képes felkészülni a jövőjére, ha hagyják. Ha erőltetjük, nem kap lehetőséget rá, hogy kiderítse, ő mire kíváncsi igazán, mi az, amire öntudatlanul is erős figyelme van. Mert ha azt katalizáljuk, és teszünk mellé kitartást, türelmet meg tudatos figyelmet, akkor bármi lehet az emberből. Ehelyett rengetegen találomra választanak pályát, bízva benne, hogy jól döntöttek, de magukról is alig tudnak valamit. Persze van néhány dolog, amit egyetemesen jó és érdemes elsajátítani, például idegen nyelveket tanulni, de nagyon kevés dolog van a világon, amire azt mondanám, ha ez kimarad az életedből, hülye leszel a világban. Már a guttenbergi iskola is azt mondta, hogy nem az adatokat kell megtanulni, hanem hogy hol találjuk meg a szükséges információt. A mai világra ez különösen igaz, el vagyunk látva külső winchesterekkel, viszont alig kap hangsúlyt a tanulás logikájának elsajátítása, hogy hogyan jussunk el a számunkra fontos dolgokhoz, igazodjunk el ebben a dzsungelben.

Neked mi alapozta meg ezt a gondolkodásmódodat?

Ez nagyon sok mindenből tevődik össze. De például annak idején, mikor rajzolni tanultam, hiába festettem olajjal már 13 éves koromban aktokat, portrékat, absztrakt képeket, egyszerre csak azt éreztem, hogy nem haladok úgy, ahogy én gondoltam volna. Ott toporogtam saját magam körül és ezzel elmentek évek. Aztán tizenhat éves koromban lett egy magántanárom, aki közölte velem, hogy most még egyszer végigmegyünk a kockológián. Már előre szenvedtem a gondolattól, hogy megint kockákat meg gúlákat kell rajzolnom hónapokig, de a tanárom csak mondta, hogy nem baj, rajzoljak egy portrét, aztán 3-4 hónap múlva még egyet, akkor majd meglátom, hogy megérte. Így aztán hat órán keresztül rajzoltam egy-egy kockát, bemértük, javítgattuk a rajzot milliméterenként. Mondtam is a tanárnak, hogy de hát ez csak egy rajz, de ő azt válaszolta, hogy „nem az a lényege, hogy rajzolni tudjál, hanem hogy látni megtanuljál”. Valahol ez vált a kulcsmondattá. Mire megtanultam látni, tényleg ég és föld volt a két portrém között. Egyszerűen befordultak a vonalak, éreztem a formákat, láttam a bőr mögött a csontot, és éreztem azt a biztonságot, ahogyan hozzá tudok nyúlni egy formához csak azáltal, hogy már látom. Addig csak néztem.

_RPF4636

Máig meghatározza ez a világnézetedet?

Máig azon vagyok, hogy lássak, illetve zenében hogy halljak, érezzek. Persze idővel ez automatikussá válik, csak az elején kell rávennie magát az embernek, hogy megtanulja, hogy így lehet beérni, fejlődni, többet megtudni a történetekről. Ebben is van egy pici pszichológia: hogy jól tudj jellemet ábrázolni, kell ismerni minimum egy embert igazán jól, legalább saját magadat, és akkor lesz esélyed, hogy ismerkedj másokkal, hogy átláss bármilyen kapcsolatrendszert. Ez egy végtelen rendszer, minden egyes történet onnantól kezdve, hogy megtanultad látni, örökké izgalmat fog hordozni magában, hiszen mindig lesznek felfedezendő mélyebb rétegek.

Kicsit visszatérve a Quimbyhez: tartogat-e még újat számotokra ez a történet, érzitek-e még, hogy kanyarog előttetek az út?

Abszolút. Izgalomban tartanak a lehetőségek, amikkel foglalkozunk: minden egyes próba, koncert, történet. Hiszem azt, hogy messzire lehet ezzel jutni, és amíg a dolgok művelője számára tartogat újabb izgalmakat az út, addig talán mások számára is. Ha megállna ez a folyamat, akkor nem csak a közönséget nem tudnánk már bevonzani, hanem magunkat sem, unalmassá válna az egész. Persze azt is el kell fogadni, ha az ember picit elfárad, máskor pedig irgalmatlanul ráizgulunk dolgokra. Sokféle lelkiállapot van. De a rendszer összefüggéseit, az okokat és következményeket csak távlatból fogod észrevenni, néha csak el kell fogadni, ami éppen történik velünk. Most persze nagyon okosakat mondok, de mi sem tudjuk, hogy működnek ezek a dolgok, mi vár ránk a jövőben. Részint éppen azért is olyan izgalmas ez számunkra, mert ez az egész talány egy lehetőség. Nem tudjuk mi lesz fél óra vagy egy perc múlva, vagy mi sikerül, amikor felmegyünk a színpadra, és mi nem. Ez pont ettől is izgalmas.

Fotók: Pozsonyi Roland (koncertfotók a Quimby Akváriumbeli május elsejei koncertjéről)