2014 nyarán, egy szerda reggelen Dédi megszólalt.

– Lacika? – nézett rám. – Te vagy az? Hogy megnőttél!

– Igen… hát, igen – mondtam.

 

Nem volt túl szellemes válasz, de mit is mondtam volna? Mindenre számítottam, csak arra nem, hogy Dédi megszólal. Pontosan huszonöt éve szólalt meg utoljára, amikor a család egyik fele sírt, hogy itt a vége, a másik fele meg örömében kurjongatott, hogy itt a vége, és túlharsogták szegény Dédit, aki csak annyit akart mondani, hogy nincs itt a vége semminek se, de nem hallotta senki, csak én.

 

– Hány éves vagy, Lacika? – kérdezte a Dédi.

– Harminc – mondtam.

– Nahát – mondta a Dédi. – Amikor utoljára láttalak, még kisóvodás voltál.

 

Nem akartam ellentmondani neki, hogy huszonöt éven át szinte mindennap látott, mindig beköszöntem hozzá, de ő csak ült a fotelben, a semmibe meredő tekintettel.

 

– És… jó világ van most? – kérdezte a Dédi.

– Hát… nem az igazi – mondtam. – De lehetne rosszabb is.

– A kommunisták? – kérdezte halkan.

– Nem.

– Akkor… visszajött a király?

– Az se. Demokrácia van. Választások.

– Vagy úgy – mondta a Dédi. – Mint a Horthy alatt.

 

Apám családjának jól ment a sora régen, felkarolta őket a Horthy, de aztán kisemmizte őket a Rákosi, a saját egykori villájuk alagsorában lettek gondnokok. Ötvenhatban nekiindultak Ausztriának, de ötvenhétben csak visszajöttek. A Kádár alatt maszekoltak, utána privatizáltak, most már autószalonok viselik a vezetéknevemet. Pontosabban az unokabátyámét, aki azóta, hogy sokra vitte, már nem áll velünk szóba. A vitézi rendbe is belépett, díszhuszárnak vagy minek.

 

– Van valamerre háború? – kérdezte a Dédi.

– Ukrajnában – mondtam. – Meg a Közel-Keleten.

– Mozgósítás van már?

– Őőő… hol? – kérdeztem.

– Hát itt, Pesten – csodálkozott a Dédi.

– Nem… nincs – mondtam.

– Akkor jó.

 

Anyám családja háborúban, békében is rosszul járt. Egyik öregapámnak a srapnel vitte le a kezét, a másiknak az eszterga. A Rákosi alatt aztán kaptak három szobát egy villában, anyám már ott született, ott is nőtt fel, ott kezdett el udvarolni neki a gondnoknak a fia. Az apám. Összeházasodtak, anyám a konzervgyárban kapott munkát, még a szakszervezetbe is belépett. Kaptunk minden évben beutalót Fonyódra, de apám soha nem jött velünk. – Szakszervezet! – mondta, olyan hangsúllyal, mintha valami nagyon illetlen szót ejtene ki.

 

– Aztán… kapni a boltokban mindent? – kérdezte a Dédi.

– Igen – mondtam.

– Libamájat is?

– Azt is. Csak nincs rá pénzünk.

– Naná, hogy nincs. De legalább lehet kapni.

 

Apám családja meg anyám családja régen, születésnapokon meg karácsonykor csak a kajáról beszélt egymással. Udvariasan, kicsit kimérten. Hogy maguknál a zsemlegombócot hogyan gyúrják. A halászlébe melyik halból mennyit. A csalamádéba hány szem borsot. És voltak furcsa félmondatok és hangsúlyok, amiket gyerekként sose értettem. Hogy maguknak, anyuka, jutott. Vagy hogy megvolt ennek a módja azelőtt.

 

– És mikor nősülsz meg? – nézett rám a Dédi.

– Őőőő… majd – mondtam.

– És te? – fordult Noémihez.

– Én is… majd – mondta ő.

– Én már a te korodban…

– Más kor volt az – mondta Noémi.

 

Noémi a húgom. Gasztroblogot ír. Az Emőke mama szakácskönyvét meg az Irén mama szakácskönyvét is becsülettel végigfőzte és kiposztolta, nagy sikere lett, de az összefüggésekre nem jött rá. Hogy az előbbiben szalontüdő van, Dubarry és Stroganoff, az utóbbiban meg pásztortarhonya és köménymagleves. – Érdekes, hogy az Irén mama receptjei mennyivel olcsóbban kijönnek – mondta egyszer. Amióta kirúgták a munkahelyéről, csak az Irén mama szakácskönyvéből főz.

 

– Egyikőtök se dolgozik? – kérdezte meglepve a Dédi.

– Nem… nincs munka – mondtam.

– Mi a szakmád, Lacika?

– Történelemtanár.

– Tanár – meresztette nagyra a szemét a Dédi. – Tanár!

– Ja… tanár.

 

Járj egyetemre, neked lehet, mondta apám. Az összes hangsúlyt, a családom összes félmondatát megértettem utólag, a tankönyvekből. A könyvtárak csendjében néha kitört belőlem a röhögés. Hogy nézett régen az Imre papa, amikor azt mondtam neki, hogy nem zörög a haraszt, ha nem fújja a… paraszt, amit a Dénes papától tanultam, anélkül, hogy értettem volna. Imre papa egészen elvörösödött, és azt mondta, hogy kulákok, várnak még a… gulágok. Attól meg a Dénes papa vörösödött el.

 

– Válság van? – kérdezte a Dédi.

– Az.

– Mióta?

– Hatodik éve.

 

Dédi elgondolkodott. Úgy tűnt, mintha számolna valamit, mert az egyik ujjával bökdöste a többit. – Huszonkilenc meg hat, az harmincöt – dünnyögte. – És mondjátok csak, szívecskéim, masíroznak-e már a nácik? – kérdezte aztán.

 

Egymásra néztünk Noémivel. – Masírozgatnak – mondtam némi gondolkodás után.

 

Dédi megint számolni kezdett. – Harminchat, harminchét, harmincnyolc… még van egy kis időtök – mondta végül.

– Mire? – kérdeztem.

– Kivándorolni – mondta. – Mostanában hova szokás elmenni innét?

– Angliába.

– Anglia… az jó. Azt nem érik el se a kommunisták, se a nácik.

 

Megint egymásra néztünk Noémivel.

 

– Én… én nem akarok elmenni – mondtam. Noémi bólogatott.

– Értem – mondta a Dédi. – Én se mentem sehová. Van ilyen. Akkor vásároljatok be. Gyufát. Benzint. Kötszert. Tisztaszeszt.

– De Dédi – néztem rá meglepve. – Csak nem gondolod, hogy…?

– Nem gondolni kell, hanem csinálni – mondta, és felállt a fotelből. Felugrottam én is, hogy elkapjam, ha elvesztené az egyensúlyát, de szilárdan állt, és kihúzta magát, mint a zászlórúd. – Szerinted én gondoltam volna, amikor ennyi idős voltam, mint most te? – kérdezte.

 

Ha jól számolom, Dédi akkor volt annyi idős, mint most én, amikor Budapest fölött végigment a front.

 

– Antibiotikumot szerezzetek, minél többet – mondta a Dédi. – Meg faszenet, konzerveket, kétszersültet. Svejci bicskákat. Pálinkát. Nejlonzsákokat, ragasztószalagot, sebtapaszt. Zsírt, olajat, lisztet. Gyertyát. Most, amíg van mindenből a boltban – mondta, és visszaült a fotelbe.

– Rendben – mondtam.

– Végre megint van mit csinálni – mondta a Dédi, és mintha egy egész halvány mosoly ült volna ki az arcára.

De az is lehet, hogy csak a sok ránc miatt láttam úgy.