29

„Még cigarettát is hoztam” – mondta a Kastner. Már hat perce ült az ágyon a gramofon mellett, és egy zsírfoltot bámult a spanyolfalon.
Erről a zsírfoltról eszébe jutott egy másik zsírfolt. Ez a másik zsírfolt egy nap sétálni indult a Schellingstraßén és összefutott egy harmadik zsírfolttal, akit már nagyon-nagyon régen nem látott, úgyhogy ez a két, egykor közeli barátságot ápoló zsírfolt úgy ment volna el egymás mellett, mint két idegen, hacsak nem tűnik fel hirtelen egy negyedik zsírfolt, aki rendkívüli arcmemóriával bírt.

„Halló!” – kiáltotta a negyedik zsírfolt. „Hiszen ti ismeritek egymást, igyunk meg egy konyakot, de ne itt, mert itt olyan huzat van, mintha egy ventilátor lenne a fejünk felett.”

„Konyakot is hoztam direkt” – mondta a Kastner. „A te gramofonoddal meg az én konyakommal gyerekjáték lett volna az egész, teljesen meghatotta, hogy ezt itt elintéztem neki. A cigaretta öt pfennig volt, magamnak amúgy csak háromért szoktam venni, de erre a lányra már régen fájt a fogam, olyan szép a bőre. Azt hiszem, nem vagyok válogatós. Gyerekkoromban még válogatós voltam, meg is tehettem, mert állítólag szép volt a járásom. Ma meg már megint sántítani kezdtem.”

Ma egyáltalán nem válogatta meg a szavait a Kastner. Ma sántított a választékos stílusa, és egyáltalán nem volt büszke, sem az ékesszólására, sem pedig a szép kiejtésére. Úgy morgott a bajsza alatt, mintha teljesen megfeledkezett volna arról, hogy tulajdonképpen újságíró akart lenni.

A nap egyre mélyebbre süllyedt az égen, és AML megindultságában egy szót sem tudott szólni. Mivel hirtelen, ahogyan az ücsörgő Kastnert nézte, megjelent előtte egy háttér. „Ennek a Kastnernek a homloka pompás háttér lehetne” – ujjongott benne az isteni szikra.
Amint ugyanis alkonyodni kezdett, AML lelki szemei előtt mindjárt hátterek jelentek meg, és minél inkább besötétedett, annál színpompásabban ragyogott rá az örökkévalóság. Az volt a pechje, hogy sötétben nem lehet festeni.

„Macedón cigarettát hoztam” – mondta a Kastner. „Bulgária termékeny ország. Királyság. Jártam ott a háború alatt, és Szófiában van egy nagy katedrális, amit az agrárkommunisták a levegőbe röpítettek. Ez a dohány nem az igazi, mivel túl magasak az adók; azt a háborút bizony elvesztettük. Hiába volt. Hiába vesztettünk.”

„A művészetben is ez a helyzet” – mondta AML. „A generációnk legjobbjai estek el.”

„Így van” – filozofált a Kastner. „De neked jól megy a sorod, hiszen te tehetséges vagy.”

„Jól?!” – kiáltott fel a tehetség. „Mit tudsz te a hátterekről?”

„Semmit” – ingatta a fejét a filozófus.

Azzal beleivott a konyakjába, és kis idő múltán már helyeselte, hogy Agnes a Starnbergi-tóhoz autózott Harryvel. Szinte ájtatos önfeladás szállta meg a lelkét, és még csak fel sem tűnt neki, hogy elégedett.

Úgy tűnt fel saját maga előtt, mint egy jóságos szellem, akit még sohasem bosszantotta fel saját ártalmatlansága.
Még azután sem haragudott meg magára, hogy a konyak elfogyott.

30

Miközben a Kastner felfedezte a spanyolfalon a zsírfoltot, Agnes Harry autójából megpillantotta a Starnbergi-tavat.
A város szürke házaival együtt eltűnt mellőle, mintha sohasem lakott volna ott, és villák tünedeztek fel, jobbra-balra és mindenütt, villák rózsákkal és hatalmas kutyákkal.

Csodálatos délután volt, és Agnes egy idegen világon autózott át. Lábait szép illedelmesen összezárta, a fejét pedig egy kicsit behúzta, mert a szél is csodálatosan fújt, és úgy tűnt, hogy ennyi csodálatos dolog láttán Agnes kissé összement.

Harry remek sofőr volt.

Minden autót, minden lovat és minden tehenet megelőzött. Sorra vette be a kanyarokat, és átlagosan negyven, de szakaszonként akár száz kilométer per órás sebességgel is hajtott. Ugyanakkor ez a száz kilométer per órás sebesség, hangsúlyozta Harry, semmi esetre sem vall könnyelműségre, mivel kivételesen biztonságosan vezet, már négy versenyen is részt vett, és négyszer nem nyert semmilyen díjat, mert négyszer kapott defektet. Tényleg valóságos szerencse, hogy néhány karcolással megúszta, annak ellenére, hogy mind a négyszer felborult.

Harry kivételesen nem a jégkorongról beszélt, hanem közlekedési problémákra világított rá. Így azt is elmondta, hogy minden egyes gépjárműbalesetért biztosan egy gyalogost terheli a felelősség. Éppen ezért nem is volna szabad felróni egy úrvezetőnek, ha egyszerűen levenné a világítást, miután egy ilyen gyalogost elgázolt. Van például egy berlini barátja, aki a mesés Lanciájával elütött egy járókelőt, mert az a tilos jelzés ellenére átszaladt az úttesten. De a tilos jelzés ellenére vizsgálatot kezdeményeztek az ügyben, sőt még tárgyalás is lett belőle, valószínűleg azért, mert a gyalogos egy bírósági tanácsos özvegye volt, ám az ügyésznek mégsem sikerült elérnie, hogy a barátjának kártérítést kelljen fizetnie. „Pár ezer márka nekem nem oszt, nem szoroz” – mondta Harry barátja – „de elvi okokból ragaszkodom a kérdés tisztázásához.” Kénytelenek voltak felmenteni, bár a tanácselnök még megkérdezte tőle, hogy a tilos jelzés ellenére nem sajnálja-e azt a gyalogost. „Nem” – mondta erre ő – „elvi okokból nem!” Ő csak ragaszkodott a jogaihoz.

Minden alkalommal, amikor Harry azt látta, hogy egy benzinmotor az állam motorjával ütközik össze, forradalmi düh izzott fel benne.
Olyankor utálta ezt az államot, amelyik anyaian óvja a gyalogosokat minden sárhányótól, és a gépjárművezetőket másodrangú állampolgárokká degradálja.

Egyáltalában véve a német államnak inkább azzal kellene törődnie, fejtegette Harry, hogy többen dolgozzanak, hogy végre újra előrébb lehessen jutni, ahelyett, hogy a járókelőket védi! A gyalogosokat így is, úgy is elgázolják, most már aztán igazán! Egykori ellenségeinknek nagyon is igazuk lenne, ha ebben a kérdésben a megvetésükkel sújtanák Németországot! Csak megérteni tudná ezt a megvetést, mivel nagyon is van alapja, pedig ő teljes mértékben nemzeti érzelmű.

Nagyon jól ismeri a külföldi nézeteket, minthogy minden tavasszal, minden nyáron és minden ősszel nekivág az autójával egy kicsit a nagyvilágnak, hogy kipihenje a megterhelő jégkorongszezont.

Nemrégiben például Dalmáciában járt, és Salzburgban megnézte a Jedermann régi darabját. A Reinhardt híres rendező, és a vallás valami hatalmas dolog.

Salzburgban találkozott a berlini barátjával is, valamint a feleségével, aki egyiptomi, egy rendkívüli szépség, és cukornádültetvényei vannak. Rendkívül gazdag nő, és az egyiptomiak rendkívül szerény népség, és ha esetleg elkezdenének követelőzni, az angolok már lőnének is. Gondolkodás nélkül. Az angolok rendkívüli üzletemberek.

Tavasszal Baden-Badenben két angol nővel találkozott, akik azon a véleményen voltak, hogy kész botrány, ahogy az állam a női autósokat sújtja. Az államnak inkább a fenyegető bolsevizmussal szemben kellene határozottan fellépnie, mint a luxusutazókkal szemben. Nyáron a Fernpasson két francia nővel ismerkedett össze, akik pontosan ugyanezeket a szavakat használták, ősszel pedig Ischlben beszélgetett két bécsi nővel, és ők is pontosan ugyanezeket a szavakat használták, holott zsidók voltak.

És Harry azzal folytatta, hogy a bolsevizmus bűn, és minden bolsevik bűnöző. Ugyan ismer egy kivételt, egy jogtanácsos fiát, az egy földtől elrugaszkodott idealista, de ezt a földtől elrugaszkodott fiút mégis kizárólag az elegáns hölgyek érdeklik. Ez az idealista mindig rendkívül elgyötörten néz ki, és egyszer elmagyarázta Harrynek, hogy nem képes olyan hölggyel kapcsolatot kezdeményezni, aki nem elegáns, és ez okozza a belső konfliktusát. És még azt is hozzáfűzte: „Ha ez így megy tovább, a végén még tönkretesz ez a konfliktus.”

És Harry elmagyarázta Agnesnek, hogy ez a szalonkommunista rendkívül kéjsóvár.

Fordította: Balogh Virág Katalin

522px-Ödön_von_Horváth

Ödön von Horváth, Sechsunddreißig Stunden, 29-30. fejezet. Az előző két rész itt olvasható.

Folytatás hamarosan!

Az eredeti szöveg forrása