A Fehér Isten tárgyalásánál eddig szinte mindenki kitért arra, hogy milyen jellegzetességek különböztetik meg a korábbi Mundruczó-filmeket a Fehér Istentől. Bár eddigi filmjei nem alkottak homogén tömböt, mégis említhetünk visszatérő jegyeket, melyek jelentős filmszerzővé tették őt a kétezres években. Ezeket próbálta a Fehér Istenben egy másfajta megközelítéssel keresztezni. Korábbi filmjeinek közös nevezői között olyanokat lehet említeni, mint a teatralitás (Johanna), minimalizmus (Delta), a stíluseszközökön túl pedig a barokkos vagy intertextuális és -mediális játékokat folytató posztmodern filmeknél egyszerűbb „vonalvezetés”. Ez drámai, nagy téttel bíró és általában tragédiával végződő cselekményt jelent, azonban olyan karakterekkel, akikkel a nézői azonosulás szinte lehetetlen. Anti-hősökből áll Mundruczó univerzuma, érzelmileg primitív ösztönlények, a társadalom peremének figurái, férfi- és nőprostituáltak, piti bűnözők népesítik be, de a magasabb társadalmi osztályok tagjai terén se jobb a helyzet: a Johannában orvosok öletik meg egyikükkel a prostituáltként viselkedő ápolónőt, a Szelíd teremtés filmrendezője és a Rövid ideig tartó csend terapeutája pedig kínos ügyeket titkol a külvilág elől.

A kétezres évek derekán készült nagyjátékfilmjeiben (Johanna, Delta) és rövidfilmjében (Kis Apokrif No. 2.) szinte az összes többi filmjétől eltérően pozitív karaktereket állított centrumba, bár ezek a karakterek sem hősök a klasszikus filmelbeszélés értelmében. Sőt, feszültséget ad az, hogy csak a kulturális liberalizmus értelmében erkölcsös karakterek, konzervatív felfogásban elítélendő módon élnek: a Mundruczó-féle Szent Johanna drogfüggőből válik ápolónővé, és le is fekszik betegeivel, a Kis Apokrif angyala hasonlóképpen nemcsak halfogással áldja meg a halászokat, hanem csodaként, egyszerre több helyen jelenik meg, és fekszik/vetkőzik le pénzért, a Delta egymást korábban nem látott testvérei pedig vérfertőző kapcsolatba kezdenek. Ezeket a filmeket a karaktereken túl más is megkülönbözteti a többi filmjétől, az említett szélsőséges stíluseszközökkel összefüggésben a realista valóságábrázolástól való eltávolodás, a Johanna kivételével a líraiság és a mitikus, archaikus jelleg felerősödése. Ezzel párhuzamosan pedig a cselekményszövés és a karakterek leegyszerűsödése, vizualitás szempontjából a hosszú, esztétikus snittek alkalmazása s a művészeti idézetek, utalások számának megnövekedése. Tulajdonképpen ezeket a filmeket egy-egy valós vagy mitikus történet parafrázisának lehet tekinteni, ráadásul olyan történeteké, amelyek modell- vagy példázatszerű karaktereket és viszonyokat ábrázolnak. Mundruczó parabolái absztrakt közegben mutatják be a kirekesztés és az előítéletek mechanizmusait.

FeherIsten_jelenetfoto

A kétezres évek végén készült filmjei továbbvitték ezeknek a főbb vonásait, bár a minimálisan is pozitív karaktereket mikroszkóppal kell keresni bennük. A kortárs irodalmi alapanyagból készített, a Nibelung-éneket mai közegbe iróniával ágyazó, A Nibelung-lakóparknál egyértelmű az újraírás gesztusa, az utalások használata és a művi színpadiasság, bár ennek nincs igazán parabola-jellege. A Szelíd teremtés szintén igen egyértelmű parafrázis, s Frankenstein-feldolgozásként közeledik a műfajokhoz. Némileg példázat-jellegű az alkotómunka tekintetében, valamint több, korábbi filmhez hasonlóképpen minimalista és leegyszerűsített karakterekkel operál. A főszereplőnek, a Deltához hasonlóan az anyjához visszatérő fiúnak a megítélhetősége ismét kettős: egyrészt empátiát, sajnálatot vált ki árvaként felnőtt, a szüleit kereső gyermekként, másrészt félelmet gyilkosként, élőhalottként, azonban a korábbiakkal ellentétben az ő alakja nem felsőbbrendű erkölcsileg a környezeténél. 

A Fehér Istenben jól érezhető a feszültség a korábbi filmekben kialakított szerzői stílus és a klasszikus forgatókönyvírás közt. A korábbi filmekből maradt a modelljellegű, drámai cselekmény, maradtak a barbár karakterek mind a periférikus, mind az értelmiségi alakok terén. Maradt az utalások használata – itt elsősorban történelmi, az újraírás (a főszereplő kutya, Hagen neve a Nibelung-énekből), a realitástól való eltávolodást pedig a film utolsó jeleneteiben lehet felfedezni a kutyasereg szisztematikus bosszúhadjáratában. Másrészről pedig olyan jellegzetességeket lehet felfedezni, amelyek a klasszikus forgatókönyvírásból erednek és nagyrészt idegenek voltak eddig a Mundruczó-univerzumtól.

Többfajta forgatókönyv-felfogás alakult ki, amelyek különböző irányelveket fektettek le annak érdekében, hogy a történeteket izgalmasan el lehessen mesélni. Ez egyfajta logikát jelent, aminek az alkalmazása kellő kreativitással nem feltétlenül vezet egy film sematikussá válásához – hasonlóan ahhoz, ahogy a szabályok felrúgása nem feltétlenül vezet progresszív és élvezhető művekhez. És arra is lehet példát találni, hogy a klasszikus szabályokat részlegesen betartva, attól részben eltérve legyen egy forgatókönyv működőképes.

A Fehér Isten is ebbe az átmeneti zónába tartozik, a klasszikus forgatókönyvírói felfogás nyújtja a film alapját, azonban részleteiben nagyon lazán tartották be ennek szabályait. A klasszikus stílusból érkezett elemek a főhős, Lili együttérzést kiváltó karaktere, egy jól meghatározható célja (a kutyája visszaszerzése), valamint egy kimondatlanabb lelki szükséglete (szeretet, elfogadás iránti vágy) és az ebből eredő jellemfejlődés, amely az apjához való viszony kölcsönös megváltozásában írható le. A további jellemzők közé tartozik a pozitív céllal rendelkező célorientált elbeszélés, valamint a sorozatos fordulatok, melyek akadályozzák ennek a megvalósulását, továbbá a műfaj hozzávetőlegesen felismerhető karakterei, helyzetei és az alapvetően realista stílus, mely szélsőséges, dokumentarista kamerakezeléssel, plánozással társult a film nagy részében. A Fehér Isten legfőbb problémája tehát, hogy a lazán betartott szabályok és a rendező korábbi filmjeiből ismert művészi eszközök használata együtt mennyire képes működni. Ennek fényében a végeredmény inkább negatív, ugyanis a kétfajta felfogás egyike sem tud igazán jól érvényesülni.

WG_Run

A főszereplő karaktere és a többi szereplőhöz való viszonya túl egyszerű, a stilizációs technikák is hiányoznak, így elcsépeltnek tűnik a társadalom peremén élő emberek és az ingerült értelmiségiek ábrázolása. A kizökkentett műfajiság felől nézve pedig szintén hiányosságokat lehet találni. A karakterek másképpen leegyszerűsítettek, mint ahogy a klasszikus forgatókönyvírás megkívánná, alapvetően mindenki nagyon negatív a főszereplőn kívül a cselekmény nagy része alatt, másrészt viszont hiányoznak a jól felismerhető archetípusok, főleg azok, akik támogatnák a főszereplőt és a kutyáját a céljuk elérésében. Néha túl nagy az információhiány, nem világos egyes cselekedeteknél a szereplők motivációja, ami viszont a korábbi filmekben, például a Deltában nem feltétlenül jelentett problémát.

Különösen a film utolsó jeleneteiben feltűnő a kétfajta logika különbsége, amikor a kiszabadult kutyasereg a randalírozás után, Hagen vezetésével bosszúhadjáratba kezd. Rossz értelemben emberi módon keresik fel azokat, akik korábban személyesen ártottak Hagennek és gyilkolják meg őket. Annak az esélye, hogy ez az eseménysorozat bekövetkezik a valóságban, a nullához közelít. De a korábbi Mundruczó-filmek logikájának szempontjából, amibe a művi eszközök, események is belefértek – akár a színpadiasság, akár a Tarr-filmekre hasonlító „kimerevítettség”–, el lehetne fogadni ezt. Viszont a film általános realista stílusa ez ellen dolgozik, ahogy a klasszikus forgatókönyvírásból eredő, megnyugtató lezárása is, amit betartva Hagen megkegyelmez Lilinek és az apjának is, pedig miatta kezdődött el a tortúra. Egyszerre jelenik meg a Mundruczó-féle irreális, sokkoló elemeket használó szerzői stílus és a műfaji logika és egyik sem tud teljes mértékben érvényesülni. A film egészét nézve pedig inkább a korábbi Mundruczó-filmekre hasonlító karakterek, helyzetek, párbeszédek működnek jobban.

A Fehér Isten a családi filmek meseszerű alapját társadalomkritikus módon, a jól ismert műfaji filmekhez képest sokkal kegyetlenebb világképpel használta fel, azonban a lazán betartott szabályok nem eredményeztek igazán koherens elbeszélést. Arra tehát, hogy Mundruczó és alkotógárdája sikeresen összeházasítsa az általuk képviselt szerzőiséget a műfajisággal, sajnos még várni kell.