Falba vert szögek tartják keretekbe
szorult emlékeimet a panelból,
Gödről, az anyám óvodás koráról,
csókról, mikrofonfejről. Egyesek rég
belehaltak, üres részei már a
falnak, mozdulatlan feketéllenek,
néma, lapos fejű bogarak, várják,
hogy Anna hozzájuk szalad, hogy papa
harmonikája hangokra szakad és
szétrepül, mint ragadozó elől a
varjak, de maradnak szögek a falban.

Néha megelégelik a tavaszi
rovarinvázióban, hogy falbahalt
fantomok és hantoló vakondokként
mélybe ásnak, a kanapé mögött
sarokba szőtt pókhálóban a halál
is eleven. Hevernek a parketten,
mint a Tungsram izzó égette szárnyú
gyötrelem. Nem ölelkezik nyakukban
a három testvér és nem röppennek szét
ijedtükben ismeretlen porszívó
zajra, de maradnak szögek a falban.

És maradnak lyukak a szögek helyén,
maradnak a falak a lyukak körül,
maradnak napok nullahuszonnégybe
tömörülve, a percek, a penészes
kenyér, amit időnként snidlingesnek
hazudok, maradnak a molyok, és a
szögek a falban és mindennap marad
egy orosz szó, amit elfelejtettem
megtanulni: гвоздь.